vissza a nyitólapra





A 19. század végén, a Csendes-óceán számtalan szigetének egyikén egy remete élt. Senki se tudta, mikor került oda és hogyan, talán még ő maga sem. Reggeltől estig egy gerendákból összerótt, hatalmas feszület előtt térdelt, és buzgón imádkozott.
Történt, hogy egy nap nagy hajó kötött ki a sziget közelében, hogy felfrissítse zöldség-, gyümölcs- és ivóvízkészletét. Az utasok kapva kaptak az alkalmon, és sokuk partra szállt, hogy sétáljon egyet a sziget erdeiben. Volt köztük néhány pap is. Amint csónakjuk partot ért, egyikük kíváncsiságból közelebb merészkedett a remetéhez, és megdöbbenve hallotta, hogy az így imádkozik: Átkozott legyen az Isten! Átkozott legyen az Isten!
Nem tudta megállni és megszólította a hitében buzgólkodó férfit:
– Barátom, amit mondasz nem ima, hanem istenkáromlás!
– Tényleg? – meredt rá rémülten a remete. – Mit kellene mondanom, atyám?
– Hát azt, hogy: Áldott legyen az Isten! Áldott legyen az Isten!
– Köszönöm, atyám – hálálkodott a remete. – Tudod, olyan régen élek itt magányosan, hogy elfelejtettem a szavak valódi jelentését. De most egy életre megjegyzem, amire tanítottál, és a jövőben azt mondom majd.
Néhány óra múlva a legénység végzett a készletek feltöltésével, az utasok is visszatértek a hajóra. Felhúzták a horgonyt, s a hajó a nyílt tenger felé fordult, hogy folytassa útját.
Alig haladtak azonban néhány százméternyit, kiabálást hallottak a sziget felől. Mindenki a fedélzetre tódult, hát látják, hogy a remete a vízen fut utánuk, és kétségbeesetten integet. A hajó lassított, és amikor a remete a közelükbe ért a papok egyike leszólt hozzá:
– Mi történt, barátom?
– Elfelejtettem, atyám, mit is kell mondanom... Kérlek, ismételd el, hogy megjegyezhessem!
– Térj csak békében vissza a szigetedre, és a jövőben is mond azt, amit eddig is mondtál – nyugtatta meg a pap. Mert most bizonyságát adtad erős hitednek. Isten számára sosem a szavak a fontosak, hanem a mögöttük rejlő szándék.
vissza a nyitólapra