vissza a nyitólapra





Az első könyv az ember számára olyan, akár az első szerelem. Amíg él mindig emlékezik rá – ölelt magához apám, amikor az első osztály végi bizonyítványosztáskor két jutalomkönyvet is kaptam. A sorrendiséget illetően egyszerűbb lett volna, ha csak egyet kapok, de emiatt nem estem kétségbe. Fogtam a két könyvet és a hátam mögött jól megkevertem őket, ahogyan a kártyások teszik laposztás előtt, aztán amikor már fokhagymaszagúak voltak, hirtelen előrántottam a jobb kezemben lévőt. Az lett az első. Emlékszem, szép, színes borítójú könyv volt, sok érdekes és épületes mesével. Mivel a legtöbb történet királyokról szólt, meg is kérdeztem apámtól:
– Miért van az, hogy minden valamirevaló városnak van királya, csak Váradnak nincs?
Meglepte atyámat a kérdés, de gyorsan összeszedte magát és kivágta:
– Volt itt annyi király, gyermekem, amennyi tán sehol másutt, de mára valahogy kimentek a divatból. Mostanság inkább a molnárlegényeknek osztják a mesebeli főszerepeket. Az olyanoknak, amilyen Mátyás király híres hadvezére, Kinizsi Pál is volt.
– Én biza még egyetlen molnárlegényt se láttam, pedig ősztől második osztályos leszek – ingattam kétkedve a fejem.
– Pedig az utcánkban is lakik egy – sietett a válasszal apám. Méghozzá itt a szomszédunkban. De hisz Ruha Gyurit magad is ismered…
Ettől aztán én lepődtem meg, de annyira, hogy még a szám is tátva maradt. Hogyne, hisz mindent kinéztem én Ruha Gyuriból, csak épp a molnárlegénységet nem. Inkább vásári hintáslegénynek, vagy díjbirkózónak véltem, aki piros betűs ünnepekkor csíkos trikóban, művészi álnéven osztogatja hatalmas pofonjait a Nagypiac téren.
Egyébként dolgos, jóravaló és egyenes embernek ismerte mindenki. Igazi neve Silye János volt, de arra nem hallgatott. Ruha Gyurinak a váradiak nevezték el, akik mindig is nagy előszeretettel aggattak különböző ragadványneveket a furcsa emberekre. Beszélték, hogy az idősebb Silye és családja valahonnan Udvarhely környékéről került Váradra a harmincas évek második felében. Ennek azonban kevesen tulajdonítottak jelentőséget. Főleg, hogy a székelyek bicskás emberek hírében álltak. A bicska pedig köztudottan olyan szerszám, amely könnyen kinyílik a férfiember zsebében. Mindenesetre Ruha Gyuriról messziről lerítt, hogy nem az a fajta ember, aki megijed a saját árnyékától. A szöllősi alsó malomban, ahová alkalmanként felfogadták napszámba, pihepárnaként kapta fel a mázsás liszteszsákokat, de magát a mestert is a levegőbe röpítette párszor, ha úgy hozta a kedve. Márpedig a rossznyelvek szerint a szöllősi alsómolnárt könnyebb volt átugrani, mint megkerülni. Állítólag ebédre egy egész sült libát megevett együltében, aztán körülnézett, hogy ugyan mit falhatna még.
Ruha Gyuri nemcsak erős volt, hanem híresen gyorsharagú is. – Üt ez, öcsém, akár a bolondóra, ha felhúzzák, ha nem. Biztosan ördögtejjel szoptatta az anyja – magyarázta Képíró bácsi apámnak.
– Ne bántsd, István. Hidd el, jó ember ez, csak székely – vette védelmébe atyám a kakaskodót, aki bizony már a negyvenedik évét taposta, amikor végre rászánta magát, hogy oltárhoz vezesse Jerzsákék Mariska nevű lányát, akinek annak előtte tíz évig csapta a szelet.
Ám akármilyen rossz hírét költötték, én mégis nagyon megszerettem az öreg verekedőst. Ebben életem első malmának is fontos szerep jutott.
Történt, hogy az apám halálát követő esztendőben azt találták ki az iskolában, hogy készítsük el egy valódi szélmalom kicsinyített mását. Valószínűleg egy alföldi gyerek minden különösebb erőfeszítés nélkül összekalapált volna egy szélmalmot. Mifelénk azonban vízimalomból is legfeljebb hármat lehetett összeszámolni, azokat is a város túlsó végében. Aggodalmammal nem voltam egyedül. Laci barátomat, bár kiválóan rajzolt, hasonló gondok gyötörték. El is határoztuk, hogy közösen építjük meg a malmokat. Aztán mégsem fogtunk hozzá. Csak halogattuk, halogattuk, mint a spenótevést, utolsó nap azonban már nem odázhattuk tovább, kénytelenek voltunk hozzáfogni. Összefarigcsáltunk egy halom deszkát, a szélmalmok azonban sehogyan sem akartak testet ölteni. Már estébe fordult a nap, amikor végképp feladtuk.
Bánatomban haza se mentem. Leballagtam a Körös partjára és beültem a vízmérők kompjába. Két kezem közé fogtam a fejem, s keservesen sírtam.
– Téged ugyan ki bántott, hogy ennyire nekibúsultad magad? – rántott ki gyászomból egy erélyes férfihang. Feltekintettem, hát Ruha Gyuri állt a parton.
– Szélmalmot kell készítenem holnapra, de azt se tudom, hogyan fogjak hozzá… – engedtem szabadjára a lelkemben felgyülemlett keserűséget.
– Ejnye, pajtás – csóválta a fejét Ruha Gyuri – nem akkora ördöngősség az, ami miatt érdemes lenne itatnod az egereket.
– De én még sosem láttam igazi szélmalmot – hüppögtem vigasztalhatatlanul.
– Hát most majd látsz – vigyorodott el a híres verekedő. – Gyere csak velem, ígérem, félórán, órán belül olyan szélmalmot készítünk, hogy mindenki a csodájára jár.
Hittem is, meg nem is, amit mondott, de azért csak kikászálódtam a kompból, s bár kelletlenül, elindultam vele hazafelé, szélmalmot építeni.
– Menj csak előre, két perc múlva én is ott leszek – állt meg a kapujuk előtt.
Alig raktam le a táskám, már meg is érkezett. Egyik kezében fűrészt hozott, a másikban méretes ládát, hóna alatt meg különféle deszkákat, falemezeket. Nadrágja egyik oldalzsebéből előkapott egy colostokot, gondosan felrajzolta a deszkákra a leendő malom darabjainak körvonalait, aztán serényen munkához látott. Olyan boszorkányos gyorsasággal járt a keze, hogy alig bírtam követni. Mire a nap elérte a látóhatár szélét, készen állt a világ leggyönyörűbb szélmalma. Szakasztott olyan volt, mint amilyet a híres manchai lovag, Don Quijote óriásnak nézett. Hirtelen enyhe szél támadt, belekapaszkodott a malom vitorlájába és forgatni kezdte. Lágy muzsikaszóként sustorgott a kis szerkezet, én pedig különös melegséget éreztem a szívem táján, és kimondhatatlan hálát Ruha Gyuri iránt, akiért abban a pillanatban akár az életemet is kész voltam feláldozni.
– Nagy örömet szerzett a fiamnak, János – társult az ünnepléshez könnyes szemekkel anyám. – Hogyan tudnám meghálálni jóságát?
– Ugyan, semmiség – restelkedett a már őszülő halántékú férfi. – Ennél szebb fizetséget elképzelni sem tudnék, mint amit most kaptam – motyogta zavartan.
Anyám azonban nem tágított. – Várjon egy percet. Azt hiszem, már tudom, mi lenne a megfelelő viszonzás – libbent be felderült arccal a házba. Két perc múlva kis sötétkék bársonydobozzal tért vissza.
– Ez egy svájci Schaffhausen karóra. Megboldogult férjem kapta ajándékba egyik rokonától, de nem sokáig hordta. Semmi értelme, hogy használatlanul heverjen a fiókban. Fogadja el tőlünk hálánk jeléül.
Ruha Gyuri mondani akart valamit, de csak némán tátogott a megilletődöttségtől, akár a partra vetett hal. Anyám gyorsan kihasználta az alkalmat és a kezébe nyomta a dobozt. – Áldja meg az Isten, fiam – mondta, azzal besietett.
Ruha Gyuri állt még egy ideig, aztán összeszedte magát, és elindult haza.
– Szívből köszönöm irántam való jóságotokat, nagyvonalú ajándékotokat, kis pajtás – nyújtotta búcsúzóul a kezét.
– Én is hálásan köszönöm… – rebegtem elérzékenyülve.
Büszkén vittem a szélmalmot másnap az iskolába. Aratott is akkora sikert, hogy többé vissza sem adták. Állítólag az iskola gyűjteményébe került, a minket követő generációk okulására.
Telt, múlt az idő, réges rég megfeledkeztem az iskoláskori szélmalomról, amikor a nyolcvanas évek közepe táján, a Barátka völgyében újra felbukkant egy emlékezetes malom az életemben.
Már családfő voltam, amikor az egyik piros betűs ünnep előestéjén bejelentettem: kétnapos kirándulásra megyünk. Feleségem mintha csak erre várt volna, legott hozzálátott nagy serényen, és éjfélig egy esztendőre való élelmet összesütött, főzött.
Másnap ragyogó napsütésre ébredtünk. Degeszre tömött hátizsákjainkkal valahogy kijutottunk az állomásra, felszálltunk a vonatra, és irány: a nagy természet.
Barátkán búcsút intettünk a tovagördülő szerelvénynek, és mindenre elszántan nekivágtunk az azonos nevű patak mentén kanyargó útnak. Csak mentünk, mentünk kitartóan. Amikor elfáradtunk, leültünk a patak mellé, ettünk, ittunk, kicsit kergetőztünk, heverésztünk, aztán meneteltünk tovább. Nagy lelkesedésünkben észre sem vettük az idő múlását, mire feleszméltünk bizony este lett. Az égen kigyúltak az első csillagok, aztán rendre az összes többi. Merő fényesség volt már a mennybolt, csak épp éjszakai oltalmat adó házat nem láttunk egyet se.
Szülői felelősségem tudatában egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, amikor végre halvány fény tűnt fel a távolban. Közelebb érve kiderült, hogy a fény egy sötét, vélhetően gerendákból összerótt épület ablakából áradt. Épp kiáltani készültem, amikor borjúnyi fehér komondor jelent meg előttünk, és ugatni kezdett. Hamarosan kitárult egy ajtó, és apró termetű, sovány öregember lépett ki a fényből.
– Adjon Isten jó estét – köszöntöttem románul.
– Maguknak is – felelte az öreg. – Mi járatban vannak errefelé?
– Kirándulók vagyunk, s ránk esteledett. Gondoltam, megkérdezem, nem alhatnák a padlásukon?
– Nem… – rázta meg a fejét az öreg.
– De, jóember, gyerekekkel vagyunk, legalább rájuk legyen tekintettel – próbáltam kapacitálni.
– Megmondtam, hogy nem, hát nem! – makacskodott az öreg.
– Legalább azt mondja meg, mi a kifogása ellenünk? – fogtam könyörgőre.
– Nekem ugyan semmi – vonta meg a vállát az öreg –, de a padláson akkor sem alhatnak.
– Hát akkor hol aludjunk? – kezdtem kijönni a béketűrésemből.
– A házban – felelte feltűnő nyugalommal az öreg –, elvégre arra való…
– De nem szeretnénk zavarni – vettem újra alázatosra a hangot.
– Minket biztosan nem zavarnak, mert nem a malomra gondoltam – mosolyodott el az öreg. – Abban nem is férnénk el ennyien, hanem arra a házra, ni – mutatott az udvar végébe. Látja-e?
Akkor vettem észre, hogy a gerendaépület tényleg egy méretes vízimalom, melyet dologidőben vélhetően a fürge kis patak vize hajt. Mögötte pedig – ahogyan az öreg is mondta – egy másik épület körvonalai rajzolódtak ki a feketeségben.
– Tényleg van ott egy ház – derültem hirtelen jókedvre.
– No látja. Kerüljenek hát szaporán beljebb, mert már biztosan nagyon fáradtak lehetnek – tárta ki a léckaput az öreg.
A házikó a hegynek futó lejtős udvar végében simult a léckerítésig lenyúló erdő fáihoz.
Két szobájának szerény bútorzata egy-egy zöldre festett ágyból, szekrényből, néhány székből és egy hosszú, támlás padból állt. Asztala fölött kormos petróleumlámpa lógott a meghajlott mennyezetről. A falakat foszladozó egyházi naptárak, néhány megfakult fénykép, s egy bizánciasan ijesztő szentkép, ikon díszítette.
Nem tudom, hogy a fáradság tette, vagy valami egyéb, mindenesetre soha olyan jól nem aludtunk, mint akkor, Gyuri bácsi és Anuca néni szerény, kékfalú házikójában.
Nagyon megszerettük a két öreget. Attól fogva kizárólag a Barátka völgyébe kirándultunk, még a szabadságunkat is rendre ott töltöttük.
Az öreg néha feljött hozzánk. Legtöbbször csak ültünk az asztalnál, és hallgattuk a sparhelt duruzsolását. Ha mégis beszélgetésbe kezdtünk, az öreg megpróbálta Istenre terelni a szót, rólam azonban falra hányt borsóként peregtek le a szavai.
Magam sem tudom, miért, egyszer nem szakítottam félbe. Kapott is az alkalmon az öreg, szinte az egész Szentírást a nyakamba zúdította. Egy ideig tartottam magam hősiesen, végül már nem bírtam feltartóztatni felgyülemlett indulatomat és orvul nekiszegeztem a kérdést:
– Olyan meggyőzően beszél nekem itt Istenről, mintha személyesen ismerné, mintha minden áldott nap találkozna vele…
– Mert így is van – felelte szokott nyugalmával az öreg.
– Ugyan mutassa meg már nekem is, hadd lássam legalább egyszer – bújt ki belőlem a gonoszság ördöge.
– Gyere hát, fiam, lépjünk ki ide, a ház elé, s máris megláthatod – állt fel az asztal mellől.
Annyira meglepett határozottsága, hogy gúnyolódni is elfelejtettem. Némán felálltam s követtem. A ház előtt megállt s körbemutatott:
– Látod az ég kékjét? – kérdezte.
– Látom – feleltem.
– Hát az erdő zöldjét? – sorolta tovább.
– Azt is – bólintottam.
– A rét virágait látod-e?
– Persze, hogy látom, hisz nem vagyok vak – kezdett apadni a türelmem.
Az öreg azonban nem zavartatta magát.
– Az illatukat érzed-e? – folytatta.
– Természetesen érzem, de hová akar kilyukadni, bátyám – próbáltam magamhoz ragadni a szót.
– A méhek zümmögését, a patak csörgedezését hallod-e? – kérdezte makacsul.
– Mindent látok, hallok, érzékelek, de még most sem értem, mi a célja ezekkel? – keménykedtem.
– Na, fiam, ha mindezt látod, hallod és érzed, akkor Istent is látnod, érezned és hallanod kell. Ő ugyanis úgy alkotta meg a világot, hogy önmagát is mindenbe beleteremtette. Ezért ott van az ég kékjében, az erdők zöldjében, a virágok színeiben, illatában, akárcsak a méhek döngicsélésében és a patak csobogásában.
Próbáltam előrántani valamiféle cáfolatot, azonban egyetlen épkézláb ellenérv sem jutott eszembe. Ellenkezőleg. Inkább mintha valamilyen rejtélyes felismerés kerített volna hatalmába. Minél tovább néztem az előttem kitárulkozó völgyet, annál inkább úrrá lett rajtam ez a különös megilletődöttség. Szemeim is megteltek könnyekkel, de nem a bánat, hanem a hála és a felismerésből fakadó öröm könnyeivel.
– Mit érzel? – kérdezte halkan az öreg.
– Végtelen örömet és boldogságot – feleltem.
– Akkor sikerült meglátnod Istent, fiam – tekintett rám jelentőségteljesen. – Fogd meg hát a kezét, és többé el ne engedd, semmi szín alatt! – mondta.
– Mindent elkövetek, hogy így legyen, bátyám – fordultam hálatelt szívvel a sovány, kis öregember felé. – Legelőszöris arra kérem, hogy magát áldja meg, amiért visszavezetett hozzá – öleltem meg.
A következő esztendőben elhagytuk szülőföldünket, új hazát választottunk magunknak s gyermekeinknek. Megpróbáltatásokból ugyan az új honban is kijutott, ám valahányszor felül akart kerekedni rajtam a csüggedés vagy a kétség, lelki szemeim előtt megjelent Gyuri bácsi arca, az Isten teremtette Barátka völgyének kék ege, a hegyoldalakat borító erdők zöldje, a rét virágai, hallottam a méhek döngicsélését, a patak csobogását, s ettől újból erőre kaptam. És azóta is, folyamatosan.
Gyuri bácsi nyolcvankilenc tavaszán halt meg. Egyszerűen átaludta magát a túlvilágra – mesélte a barátkai pópa. Reggel ott feküdt ágyában hideg merevséggel, vértelen, sápadt arcán azonban rejtélyes mosoly ült. Anuca néni csendben eltemettette, pár hét múlva aztán maga is követte idős párját. Korhadó fejfáik ma is ott állnak a dámisi hegytető virágzó tisztásának szélén.
Három hónappal haláluk után tomboló vihar söpört végig a völgyön. Az orkán útnyi csapást tarolt magának a hegyoldalt borító rengetegben. Nyomát egymáson heverő, derékba tört, vagy gyökerestől kitépett fák százai, ezrei jelezték. Az öreg malom egy ideig ellenállt, végül fáradtan megadta magát, s recsegve-ropogva beleroskadt a Barátkába.
Azóta üresen áll a kis ház. Falai között évek óta csend honol. Tökéletes csend. Kerítése ledőlt, udvarát felverte a gyom. A vízimalomból a szúk is elmenekültek. Vastag gerendái közé csak az idős román házaspár lelke tér időnként vissza.
Gyuri bácsié és Anuca nénié, akikre az erdő fáin kívül ma már legfeljebb néhány környékbeli öreg emlékezik.
vissza a nyitólapra