Képtár - A magyar puszta

Nagyjából száz esztendeje egy bizonyos Ludwig Koch nevű osztrák piktor meghökkentő képpel rukkolt elő. A tusrajz egy pusztaötös hátán vágtató szilaj magyar postást ábrázol, amint hatalmas porfelhő közepette nyargal, hogy mielőbb eljuttassa a címzettekhez a postai küldeményeket. Bár a rajzról azóta sem sikerült kideríteni, valójában mi is inspirálta, hatalmas sikert aratott. Az osztrákok közt azonban egyetlen olyan vállalkozó kedvű lovas sem akadt, aki a megfestett víziót átültette volna a valóságba. Lénárt Béla, a híres magyar lovas volt az, aki végül megvalósította a vászonra festett lélegzetállító mutatványt. Tőle aztán sokan eltanulták, így jutott el az alföldi puszták csikósaihoz, köztük a bugaciakhoz is.
Az osztrák festőt idővel elfelejtették, ám a vágtázó pusztaötös akkorra már elkezdte önálló életét, hogy napjainkra a legfőbb idegenforgalmi látványosságnak számító lovasbemutatók elengedhetetlen részévé váljon. (A pusztaötös hajtója a két hátsó lovon állva maga előtt három lovat hajt ügetésben, majd eszeveszett vágtában úgy, hogy a lovakkal csak a hajtószáron, vagyis a gyeplőn keresztül van kapcsolatban.)
A meghonosodása óta eltelt évtizedekben a pusztaötösnek számos hajtója volt. Pedig nem egyszer megesett – mesélték a csikósok –, hogy még indulás előtt levetette őket a hátáról a két „nyers ló”. Sőt! Az is előfordult, hogy a hajtó vágta közben esett le a lovakról, melyeket aztán egy közeli erdőben sikerült befogni. A csikós hat hónapig nyomta az ágyat súlyos gerincsérüléssel, aztán felkelt és kezdte elölről…
Abban tehát valamennyi hajtó egyetért, hogy a pusztaötöshöz rendkívül fontos a megfelelő lovak kiválasztása. Nem elég az azonos testalkat, az állatok kora, vérmérséklete is hasonló kell legyen, de felmenőiket sem hagyják figyelmen kívül. A kiválasztást aztán egyéves kitartó gyakorlás követi, melynek végére a hajtó és lovai „egy testté” olvadnak össze. Csak ezután következhetnek bemutatók. A turisták elé már a precízen kidolgozott produkció kerül: a hatalmas porfelhőben veszettül vágtató lovak és a hátukon boszorkányosan egyensúlyozó csikós…
Bugacon a látványos lovasbemutatók sora már jóval a pusztaötöst ihlető festmény születése előtt, 1820-ban kezdődött. Amikor Ferenc császár ünneplésére lovasversenyt rendeztek, s azt huszonnégy kecskeméti csikós nyerte meg. A csikósok saját szórakozásukra és ügyességük felmérésére különféle játékokat találtak ki, az ostoros anyósveréstől a lovas székfoglalón át a köcsögverésig bezárólag. Valamennyihez jó ritmus- és távolságérzékre, szemmértékre, gyorsaságra, és nem utolsó sorban bátorságra volt szükség. A csikósok egyikből sem szenvedtek hiányt.
A puszták másik két elengedhetetlen kelléke a juhnyáj és a gulya. S az alföldi pásztorember ma is ugyanúgy tereli a gondjára bízott rackákat, magyar szürkéket a hatalmas pusztában, ahogyan honfoglaló őseink tették egykor az őshaza tágas sztyeppéin. Mert ahogy Cs. Szabó László írta: „a székely, mint csiga a házát, még a faragott kapuját is magával hozta Keletről. Mint az alföldi pásztor a rideg marhát…”
Az évszázadok során a magyar puszta is sokat változott. A tatár- s törökdúlások idején egy időre elnéptelenedett, de aztán újra megtelt élettel. A múlt században a pusztákat felparcellázták, bevetették, de még így is sokat őriznek hajdani szépségükből. Mert a magyar pusztánál aligha van szebb és sajátosabb hely a világon. Ahogyan Petőfi írja Alföld című versében: „Mit nekem te zordon Kárpátoknak / Fenyvesekkel vadregényes tája! / Tán csodállak, ámde nem szeretlek, / S képzetem hegyvölgyedet nem járja. // Lenn az alföld tengersík vidékin / Ott vagyok honn, ott az én világom; / Börtönéből szabadúlt sas lelkem, / Ha a rónák végtelenjét látom. // Felröpűlök ekkor gondolatban / Túl a földön felhők közelébe, / S mosolyogva néz rám a Dunától / A Tiszáig nyúló róna képe. // Délibábos ég alatt kolompol / Kis-Kunságnak száz kövér gulyája; / Deleléskor hosszu gémü kútnál / Széles vályu kettős ága várja. // Méneseknek nyargaló futása / Zúg a szélben, körmeik dobognak, / S a csikósok kurjantása hallik / S pattogása hangos ostoroknak..”