Balga Prométheuszként egykor
én is a fellegek fölé szálltam,
hogy ellopjam az éltető tüzet,
mert álnok sámánok és térítők
elhitették velem, attól majd
felengednek a jéggé fagyott szívek.

Jöttömre felhördült az égi katlan
vetett toronnyi dühös lángokat,
forró lehelete perzselt és égetett,
s bár lelkemig hasított a kín,
végül mégis megszereztem,
a megváltónak remélt tüzet.

De jaj, mire visszatértem a földre,
erejüket veszték az elorzott lángok,
maradt a dermesztő hideg,
s a lelkeket bénító vaksötét,
mert mit a gonosz gúzsba köt,
ahhoz néha az égi tűz heve is kevés.

Azóta tántorgok némán, tétován,
ebben a fénytelen, rideg világban,
titkon nagy, isteni csodára várok,
mely majd rést hasít az ég kárpitjára,
s a beömlő fényárral szembe,
lelkem elszállhat végre – szabadon.