A
Nyugati-Kárpátok egyik félreeső
zugában, két hegy közé zárva, sebes
vizű hegyi patak kerülgeti a medrébe zuhant hatalmas
sziklákat. A völgy torkolatában medre
kiszélesedik, vize lelassul, hogy illendőképp
üdvözölhesse méltóságteljes
hömpölygéssel érkező testvérét, a
Sebes-Köröst, amelybe beleömlik.
A két folyóvíz
találkozásánál az Árpádok
korában kolostor állt. Fehércsuhás
lakói a távoli Franciahonból érkeztek a
környékre, hogy terjesszék az új hitet a
vadonban élő népek között, akik a
fehérruhás szerzetesekről Barátkának
nevezték el a patakot. A hosszú, lakatlan völgy
közepe táján korhadt vízimalom őrködik a
környék csendje fölött. A vastag
gerendákból összerótt épület
roskatagon hajlik a szilajon nyargaló Barátka
fölé, melynek vize a malomárok végén
harsogva hullik a mélybe. A malom fölötti lejtős udvar
végében omladozó, kék házikó
lapul a léckerítésig lenyúló erdő
fáinak védelmében. A kis házban mindent
vastagon borít a por s a pókháló.
Két szobájának szerény bútorzata:
egy-egy zöldre festett ágy, szekrény,
néhány szék és egy hosszú,
támlás pad. Az asztal fölött kormos
petróleumlámpa lóg a meghajlott mennyezetről. A
falakon foszladozó görögkeleti naptárak,
megfakult fényképek s néhány
bizánciasan ijesztő szentkép, ikon.
Mondják, egykor idős román házaspár lakta a
malmot és a kis házikót. Anuca néni
hetvenhét, Gyuri bácsi nyolcvannégy éves
volt, amikor elment. Akkor már évek óta
egyedül éltek a magányos völgyben. A malmot,
mely már akkor sem őrölt, még Gyuri bácsi
dédapja építette, valamikor a 19. század
derekán.
Legkisebb fiuk, Sandu nyolc évvel haláluk előtt hagyta el
őket. Élesdre költözött feleségével
és két gyermekével. Négy idősebb
testvére már jóval előbb. Eleinte még
vissza-visszajártak idős szüleikhez. Idővel aztán
egyre ritkultak a látogatások…
Olykor vittek az öregeknek egyet, s mást: kenyeret, cukrot,
olajat, szappant, aprítottak egy kis tűzrevalót,
kaszáltak néhány sornyit, s már mentek
is... Intézték dolgaikat, élték
saját életüket. Őket nem kötötte meg a
táj.
A két öreg szerényen élt. Tenyérnyi
kaszáló, kis krumpliföld, kevéske kukorica,
egy malac, néhány tyúk, ez volt mindenük.
Nyaranta kirándulók vetődtek a malomhoz. Ittak a
Barátka vizéből, ültek egy keveset,
elmondták, mi újság a világban.
Aztán hetekig nem láttak senkit. A hosszú teleken
néha lejött a hegyekből egy-egy farkas vagy
vaddisznó, ember nem igen fordult meg arrafelé. Gyuri
bácsi évtizedekig a vársonkolyosi
bányában dolgozott. Vájárként
kezdte, művezetőként végezte. Hétvégeken,
amikor letelt a munkaidő, gyalog kelt át a hegyeken. Közben
Anuca néni ellátta a ház körüli
teendőket: őrölt, kaszált, etette a
jószágokat, nevelte az öt gyereket. Az ötvenes
években Gyuri bácsi belépett a kommunista
pártba. Néhány évig
párttitkár is volt. Aztán egyszer Élesden
találkozott egy pünkösdista emberrel. Az idegen sokat
beszélt hitről, Istenről, a Bibliáról,
végül elhívta Gyuri bácsit a
gyülekezetbe. Észre se vette és megváltozott
az élete. Másként kezdte nézni a dolgokat,
másként viszonyult az emberekhez. Végül ő is
pünkösdista lett. Egy évvel később Anuca
néni is megkeresztelkedett. Gyuri bácsit
kirúgták a pártból, nemsokára
szilikózist kapott és
leszázalékolták.
Az idős házaspár azonban nem bánkódott.
Ugyanolyan békességgel élték
mindennapjaikat, mint korábban… Csak a vasárnapok
törték meg a hétköznapok
egyhangúságát. Olyankor a két öreg
már kora reggel ünneplőbe öltözött.
Megetették a jószágot, aztán
nekivágtak a ház mögötti meredélynek.
Fent a hegyen, Dámison, kis pünkösdista
gyülekezet várta őket. Az volt a két öreg
családja. Isten kicsiny házában,
hittestvéreik között mindig jól
érezték magukat.
Nem volt rádiójuk, se tévéjük,
esténként a Bibliát olvasgatták. Már
betéve tudták minden sorát, mégse teltek be
vele. A Szentírás adta számukra az erőt, Isten
közelsége enyhítette némiképp
magányuk szomorúságát.
A nyolcvanas évek végének egyik reggelén
Gyuri bácsi nem ébredt fel. Ott feküdt
ágyában hideg merevséggel, csak vértelen,
sápadt arcán tükröződött egyfajta
rejtélyes mosoly. Anuca néni csendben eltemettette,
két hét múlva aztán maga is követte
idős párját. Korhadó fejfáik ma is ott
állnak a dámisi hegytető virágos
tisztásának szélén.
Három hónappal haláluk után tomboló
erejű orkán söpört végig a völgyön.
Útnyi csapást tarolt magának a hegyoldalt
borító rengetegben. Nyomát egymáson heverő,
derékba tört, gyökerestől kitépett fák
jelezték. Az öreg malom sokáig ellenállt,
végül fáradtan megadta magát, s
recsegve-ropogva beleroskadt a Barátkába.
Azóta üresen áll a ház. Udvarát
felverte a gyom, a dudva, az idős házaspárt lassan
elfelejtették. Már csak néhány
környékbeli öreg emlékezik rájuk. De
emlékeznek a fák, a sziklák, az erdő vadjai s a
szilajon nyargaló, kis patak. Nyomaikat valahol még őrzi
a rengeteg erdő, mélyen elrejtve a
kíváncsiskodók szeme elől…
|