vissza a tartalomhoz











Minden jel arra utalt, hogy Gámpé István Bécsben végre révbe ért. Munka után sokat sétált a városban, szájtátva bámulta a nyüzsgő emberáradatot, a pazar kirakatokat, díszes hintókat, pöfögő automobilokat, a felső tízezer fényűző életét. Közben összeismerkedett a bécsi alvilág néhány kétes alakjával és hatásukra kezdte másképp látni a dolgokat. Hosszas töprengés után rájött: becsületes munkával sose jut egyről a kettőre. Egyetlen módja a hirtelen meggazdagodásnak, ha bankrabló lesz.
A háború után a hajdani császárvárosban gyorsan helyreállt az élet, és Bécs rövidesen ismét régi fényében tündökölt. A bankok megteltek pénzzel, és a páncélszekrénygyárak alig győzték a megrendeléseket.
Gámpé István akkortájt már minden idejét tervei kidolgozásának szentelte. Szorgalmasan tanulmányozta a különböző riasztóberendezések működési elvét, közben egy alkoholista tervezőmérnök révén sikerült megszereznie a legbiztonságosabb trezorok zárszerkezetének működési elvét és aprólékos műszaki rajzát tartalmazó nyolckötetes, vaskos dokumentáció tartalékpéldányait. Amikor elérkezettnek látta az időt, felmondott munkahelyén, és nagy körültekintéssel hozzálátott jövendő „munkatársai” kiválasztásához. Egy hónap alatt összeállt a mindenre elszánt – magyar, horvát, szlovén és román bűnözőkből verbuvált – csapat. Közel háromhónapos intenzív tanulás, gyakorlatozás után 1922 őszére tettre készen állt a nemzetközi banda. Két esztendővel a gyászos emlékű trianoni békediktátum után, egy borongós októberi éjszaka leple alatt, a Gámpé-banda teljesen kifosztotta bécsi belváros egyik legbiztonságosabbnak hitt pénzintézetét.
Reggel futótűzként terjedt hír a városban. A lapok szalagcímmel hozták a szenzációt: A bankrablók egyetlen fillért sem hagytak a páncélszekrényekben!
Beindult a rendőrgépezet, több tucatnyi detektív szóródott szét az osztrák fővárosban, hogy információkat gyűjtsön alvilági besúgóitól. Főleg a Práter környékére koncentrálták erőiket, akkortájt az volt ugyanis a korabeli Bécs legzavarosabb negyede. Ám minden erőfeszítésük hiábavalónak bizonyult. A nyomozás nem hozott semmilyen eredményt.
Annyit már a kezdet kezdetén megállapítottak a helyszínelők, hogy az elkövetők alapos helyismeretük mellett, kitűnően értettek a páncélszekrények zárszerkezeteihez. A vastag ajtókon ugyanis egyetlen erőszakra utaló nyomot sem találtak. A mackósok nem fúrtak, nem robbantottak, kulccsal vagy egyéb, ismeretlen eszközzel nyitották ki a bonyolult szerkezeteket.
Csupán egyetlen nyomozónak jutott eszébe szétnézni a páncélszekrénygyár környékén. Megérzése hamarosan be is igazolódott. Kiderítette, hogy a gyárban négy évig dolgozott egy ügyes kezű, erdélyi származású fiatalember, aki néhány hónapja, minden különösebb indok nélkül hirtelen felmondott. A kép lassan kezdett összeállni. A kopó kitartásával dolgozó detektív, szívósan követve a nyomokat, néhány nap múlva már biztosra vette, hogy a bankrablók egyike minden kétséget kizáróan Gámpé István lehetett. Azonnal ki is adták a körözést ellene, de akkorra a banda már rég egy dél-franciaországi kisvárosban ünnepelte első akciója sikerét.
vissza a tartalomhoz