Mindez már a múlté. A közlekedési, hírközlési és energiaügyi tárca illetékesei a közelmúltban úgy döntöttek: 2009. december 12. után leállítják a személyszállító vonatokat Kecskemét és Kiskőrös, illetve Kiskunmajsa között…
A vasútbarátok december 11-én emléknapot tartottak a kisvasút Halasi úti állomásán és fűtőházában. Összejöttek, hogy még egyszer végig utazzanak a Kecskeméttől Kiskunmajsáig nyúló sínpáron. Hogy búcsút vegyenek a 2008 nyárutóján még vastagon füstölő, ám a következő évben már be sem induló kis gőzgőzmozdonytól, az „őt” felváltó dízelvontatóktól, a kályhafűtéses vagonoktól, a kézi és motoros hajtányoktól. Mindentől – legyen az tárgy, élmény vagy emlék –, ami a beindítása óta eltelt több mint nyolc évtized alatt valamilyen formában kötődött a legendás kisvasúthoz. 2009. december 11. egyfajta gyásznap volt. Fejezetlezáró szomorú dátum, amely csupa fekete betűvel került be a vasútról szóló krónikákba.
A keskenynyomtávú Kecskeméti Gazdasági Vasút Kiskunmajsáig terjedő ötvenhárom kilométer hosszú vonalát 1928. szeptember 17-én adták át az utazóközönségnek. Első mozdonyvezetője Schuch István volt, aki akkortájt már több mint másfél évtizedes szakmai múlttal büszkélkedhetett. A kis szerelvény szaporán szuszogó első mozdonyát a vasutasok maguk közt csak Jónásnak hívták.
Tulajdonságai alapján Jónás egészen normális gőzmozdony volt, csak a keskenynyomtávú vasúthoz képest kicsit termetes. Mivel a 760 milliméteres sínpáron úgy festett, mint az ószövetségi prófétát lenyelő bibliai cethal, a vasutasok Jónásnak keresztelték el.
Schuch István apai ősei az 1800-as évek közepe táján Németországból kerültek az akkor Magyarországhoz tartozó Érsekújvárra.
A gőzmozdonyok és a vasút megjelenése, elterjedése a Schuch család életét is megváltoztatta, többen vasutasok lettek. A pályát a gyerekek is folytatták, a már Felvidéken született nyolc Schuch testvér többsége – köztük István is – hű maradt a szép jövőt ígérő vasutas szakmához.
Schuch István a hat elemi elvégzése után Újpesten kitanulta a gép- és kocsilakatos szakmát. Eleinte budapesti cégeknél, vállalkozóknál dolgozott, aztán 1912-ben sikeresen letette a segéd-mozdonyvezetői vizsgát és visszament Érsekújvárra, ahol a helyi fűtőházban kapott munkát. Még abban az évben áthelyezték Nyitrára, ám onnan a következő esztendőben visszakerült Érsekújvárra. Az első világháború idején megfordult az Ipolysági fűtőházban és Balassagyarmaton is dolgozott, itt nevezték ki mozdonyvezetővé. A technikai dolgok iránt rendkívül fogékony fiatalember a háború után részt vett a vasutas sztrájkok szervezésében, ezért 1923-ban letartóztatták és elbocsátották a MÁV-tól. Sokáig nem talált munkát, végül apósa révén sikerült elszegődnie a Kisbérpuszta-Mohora között beindított gazdasági vasúthoz. Közben a Schuch család Esztergomba költözött. Ott érte őket a hír, hogy elkezdődött a keskenynyomtávú Kecskemét-kiskunmajsai Gazdasági Vasút szervezése. A vonal megvalósításába István is aktívan bekapcsolódott. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy őt bízták meg az 1928-ban beindított vasút első mozdonyának, Jónásnak a vezetésével.
A szorgalmas kismozdony vontatta szerelvény gyorsan népszerű lett úgy a belföldi, mint a külföldi turisták körében. Olyan előkelőségeket szállított, mint Gömbös Gyula egykori miniszterelnököt, de utasai közt tudhatta a walesi herceget és feleségét, nem is szólva a svájci, osztrák, német turistákról. S egy alkalommal három sziámi királykisasszony is végigvonatozta a kecskeméti Rávágy tértől a majsai állomásig terjedő távot.
Beindult hát a keskenynyomtávú vasút. Ám jóformán ki sem fényesedhettek a sínjei, kitört az egész világot átfogó gazdasági válság, amely egyben a kisvasút végét is jelentette.
A kecskemétiek azonban nem törődtek bele a helyzetbe, s kiötölték: turistákkal teszik kifizetődővé a kisvasút üzemeltetését. Legott jókora sajtókampányt szerveztek, külföldi zsurnalisztákat hívtak vendégségbe, hogy cserébe hírét vigyék a világon egyedülállónak számító természetvédelmi területnek, a hírös város déli határától egészen Majsáig nyúló bugaci pusztának. A program hazai népszerűsítésére Móricz Zsigmondot kérték fel. A nagy író – aki akkortájt jókora birtokkal bírt Bugacon – volt az, aki a keskenynyomtávú kisvonat mozdonyát Kispöfögőnek nevezte el. Időközben a masiniszta Sándorfira magyarosította nevét, és vendéglőt nyitott a Rávágy téri végállomáson.
A válság elmúlt, a bugaci kisvasút újraéledt, és több mint hat évtizeden át kitartóan hordta a városba, s onnan vissza a hatalmas puszta tanyáinak lakóit.
Az 1990-es évek végén azonban ismét veszélybe került a léte, pedig akkor még csak válság sem volt. Legfeljebb a fejekben és a lelkekben. Ám ahogyan hetven évvel korábban, ezúttal sem hagyták elveszni. Akkorra már mindenki tudta: a keskenynyomtávú vasút éppúgy hozzá tartozik a pusztához, a kiterjedt tanyavilághoz, mint kutyához a bolha. Ahogyan az évről évre megrendezésre kerülő nosztalgiavonatozás is elképzelhetetlen lett volna jakabszállási vízvételezés, alkalmi mozdonyvezetés, pillangózás, fotózás, viperaprogram vagy szöcskenyájas gyalogtúra nélkül. Összedugták hát a fejüket jó szándékú emberek, és a megyei közgyűlés, néhány áldozatkész vállalkozó, illetve a kisvasút menti települések önkormányzatainak bevonásával létrehoztak egy közhasznú társaságot a keskenynyomtávú vonat – lehetséges – üzemeltetésére. S bár a törvényi lehetőségek hiányoztak, úgy tűnt: a kisvasút újra megmenekült. Nap mint nap újra szorgalmasan végigkúszott a puszta végtelenjébe nyúló keskeny sínpáron, a helybeliek és a szépre vágyó turisták nagy-nagy örömére. S a hagyománynak megfelelően minden esztendő augusztusának második péntekén újra sínre állították a keskenynyomtávú kézi hajtású és motoros hajtányokat, drezinákat. Másnap befűtöttek az immár muzeális értékű Kispöfögő gyomrába, rácsatolták a hat-nyolc vagont, és reggel 9 óra tájban a zsúfolásig megtelt vonat, valamint a szerelvényt kísérő gépkocsisor kigördült a Halasi úti állomásról, hogy nekivágjon a Bugac-felső vasútállomásig tartó, programokban gazdag útnak, s hogy újabb egy esztendőre való élménnyel töltse meg a vonatozás szerelmeseinek lelkét.
2008 augusztusában még vastag füstöt eresztve szuszogta végig a Bugac-felsőig tartó távot a kismozdony. A következő évben azonban már nem indult be. Közben okafogyottá vált a közhasznú társaság is…
2009. december 10-én aztán jött a megdöbbentő hír: szombaton utoljára kel útra a puszta végtelenjébe futó sínpáron a keskenyvágányú szerelvény, hogy örökre búcsút vegyen a mesés alföldi tájtól és szerelmeseitől.
Mert valamitől mi mindig búcsúzunk…
Fotóimmal a megszűntetett kisvasútnak kívánok mementót állítani.