Minden
jel arra utalt, hogy Gámpé István
Bécsben végre révbe ért.
Munka után sokat sétált a
városban, szájtátva bámulta
a
nyüzsgő emberáradatot, a pazar kirakatokat,
díszes hintókat,
pöfögő automobilokat, a felső tízezer
fényűző életét.
Közben összeismerkedett a bécsi
alvilág néhány kétes
alakjával
és hatásukra kezdte másképp
látni a dolgokat. Hosszas töprengés
után rájött: becsületes
munkával sose jut egyről a kettőre.
Egyetlen módja a hirtelen meggazdagodásnak, ha
bankrabló lesz.
A
háború után a hajdani
császárvárosban gyorsan
helyreállt az
élet, és Bécs rövidesen
ismét régi fényében
tündökölt. A
bankok megteltek pénzzel, és a
páncélszekrénygyárak alig
győzték a megrendeléseket.
Gámpé
István akkortájt már minden
idejét tervei kidolgozásának
szentelte. Szorgalmasan tanulmányozta a
különböző
riasztóberendezések működési
elvét, közben egy alkoholista
tervezőmérnök révén
sikerült megszereznie a legbiztonságosabb
trezorok zárszerkezetének
működési elvét és
aprólékos
műszaki rajzát tartalmazó nyolckötetes,
vaskos dokumentáció
tartalékpéldányait. Amikor
elérkezettnek látta az időt,
felmondott munkahelyén, és nagy
körültekintéssel
hozzálátott
jövendő „munkatársai”
kiválasztásához. Egy hónap
alatt
összeállt a mindenre elszánt –
magyar, horvát, szlovén és
román bűnözőkből verbuvált –
csapat. Közel háromhónapos
intenzív tanulás, gyakorlatozás
után 1922 őszére tettre készen
állt a nemzetközi banda. Két esztendővel
a gyászos emlékű
trianoni békediktátum után, egy
borongós októberi éjszaka leple
alatt, a Gámpé-banda teljesen kifosztotta
bécsi belváros egyik
legbiztonságosabbnak hitt
pénzintézetét.
Reggel
futótűzként terjedt hír a
városban. A lapok szalagcímmel hozták
a szenzációt: A bankrablók egyetlen
fillért sem hagytak a
páncélszekrényekben!
Beindult
a rendőrgépezet, több tucatnyi detektív
szóródott szét az
osztrák fővárosban, hogy
információkat gyűjtsön
alvilági
besúgóitól. Főleg a Práter
környékére
koncentrálták
erőiket, akkortájt az volt ugyanis a korabeli
Bécs legzavarosabb
negyede. Ám minden
erőfeszítésük
hiábavalónak bizonyult. A
nyomozás nem hozott semmilyen eredményt.
Annyit
már a kezdet kezdetén
megállapítottak a helyszínelők, hogy
az
elkövetők alapos helyismeretük mellett, kitűnően
értettek a
páncélszekrények
zárszerkezeteihez. A vastag ajtókon ugyanis
egyetlen erőszakra utaló nyomot sem találtak. A
mackósok nem
fúrtak, nem robbantottak, kulccsal vagy egyéb,
ismeretlen eszközzel
nyitották ki a bonyolult szerkezeteket.
Csupán
egyetlen nyomozónak jutott eszébe
szétnézni a
páncélszekrénygyár
környékén.
Megérzése hamarosan be is igazolódott.
Kiderítette,
hogy a gyárban négy évig dolgozott egy
ügyes kezű, erdélyi
származású fiatalember, aki
néhány hónapja, minden
különösebb
indok nélkül hirtelen felmondott. A kép
lassan kezdett összeállni.
A kopó kitartásával dolgozó
detektív, szívósan követve a
nyomokat, néhány nap múlva
már biztosra vette, hogy a bankrablók
egyike minden kétséget
kizáróan Gámpé
István lehetett. Azonnal
ki is adták a körözést ellene,
de akkorra a banda már rég egy
dél-franciaországi kisvárosban
ünnepelte első akciója sikerét.
|