vissza a nyitólapra





A Nyugati-Kárpátok egyik félreeső zugában, két hegy közé zárva, sebes vizű hegyi patak kerülgeti a medrébe zuhant hatalmas sziklákat. A völgy torkolatában medre kiszélesedik, vize lelassul, hogy illendőképp üdvözölhesse méltóságteljes hömpölygéssel érkező testvérét, a Sebes-Köröst, amelybe beleömlik.
A két folyóvíz találkozásánál az Árpádok korában kolostor állt. Fehércsuhás lakói a távoli Franciahonból érkeztek a környékre, hogy terjesszék az új hitet a vadonban élő népek között, akik a fehérruhás szerzetesekről Barátkának nevezték el a patakot. A hosszú, lakatlan völgy közepe táján korhadt vízimalom őrködik a környék csendje fölött. A vastag gerendákból összerótt épület roskatagon hajlik a szilajon nyargaló Barátka fölé, melynek vize a malomárok végén harsogva hullik a mélybe. A malom fölötti lejtős udvar végében omladozó, kék házikó lapul a léckerítésig lenyúló erdő fáinak védelmében. A kis házban mindent vastagon borít a por s a pókháló. Két szobájának szerény bútorzata: egy-egy zöldre festett ágy, szekrény, néhány szék és egy hosszú, támlás pad. Az asztal fölött kormos petróleumlámpa lóg a meghajlott mennyezetről. A falakon foszladozó görögkeleti naptárak, megfakult fényképek s néhány bizánciasan ijesztő szentkép, ikon.
Mondják, egykor idős román házaspár lakta a malmot és a kis házikót.
Anuca néni hetvenhét, Gyuri bácsi nyolcvannégy éves volt, amikor elment. Akkor már évek óta egyedül éltek a magányos völgyben. A malmot, mely már akkor sem őrölt, még Gyuri bácsi dédapja építette, valamikor a 19. század derekán.
Legkisebb fiuk, Sandu nyolc évvel haláluk előtt hagyta el őket.
Élesdre költözött feleségével és két gyermekével. Négy idősebb testvére már jóval előbb. Eleinte még vissza-visszajártak idős szüleikhez. Idővel aztán egyre ritkultak a látogatások…
Olykor vittek az öregeknek egyet s mást: kenyeret, cukrot, olajat, szappant, aprítottak egy kis tűzrevalót, kaszáltak néhány sornyit, s már mentek is... Intézték dolgaikat, élték saját életüket. Őket nem kötötte meg a táj.
A két öreg szerényen élt. Tenyérnyi kaszáló, kis krumpliföld, kevéske kukorica, egy malac, néhány tyúk, ez volt mindenük.
Nyaranta kirándulók vetődtek a malomhoz. Ittak a Barátka vizéből, ültek egy keveset, elmondták, mi újság a világban. Aztán hetekig nem láttak senkit. A nagy, hosszú teleken néha lejött a hegyekből egy-egy farkas vagy vaddisznó, ember nem igen fordult meg arrafelé.
Gyuri bácsi évtizedekig a sonkolyosi bányában dolgozott. Vájárként kezdte, művezetőként végezte. Hétvégeken, amikor letelt a munkaidő, gyalog kelt át a hegyeken. Közben Anuca néni ellátta a ház körüli teendőket: őrölt, kaszált, etette a jószágokat, nevelte az öt gyereket.
Az ötvenes években Gyuri bácsi belépett a kommunista pártba. Néhány évig párttitkár is volt. Aztán egyszer Élesden találkozott egy pünkösdista emberrel. Az idegen sokat beszélt hitről, Istenről, a Bibliáról, végül elhívta Gyuri bácsit a gyülekezetbe. Észre sem vette és megváltozott az élete. Másként kezdte nézni a dolgokat, másként viszonyult az emberekhez. Végül ő is pünkösdista lett. Egy évvel később Anuca néni is megkeresztelkedett. Gyuri bácsit kirúgták a pártból, nemsokára szilikózist kapott és leszázalékolták.
Az idős házaspár azonban nem bánkódott. Ugyanolyan békességgel élték mindennapjaikat, mint korábban… Csak a vasárnapok törték meg a hétköznapok egyhangúságát. Olyankor a két öreg már kora reggel ünneplőbe öltözött.
Megetették a jószágot, aztán nekivágtak a ház mögötti meredélynek. Fent a hegyen, Dámison, kis pünkösdista gyülekezet várta őket. Az volt a két öreg családja. Isten kicsiny házában, hittestvéreik között mindig jól érezték magukat.
Nem volt rádiójuk, se tévéjük, esténként a Bibliát olvasgatták. Már betéve tudták minden sorát, mégsem teltek be vele. A Szentírás adta számukra az erőt, Isten közelsége enyhítette némiképp magányuk szomorúságát.
Egy reggel Gyuri bácsi nem ébredt fel. Ott feküdt ágyában hideg merevséggel, csak vértelen, sápadt arcán tükröződött egyfajta rejtélyes mosoly. Anuca néni csendben eltemettette, két hét múlva aztán maga is követte idős párját. Korhadó fejfáik ma is ott állnak a dámisi hegytető virágzó tisztásának szélén.
Három hónappal haláluk után tomboló erejű vihar söpört végig a völgyön. Az orkán útnyi csapást tarolt magának a hegyoldalt borító rengetegben. Nyomát egymáson heverő, derékba tört, gyökerestől kitépett fák jelezték. Az öreg malom sokáig ellenállt, végül fáradtan megadta magát, s recsegve-ropogva beleroskadt a Barátkába.
Azóta üresen áll a ház. Udvarát felverte a gyom, a dudva, az idős házaspárt lassan elfelejtették. Már csak néhány környékbeli öreg emlékezik rájuk. De emlékeznek a fák, a sziklák, az erdő vadjai s a szilajon nyargaló, kis patak. Nyomaikat valahol még őrzi a rengeteg erdő, mélyen elrejtve a kíváncsiskodók szeme elől…
vissza a nyitólapra