vissza a nyitólapra





Kolozsvárról tartottam hazafelé. Egyedül ültem a vonatfülkében, gyönyörködtem a ragyogó napsütésben fürdő ismerős tájban. A fák lombjaiba itt-ott már belekapott az ősz rozsdásodó foga. Néztem, és éreztem: összetartozunk. Én és a táj. A hús-vér test és a föld, melyből vétetett.
Már magunk mögött hagytuk a Királyhágót, és a körösrévi szurdokon is túljutottunk, néhány perc, és befutunk Élesdre, jutottak eszembe régi utazásaim.
A városka állomásán jól öltözött úr kapaszkodott fel vonatunk lépcsőin. Benézett a szomszédos fülkébe, végül engem választott. Kényelmesen elhelyezkedett, s alig indult el a vonat, máris mesélni kezdett.
Nagyváradon születtem. Felejthetetlen gyerekkoromat is ott töltöttem. A legszebb, legizgalmasabb emlékeim ma is oda kötnek, Ady Pece-parti Párizsához. Különösen ahhoz a nagy, titkokkal teli házhoz, amely közvetlenül mellettünk emelkedett, és Gáspár-, közismertebb nevén: Kálnoky-ház néven írta be magát a váradi köztudatba. Egykor híres vendéglő működött udvarán, mely esténként hangos volt a zenétől, kacagástól. S ahol szerelemtől kipirult arcú párok ropták az épp divatos táncokat. Korán elhunyt feleségemet is ott ismertem meg.
Sok-sok év után a rám törő nosztalgia a régi emlékek színhelyére vonzott. Az öreg váradi utcák köveit elnyelte az aszfaltburkolat. A polgári lét ízlését tükröző díszes házak többsége időközben eltűnt, a megmaradtakat simára kozmetikázták. Megszaporodtak az új épületek, vendéglők, egyszóval: a hamis jólét hangulatát árasztotta a város.
Hevesen dobogó szívvel közeledtem a régi ház felé. Már csak néhány méter – nyugtattam magam –, és megérinthetem a titkokat, régi emlékeket árasztó falakat. Újra érezhetem az udvaráról kiáradó illatokat. Talán a régi dalok is fülembe csengnek.
Aztán csak álltam megdöbbenve, mint akit becsaptak, mint akinek ellopták legkedvesebb emlékeit, egész múltját…
A Kálnoky-ház helyén hatszintes, csupa üveg irodaépület állt. Ablakai idegenül, hideg közönnyel fénylettek a napsütésben.
Még maradtam volna, de csalódottságom elűzött a szomorú helyről. Viszolygást éreztem. Ez már nem a régi kép. Az örökre eltűnt, szertefoszlott. Legfeljebb álmaimban tér majd vissza időnként.
Ennek már sok éve. De most újra fellobbant bennem a vágy, hogy még egyszer, utoljára ellátogassak egykori szülővárosomba. Tudom, azóta méginkább megváltozott minden, mégsem tudtam visszafogni magam. Még egyszer látni akarom mindazt, amit a maradandóság igényével emeltek elődeink. Egyben búcsú is ez. Úgy tervezem, beülök egy étterembe, megebédelek, közben elköszönök hajdanvolt ifjúságom egykori helyszíneitől. Mindentől. Váradtól és magától az élettől is, mely sohasem lett olyan, amilyennek fiatalemberként megálmodtam. Ahogy a régi dal mondja:
…„Csillogó szép csodás világ, búcsú nélkül megyek tovább, soha se jó, a búcsúszó, s mire való a könnyes vád?
(…)
Fizetek, főúr, volt ezer remény, és egy életem, amit elrontottam én.”
vissza a nyitólapra