vissza a nyitólapra





Tíz- vagy tizenegy éves lehettem, mikor egy szakköri kiránduláson megcsúsztam és lezuhantam egy vízesés szikláiról az Erdélyi-szigethegységben. Fűre estem, de így is tele voltam zúzódásokkal és jobb kezem csuklóban eltört. Emlékszem, iszonyúan fájt és gyorsan dagadt.
– Mennyire van ide a legközelebbi falu? – kérdezte halálra rémült tanárnőnk a kalauzolásunkkal megbízott román embertől.
– Negyven-ötvenpercnyire – felelte a férfi. – De a faluban nincs orvos, oda hiába is mennénk, a vízesés fölött azonban, olyan tízpercnyi járásra lakik egy fiatalember, aki többet tud akármelyik városi vagy falusi doktornál.
– Hát akkor máris induljunk! – adta ki a parancsot tanárnőnk.
Nagyjából negyedóra múlva rozoga pásztorkunyhót pillantottunk meg a hegyet borító rengeteg egyik tisztásának szélén.
– Ez lesz az… – morogta inkább magának kalauzunk.
– Tán itt lakik a doktor? – hüledezett tanárnőnk.
– Itt hát. Hol lakna másutt?... – méltatlankodott a férfi.
A kunyhóra hajló tölgyfa alsó ágain ruhadarabok száradtak: farmer, póló, törülköző, alattuk gyalulatlan deszkákból összeácsolt asztal, fölötte vékony ágakból font polc, rajta edények, könyvek.
Jöttünkre derékig meztelen fiatal férfi lépett ki a kalyibából. Barnára sült felsőtestén, karjain dagadtak az izmok. Csapzott hajától, mellen alul érő, hullámos fekete szakállától csak kék szemeit lehetett látni.
– Mi történt, bágye Joane? – kérdezte románul a vezetőnktől.
– Ez a gyerek megpróbált felmászni a vízeséshez, ám félúton megcsúszott és leesett – mutatott rám.
Az „erdei doktor” szó nélkül felnyalábolt az asztalra fektetett, és óvatosan végigtapogatta sérült karomat.
A tanárnőben felébredt az aggodalom.
– Ugye, életben marad, doktor úr?
– Ne gyerekeskedjen, asszonyom – csóválta bosszúsan fejét a fiatalember. – Eltört a keze és van rajta néhány horzsolás. Ennyi. Fiúgyerek, túléli. De amint hazaérnek vigye azonnal röntgenre. Én csak rögzítem törött karját és megtisztítom a sebeit. A többit megoldják a váradi kollégák.
Azzal be is fordult a kunyhóba, ahonnan egy vályúszerű fakéreggel, egy barna üveggel és kötszerrel lépett ki. Gyakorlott mozdulatokkal belehelyezte a karomat a vályúba, ügyesen rögzítette a kötszerrel, majd egy rongyból sodort hevederrel a nyakamba akasztotta. Végül jódtinktúrával fertőtlenítette horzsolásaim környékét.
– Kész vagyunk – egyenesedett fel. – Isten legyen magukkal! Vigyázzanak az úton! – mondta, azzal visszabújt a kunyhójába.
– Isten áldja, magát is… – intett utána tanárnőnk.
Négy nap múlva már diót törtem a gipszpólyával a biciklikormányon. S bár három hétig kellett volna viselnem, a második hét végén levágtam a kezemről, mert elviselhetetlenül viszketett alatta a bőröm.
– Majd rosszul forrad össze… – aggodalmaskodott anyám.
– Jól is néznék ki, ha csak most kezdené a forradást – adtam az okosat.
Azért eleinte kíméletesen használtam. Fél évvel később viszont már nem is emlékeztem a rosszul végződött kirándulásra.
Harminc is elmúltam, mikor újra találkoztam az egykori szakkörvezető tanárnővel.
– Nahát! Egészen megemberesedtél, mióta nem láttalak. Kész férfi vagy – lelkendezett. – A karod, hogy van?
– Milyen karom?… – hökkentem meg.
– Hát amelyik eltört.
– Ó, már rég elfelejtettem az egészet… – legyintettem.
– Nekem azóta se sikerült – komolyodott el a tanárnő. – Főleg, hogy olyan furcsa nevű helyen történt…
– Mert mi a neve annak a helynek?
– Vércsorogi vízesés! Nem tudtad? Ugye, milyen furcsa. Valahányszor hallom, mindig libabőrös leszek. Először nem is hittem, hogy vízesést így is nevezhetnek. De több helyen is utánanéztem, és tényleg ez a neve. Örülök, hogy jól vagy, és hogy a karod is szépen helyrejött – köszönt el.
Belém bújt a kíváncsiság ördöge. Otthon felütöttem a lexikont, s ahogy a tanárnő mondta, az Erdélyi-szigethegység Nagy Bihar nevű hegye alatti vízesésnek tényleg Vércsorog a neve, akárcsak a Királyerdő alatti völgyben meghúzódó ezerlelkes falunak. Mondják, esős időben a környező hegyek szikláiról vöröses, lilás patakok folynak alá, melyeket egy különleges, kizárólag a környéken található vörös agyagfajta színez meg. Innen a Vércsorog név.
Szeptember végén kivettem egy hét szabadságot és felmentem Pádisra.
A vendégházban bakancsot húztam, ivóvizet, kevés élelmet raktam a hátizsákomba, azzal elindultam. Fogalmam sem volt merre keressem az erdei doktort, inkább ösztöneimre hallgattam. A havasi legelőkön találkoztam néhány pásztorral, az ő segítségük révén végül megtaláltam a tisztást. A fák leveleit már megmarta az ősz. Árván, sárgán lengtek, integettek az ágak végein. A düledező pásztorkunyhó azonban eltűnt. Helyén barátságos faház állt. Amolyan zsindelytetős boronaház, amilyet Székelyföld tisztásain látni. A kéményéből felszálló fanyar füst bekúszott a fák ágai közé és rátelepedett a megsárgult levelekre.
Valahonnan kutyaugatás hallatszott, kinyílt a ház ajtaja, és a küszöbön ott állt az erdei doktor.
Bizony az idő fölötte is eljárt. Fekete haja megritkult és megőszült, szakálla úgyszintén, a szemei azonban ugyanolyan békés kékszínűek maradtak, mint amikor először találkoztunk.
– Isten segítse! – köszöntött románul. – Miben segíthetek? – nézett rám fürkésző tekintettel.
– Bizonyára nem emlékszik már rám – kezdtem bizonytalanul, magyarra fordítva a szót. –  Húszegynéhány éve leestem a vércsorogi vízesés szikláiról és eltörtem a kezem. Maga volt az, aki rögzítette és megtisztította a sebeimet. Azért jöttem, hogy újra lássam és megköszönjem hozzám való jóságát.
– Ezért bizony kár volt ennyit mászkálnia – mosolyodott el. – Nem emlékszem magára, mindenesetre köszönöm és méltányolom a szándékát. S ha már itt van, kerüljön beljebb. Vagy inkább maradjunk kint? – mutatott a ház előtti padra.
– Jó lesz itt kint – feleltem –, de legalább pár szóban mondja el, mi történt magával az elmúlt esztendőkben.
– Hát legyen – bólintott belegyezően és leült.
– Nagyváradi értelmiségi családba születtem. Apám orvos volt, anyám tanár. Jóravaló, becsületes emberek mindketten. Akkor még természetesnek tűnt, hogy apám nyomdokaiba lépjek. A Marosvásárhelyen eltöltött hat év teljesen megváltoztatott. Másodéves voltam, mikor egyik évfolyamtársamtól kölcsönkaptam Albert Schweitzer egyik könyvét. Akkor döbbentem rá, milyen hatalmas jelentősége van a gondolkodásnak. Az a könyv vezetett rá az igazságra, hogy az életben sosem a fizetség számít, hanem az, hogy tegyünk valamit embertársainkért, mert csak azok lehetnek igazán boldogok, akik keresik és megtalálják, hogyan szolgálhatják embertársaikat.
Az egyetem elvégzése után a Valcea megyei Tetoiu községben töltöttem a kötelező gyakorlati időt. Amint letelt a három év, hazamentem. Egy táskába bedobáltam néhány szükséges holmit és vonatra ültem...
Ezt a helyet még egyetemista koromban néztem ki magamnak. Amikor már biztos voltam elhatározásomban. Ismertem néhány környékbeli juhászt. Ők mutatták meg a gazdátlan pásztorkunyhót. És tőlük kaptam nevemet is: Doktor Robinson.
Néhány pillanatra elhallgatott. Tán emlékei közt keresgélt…
– Tényleg, a kunyhóval mi lett? – kaptam a lehetőségen.
– Az hosszú, szomorú történet, de ha már belekezdtem, azt is elmondom – sóhajtott nagyot. – Nos, a hetvenes évek végén meghaltak a szüleim. Ott maradt üresen a szülői ház, hát hazaköltöztem. A rogériuszi klinikán kaptam sebészi állást. Egy évbe telt, mire visszaszoktam a kényelembe.
Nyolcvanegy telén síelés közben mindkét lábam eltört. Egy hónapig tolókocsiba kényszerültem. Szomszédaim megneszelték kiszolgáltatottságomat, és sötétedés után rendszeresen átosontak, hogy megdézsmálják üvegházam termését. Harmadik este figyelmeztettem őket, hogy apám rám hagyta vadászpuskáját, és nem habozok lőni, ha tulajdonom védelméről van szó. Csak nevettek, tudták, képtelen vagyok elhagyni a gangot.
Másnap két töltényből kiszedtem a söréteket, helyükre durva sót töltöttem. Este szokásosan újra megjelentek a szarkák, én meg egyszeri felszólítás után lőttem. Négyük közül csak kettőt találtam el, de azok a másik kettő helyett is üvöltöttek. Egy óra múlva megjelent három rendőr, és súlyos testi sértés, valamint engedély nélküli fegyverhasználat címén letartóztattak. Úgy vittek el kerekesszékestől, s a tárgyalásig fogva tartottak. Három év börtönt kaptam. Egy év múlva amnesztiával kiengedtek.
Szabadulásom után meghirdettem a házat, gyorsan el is kelt. Aztán felhívtam néhány székely évfolyamtársamat, ők hajtották fel azokat az ügyes kezű ácsokat, akik ezt a házat megépítették. Minden van benne, ami manapság szükséges: nappali, két vendégszoba, konyha, orvosi rendelő, fürdőszoba, spejz. Még kamra is.
Azóta itt élek a vadonban. Nyáron a juhászoktól kapott túrót, sajtot, gombával, erdei gyümölcsökkel egészítem ki. Télire a tüzelő mellé gumókat, gyökereket gyűjtök, vadalmát, vadkörtét aszalok. Kenyeret legfeljebb havonta egyszer eszem. A természet gazdag és bőkezű. Tartalékai kiapadhatatlanok. De csak akkor, ha mértékkel élünk felkínált kincseivel. Ha bőkezű adományaiból mindig csak annyit veszünk el, amennyire szükségünk van. Az erdőben nincs rohanás, dulakodás, őrlődés. Nem kell eredményeket felmutatni. A vad életmód egyetlen célja: a túlélés. És ebben én specialistának számítok.
Már jól benne voltunk a délutánban, amikor elköszöntem vendéglátómtól.
Szavai, gondolatai egészen Pádisig elkísértek. Magam előtt láttam, ahogy ellátja a sérüléseikkel hozzá forduló pásztorokat, az erdő vadjait. Mert bár társtalan volt, Doktor Robinsont sosem gyötörte a magány. Jó viszony, mi több, egyfajta barátság fűzte az erdő vadjaihoz, madaraihoz. Néha egy-egy arra tévedő kirándulócsoport igyekezett meggyőzni vad életmódja értelmetlenségéről, de ő hajthatatlan maradt. Mintha Victor Hugót akarta volna igazolni, aki szerint: „A remete a vadember csökevénye. Annál inkább egyedül van, minél többet bolyong. Gyakran változtatja helyét. Igyekszik távol tartani magát az emberi közösségektől. S ha a szükség időnként mégis bekényszeríti egy-egy városba vagy faluba, kétszeres erővel ébred fel benne a vágy a fák, bokrok, cserjék, tövisek, a homok, a szabadság után. Otthona a természet. Egyedül ott érzi jól magát.”
Vajon él-e még?
vissza a nyitólapra