Mondják, az önkifejezés nehéz és önző dolog. Idővel mindenünket felfal, még az énünket is. Egyszer csak rájövünk, már nincs is énünk, amit kifejezhetnénk. Valószínűleg ez is közrejátszik abban, hogy bár rendkívül eseménydús gyermekkorom volt, valahogy mégis döcögősen megy a visszaemlékezés. Ennyi idő távlatából szinte képtelenség különválasztani az éveket, korszakokat, rendet teremteni abban az ősködszerű káoszban, ami az ember gyermekkorát jellemzi. Lehetetlen előkotorni a feledés iszapjába merült élményeket, megkülönböztetni a valóban megélt történéseket azoktól, melyeket végtelenül gazdag és örökké csapongó gyermeki képzeletünk szült. A felnőttekkel szemben támasztott társadalmi elvárások béklyóba kötik az ember emlékezetét. Megfosztják attól a természetes őszinteségtől, amely csak a gyermekek és az idősek sajátja. A felnőttkor négy évtizede a szerepjátszás időszaka. Ám az idő, akár a tűz, mindent megtisztít. Öregségünkre lekopik rólunk a színpadi festék és megszabadulunk a társadalom kedvéért felvett kényszerű szokásainktól is. Újra őszintévé, egyúttal elnézőbbé válunk. Már nem csak saját korábbi ostobaságainkkal szemben tanúsítunk megértést, de mások hibáit is könnyebben megbocsátjuk.

A partiumi Nagyváradon születtem. S bár már több mint két évtizede Magyarországon élek, a mai napig viselem származásom jegyeit. Onnan, a határon túlról hoztam hitemet, nemzeti tudatomat, ember- és természetszeretetemet. Mindent, ami meghatározza egy ember életét.
Megboldogult apám gyakran mondta volt: az ember csak abból gazdálkodhat, amije van. Amit személyesen megélt, vagy ami szülei, nagyszülei elbeszéléseiből és olvasmányaiból megragadt benne. Ezek az élmények határozzák meg életre szólóan, hogy érdeklődése, tudása sekély, felszínes marad, vagy méllyé, szerteágazóvá terebélyesedik. Mindezeken túl az ember személyiségére óhatatlanul rányomja bélyegét az a földrajzi hely vagy tájegység is, amelybe beleszületett. Ahogy Wass Albert írta: „Mindannyian beleszületünk egy tájba, és ez a táj életünk végéig bennünk marad. De nem csak él bennünk, közénk is áll. Ezért van az, hogy bármennyire is közel kerül két ember egymáshoz, valami kis megmagyarázhatatlan idegenség mindig ott marad kettejük között. A táj okozza ezt az idegenséget, amelyből külön-külön vétettek, vagy melyet későbbi létük teréül választottak. Mert ez a választás is mindig belülről fakad.”

A családi legendárium szerint, anyai ősömet eredetileg Ivánnak hívták. Máig nem eldöntött: orosz volt-e vagy román? Azt hiszem, nincs is különösebb jelentősége. Tény, hogy a nagybirtokos Ivánt valamilyen hőstettéért nemesi titulussal jutalmazta Mária Terézia. S hogy a kutyabőr ne maradjon csupaszon, ráadásként megkapta a Királyfiakarcsa nevű – akkortájt alig száz lelket számláló – felvidéki falut is. Ekkor magyarosította a nevét, így lett belőle Iványi és magyar.
Az 1848-49-es szabadságharc leverése után, dédunokája, a mindenétől megfosztott szépapám évtizedekig bujkálni kényszerült, végül Partiumban kötött ki. Körösréven szerzett pár holdnyi földet, de az inkább szikla volt, mint föld. Ezt örökölte tőle ükapám. Nagymama mesélte, hogy tavasszal a hegyekből lezúduló hólé mindig csupaszra mosta a sziklát. Ükapám türelmesen megvárta az olvadás végét, akkor befogta egyetlen lovát a szekér elé, s egy héten át, reggeltől estig hordta a körösrévi gazdátlan rét termékeny földjét kicsiny birtokára. Aztán gondosan elegyengette, majd bevetette. És ükapám, akinek ősei hajdan hét falut tudhattak magukénak, élete végéig őrizte a négyudvarnyi telket, s minden kikeletkor szorgalmasan hordta rá a földet, amit a következő évben újra és újra lemosott az eső és a hólé.
Azt már anyámtól hallottam, hogy dédszüleim még csak jegyben jártak, amikor elhatározták, saját házat építenek. Szegények voltak, de nagy nehezen sikerült vásárolniuk egy telket Nagyváradon, az elmekórház szomszédságában. Miután a telek ügyét ilyen sikeresen megoldották, mindketten felmentek Budapestre. Dédanyám telefonos kisasszonynak szegődött el, dédapám pedig egy kőművesmester mellé. Évekig kitartóan dolgoztak, mire összejött a ház ára. Dédapám akkor már maga is mester volt. Csendben összeházasodtak és a következő évben hozzáláttak a ház felépítéséhez.
Lassan haladt a munka. Először csak egy szoba készült el. Sokáig abban éltek. Abba születtek nagymamáék is. Közben kis szőlővel és gyümölcsössel sikerült gyarapítaniuk a birtokot. Tíz évbe telt, mire teljesen elkészült a ház, mert dédapám közben az országot járta, házakat, templomokat, iskolákat épített. Dédanyám egymaga állta otthon a sarat. Ellátta a ház körüli teendőket, nevelte a két gyereket, gondozta a jószágokat, kapálta, metszette, permetezte a szőlőt, gyümölcsöst.
Gyakran mondogatta is dédapámnak: – Olyan az életem, mint egy igásállaté. Robot. Reggeltől estig munka és munka… Csak a maga és a gyerekek iránt érzett szeretet miatt viselem el. Ez az, ami megszépíti az egészet. Enélkül nem is bírnám.
Igen. A szeretet mindig is fontos szerepet játszott családunkban…

Hat évvel a második világháború után jöttem világra. S bár emberi léptékkel számítva hat év akár sok is lehet, ahhoz mindenképp kevés volt, hogy a világ és az emberiség kiheverje a borzalmas világégés okozta pusztítást. Ebben az sem jelentett könnyebbséget, hogy vasárnap délben születtem. Sírásomat elnyomta a szülőszoba nyitott ablakán betóduló harangzúgás – mesélte később anyám, aki világrajövetelem időpontja vagy inkább hite miatt, mindig szerette a harangokat, melyek szavát – mint mondta – egyformán hallja és érti magyar, román, szlovák, szerb, sváb és zsidó, mert a harangok mindenkihez saját nyelvén szólnak.
Késői gyerek voltam. Legfiatalabb bátyám már kilencedik évét töltötte születésemkor. Anyám, apám dolgozott, úgyhogy gyakorlatilag egyedül nőttem fel. Ahogy mondani szokták: az utca nevelt. Az utca viszont jó iskolának bizonyult. Korán megtanultam, hogy az élet semmit sem kínál tálcán, mindenért keményen meg kell küzdeni. Legfőképpen az elismertségért. Öt éves koromban már úgy vágtam fejbe apám egykori katonacsajkájával unokatestvéremet, hogy két hétig viselte a nyomát. Ennek dacára, sosem tartottam magam durva, gonosz vagy problémás gyereknek. Talán az átlagosnál valamivel elevenebb, ha nem is hiper-, de amolyan szuperaktív gyerek voltam.
Az első osztály sikeres abszolválásának örömére anyámék úgy döntöttek: táborba küldenek. Jókora bőrönddel egyetemben felraktak a vonatra, és irány: Feketetó. (Csucsától négy kilométerre, nyugatra.) Nem mondhatom, hogy különösképp lelkesedtem a dologért, de mint már említettem, mindig engedelmes gyerek voltam, hát mentem… Megérkeztünk a helyszínre, felvontuk a tábori zászlót, elfoglaltuk ágyainkat és igyekeztünk felülkerekedni szomorúságunkon. Két nap múlva már eszünkbe se jutott az otthon. Éltük a tábori életet: fürödtünk, kirándultunk, futkároztunk, néha hazafias énekeket zengtünk, olyan: „Mint a mókus fent a fán…” féléket. Egy alkalommal fociztunk. Mindig szerettem kergetni a labdát. A futballpálya szélén négy vagy öt fekete bivaly rágcsálta méla közönnyel a száraz füvet, amikor egy magasból érkező labdát kapásból úgy küldtem tovább, hogy homlokon találta az egyik bivalyt. A robusztus állat lustán felpillantott, egyenesen rám nézett, fújt egy nagyot (talán még lángot is lövellt az orrlyukán), leszegte a fejét, aztán már indult, pontosabban: lódult is felém… Nem sokat mérlegeltem, nyakamba kaptam a lábaimat, és futni kezdtem. A nagy barom meg utánam. Csak futottam s futottam, egyre kétségbeesettebben, mint aki tudja, az életéért fut. A fekete húshegy meg végig kitartóan a nyomomban… Már kezdtem kimerülni, egyre elkeseredettebben kapkodtam levegő után, amikor hirtelen elfogyott a talaj a talpam alól, s mielőtt bármit is tehettem volna, nyakig elmerültem egy méretes trágyagödör híg tartalmában. A bivaly hatalmasat fékezett, sikerült időben megállnia. Nyilván meglephette a nem várt fordulat, mert sokáig állt a gödör szélén, s szuszogva bámult rám. Én meg a bűzös trágyaléből pislogtam vissza rá. Végül elunta a várakozást, dühösen elbőgte magát, néhányszor megkaparta a földet, majd sarkon fordult, és visszaballagott a pálya szélén legelésző társaihoz. Nagy nehezen kikászálódtam a gödörből, lementem a falu alatt csörgedező Sebes-Körösre és ruhástól belebújtam. Talán egy óra hosszat csücsültem a jéghideg vízben. Később szappannal többször átmostam a ruháimat, magamat is, ám minden alaposságom dacára, a trágyagödör bűzét egy hét múlva is érezni lehetett rajtam.

Ismerkedésem az irodalommal, jóval iskoláskorom előtt kezdődött. Anyám féltő gondoskodással vezetett be abba a csodálatos világba, amely a mesekönyvek révén tárult ki előttem. Külön kegyelme a Teremtőnek, hogy olyan irodalomszerető szülőkkel ajándékozott meg, amilyen anyám és apám volt. Családi könyvtárunkban kedvemre válogathattam a magyar és a világirodalom klasszikusai között. Tizenhat éves koromra az utolsó otthoni könyvet is kiolvastam, ezért beiratkoztam a megyei könyvtárba. Két év alatt ott is kifogytam az olvasnivalóból, kénytelen voltam átiratkozni a gyermekkönyvtárba.
Sajnálatos módon az erdélyi szépírók közül Kemény János, Kós Károly, Makkai Sándor, Karácsony Benő, Tamási Áron és Sütő András néhány regénye, elbeszélése mellett Reményik Sándor, Dsida Jenő és Tóth Árpád versesköteteihez sikerült hozzájutnom. Nyírő József és Wass Albert nevét akkortájt legfeljebb suttogva merték említeni ismerőik.

Kezdetben miniszterelnök akartam lenni. Később anyai nagyapámra való tekintettel mozdonyvezető, majd keresztapám iránti tiszteletből gépészmérnök, végül a tanítóság mellett ragadtam le.
Az indíttatást a pedagógusi pályához egy idős kedvesnővér adta, akit két éves koromban kértek fel nevelésemre a szüleim. Clarissa nővér (Nénike) a szerzetesrendek megszűnése előtt a Szent Vince Zárdában tanított. Emlékszem, a délutáni alvások kapcsán gyakran azzal biztatott, ha jól viselkedem, s szépen elalszom, akkor gyorsan megnövök, és nagyon okos leszek. Bármi válhat belőlem, akár még tudós is, vagy tanító…
Sokat törtem a fejem a hallottakon, végül eldöntöttem: tanító leszek. S bár csak óvodáskorú voltam, határozottan éreztem: rendkívül fontos és időszerű döntést hoztam. A pályaválasztás az ember második születése – szajkózták a felnőttek. Ennek sikere vagy kudarca határozza meg jövőbeni létünk minőségét, ettől függ, mennyire tudunk megfelelni küldetésünknek.
Évekkel később, Istenben megboldogult idős pap barátom, Péter Mihály kanonok világosított fel arról, hogy az ember két dologgal érkezik a világra. Egyik a kötelesség, a másik a feladat vagy küldetés. Kötelességeit szülei és az egyház révén gyorsan megismeri az ember – hallom ma is idős barátom szavait: engedelmesség, tanulás, munka, családalapítás, a gyermekek nevelése, a családról való gondoskodás, hit, becsület, szeretet – sorolta.
– És mi a feladatunk vagy küldetésünk? – szegeztem neki a kérdést.
– Hát az bizony rejtély – felelt elgondolkozva az öreg. Néha egész életünk sem elég hozzá, hogy megfejtsük... Pedig épp ennek a talánynak a megfejtése jelenti létünk értelmét – tette hozzá.
– De atyám, hogyan tegyünk eleget a feladatunknak, ha nem ismerjük? Egyáltalán, miből tudjuk meg, hogy akár tudtunkon kívül már teljesítettük küldetésünket – okoskodtam.
– Abból, hogy élünk. Ez a legcsalhatatlanabb bizonyítéka annak, hogy Istennek még szándéka van velünk – bólogatott idős barátom.

Korán elvesztettem apámat. Félárván nőttem fel és ez magányossá tett. Az anya talán fontosabb, de egy fiúgyermek számára a példaképül szolgáló apa szinte nélkülözhetetlen.
Emlékszem, befelé forduló, különös gyerek voltam. Mivel szigorúan neveltek, a következmények ismeretében kifelé mindig engedelmességet mutattam, látszólag készségesen eleget tettem szüleim és pedagógusaim elvárásainak, de belül már egészen kicsi koromtól lázadoztam a rámkényszerített fegyelem és feladatok ellen. Egyedül a kutyák iránt éreztem feltétlen bizalmat. Vonzódásom e hűséges négylábúakhoz már egészen kicsi koromban megmutatkozott. 
Az ötvenes évek közepe táján még fegyveres, kutyás őrök vigyázták a fontosabb intézményeket az egész országban, így az óvodánkkal szemközti nagyposta épületét is. Egy reggel az óvoda ablakából láttam, hogy az őr bement az épületbe, s magára hagyta kutyáját. A termetes németjuhász csak ült a kapuban és unottan szemlélte a járókelőket. Gondoltam, megpróbálom átcsalogatni. Ám hiába pisszegtem, becéztem, a hűséges eb csak buzgón csóválta a farkát, de nem mozdult a helyéről. Egy idő után eluntam hiábavaló hívogatását, s kimásztam az ablakon, hogy megsimogassam…
Az óvónők nagyon megharagudtak. Délután elpanaszolták szüleimnek az esetet, és ők is szigorúan megbüntettek. Attól kezdve még zárkózottabbá váltam. Kiépítettem a magam kis külön világát, ahová bármikor félrevonulhattam, és ez egy jól berendezett, meghitt helyet jelentett számomra, ami nem gátolt szemlélődésemben. Egyébként ezt a kicsit kívülálló, szemlélődő pozíciót máig megtartottam.
Ötéves lehettem, amikor apám először elvitt villamosozni. Az öreg jármű kerekei szorgalmasan kattogtak alattunk, mi meg csak ültünk a kemény székeken és bámultuk a Püspöki út házait, s a még betemetetlen bombatölcséreket. A téglagyári kitérőben, ahol be kellett várnunk a szemből érkező villamost, pipacsot és búzavirágot szedtünk anyámnak a gyár előtt elterpeszkedő hatalmas búzaföld szélén. Aztán kattogtunk tovább, egészen a  püspöki malomig, onnan meg vissza, a vasútállomásig.
Míg élt anyai nagyanyám, gyakran kísértem ki az Olaszi temetőben nyugvó nagyapám sírjához. Akkortájt Pista bácsi volt a sírkert őre. Fehérre meszelt háza a kapu mellett támasztotta belülről a roskatag téglakerítést. Sötétedés után rendszerint kulcsra zárta a sírkert két kapuját, aztán ő is nyugovóra tért. A holtak sohasem háborgatták, az élők csak elvétve. Megtörtént, hogy a kocsmából – késő délután vagy kora este – hazafelé tartó italos emberek egyikét-másikát elnyomta az álom a hantokra hajló szomorúfüzek alatt. Hajnalra rendszerint kialudták mámorukat s indultak volna haza. Mivel azonban a kapuk zárva voltak, kénytelen-kelletlen fel kellett költsék Pista bácsit, aki aztán szabadjára engedte a lelkében felgyülemlett indulatot. Anyám szerint Pista bácsit káromkodásban legfeljebb a fuvarosok múlták felül…
Beszélték, hogy egy alkalommal a kocsmások egyike beleesett egy frissen kiásott sírba. Ha már benne volt, fel se kelt, ott fektében el is aludt. Ősz volt, hűvös, ködös reggelek indították a nappalokat. A hidegre a sírba esett férfi is felébredt és kiáltozni kezdett: – Jaj, de hideg van! Jaj, de hideg van!… A kiabálásra Pista bácsi is felébredt. Mérges volt, mint mindig, valahányszor felriasztották álmából, s csak úgy, gatyásan kiállt háza ajtajába és visszakiabált: – Úgy kell neked! Fázzál csak! Miért rúgtad le magadról a földet!
Egyébként az öreg mindig nagy tisztelettel beszélt a holtakról. Meggyőződéssel vallotta, hogy az elhunytak, vagy ahogyan ő nevezte őket: a jobb létre szenderültek keményen megtorolják, ha valaki háborgatni meri végső nyugalmukat. A holtakkal nem is volt baj soha. Most sincs. Némán tűrik a világ aljasságait. Békésen nyugszanak egymás mellett, nemzeti és felekezeti hovatartozástól függetlenül. Nem lopnak egymástól, nem verekednek, nem gyűlölködnek. Ahogy a gyertya és a mécses is egyformán világít valamennyiük sírján halottak napja estéjén. A megtorlás, a bosszú csak az élők jellemzője.

Felvillan a szülői ház is, a csend, a nyugalom és a szeretet kis szigete. Utcánk Úri utca felöli sarkán álló öreg házban Nagy bácsi talpalta, foltozta évtizedeken át szorgalmasan a környékbeliek elnyűtt lábbelieit. A Szigligeti utcai ötös kereszteződés egyik sarkát kocsma uralta. Előtte rozoga kocsik elé fogott, szomorú tekintetű szamarak várakoztak kitartóan. A kocsmában szombat esténként zene szólt, melyre önfeledten táncoltak az olcsó lőrétől megittasult párok.

Nem tudni, miért, utcánk kezdetben a Pokol nevet viselte. Ezt később Szent Jánosra változtatták. A vándorok és utazók nepomuki illetőségű védőszentjének szobra a Szilágyi Dezső és a Szent János utca Y-kereszteződésének hegyes sarkán ma is álló tekintélyes polgári ház falába mélyesztett fülkéből figyelte a járókelőket. A tisztességesnek tűnő épület falai mögött kevésbé tisztességes lányok kínálták bájaikat. Hegedűs Gézától tudom, hogy „a huszadik század elején Nagyváradnak hét napilapja és tizenhat bordélyháza volt, ami a nagyvárosiasság legcsalhatatlanabb bizonyítékának számított, s amire még a legerkölcsösebb váradi családok is titokban büszkék voltak.” Többször előfordult, hogy megálltam a sarkon és percekig kitartóan figyeltem a szobor arcát, hátha felfedezek rajta valamiféle felháborodást, a falak mögött folyó erkölcstelenség miatt. De Szent János mindig ugyanazzal a szelíd közönnyel tekintett le rám.

Negyedikbe vagy ötödikbe jártam, amikor Hopszásá felbukkant az életemben. Akkortájt húsz éves lehetett. De csak a teste. Lelke, gondolkodása megrekedt a tízéves gyerek szintjén. Örökre gyerek maradt. Egy szellemi torzó. Esze sok mindent befogadott, gyermeteg lelke azonban képtelen volt lépést tartani az eszével. Egyformán jelen volt benne a nagy tudású aggastyán és a játékos gyerek. Sajnos egyiknek sincs létjogosultsága ebben a könyörtelen világban, melyben senki sem a dolgok értelmét, annál inkább egyéni hasznát keresi.
Szóval, egy alkalommal hazafelé tartottunk az iskolából, amikor az utca túloldalán felbukkant Hopszásá. Osztálytársaim örömujjongásban törtek ki. Egyikük legott át is kiáltott: Hopszásá! A hosszúra nőtt „gyerek” egy pillanatra megmerevedett, aztán zárt lábakkal felpattant. Akár egy gumilabda. A vásott kölyök újra kiáltott, Hopszásá pedig újfent ugrott. Mintha egy megmagyarázhatatlan belső erő kényszerítette volna a pattogásra. Egy idő után mi is bekapcsolódtunk. Egymást túllicitálva kiabáltunk, a szerencsétlen fiatalember pedig csak pattogott és pattogott... Talán ájulásig ugrált volna, ha nem jön arra egy férfi, és ránk nem förmed: – Nem szégyellitek magatokat?! Miért éltek vissza a nyomorult bajával?! Az erélyes hang megtette hatását. Felszedtük eldobált táskáinkat és csendben odébb álltunk. Hopszásá is elindult. Lassan, vánszorogva, mint akinek jártányi ereje sem maradt...
Emlékeim között egy másik furcsa alak is felbukkan. A kortalan, ám meglehetősen ágrólszakadt férfiút mindenki Ali Babának hívta Nagyváradon. Naphosszat egy rozzant kocsival poroszkált a város utcáin, melyet egy girhes ló, és egy kopott szőrű, szomorú tekintetű szamár húzott. A roskatag kocsinak nem volt két egyforma kereke... A toprongyos öreg a légynek se ártott, csak akkor öntötte el a düh, ha gúnynevén szólítottuk. Olyankor fürgén leugrott bicegő kocsijáról, felkapott egy jókora követ és utánunk dobta. Mi persze egymást fellökve menekültünk. Lelki szemeink előtt megjelent Arany Toldijának idevágó részlete: „Repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg? Ki tudja hol áll meg s kit hogyan talál meg?...” Ha nem akadt kő vagy tégla, beérte egy-egy kezeügyébe eső méretes fahasábbal is, azt röpítette utánunk... Mesélik, évekkel később holtan találtak rá egy lakatlan ház pincéjében.  Szakadt, zsíros zakója belső zsebében egy több millió lejes takarékkönyv lapult... Ez is csak azt igazolja, hogy a látszat valóban nagyon megtévesztő tud lenni.

Először 1962-ben jártam Budapesten. Mindössze tizenegy éves voltam. A következő évben meghalt apám. Aztán tizenkilenc évvel később újra eljutottam a magyar fővárosba, de akkor már egészen más szemmel néztem, láttam. Nagyon megszerettem a nyüzsgő metropolist. Úgy éreztem, ott, csakis ott érdemes élni. Ám gyorsan elröppent a két hét és az utolsó nap estéjén a Szabadság-hídról búcsúztam a Dunától, Budapesttől. Álltam a hídon, s miközben néztem a lábam alatt hömpölygő hatalmas vizet arra gondoltam, hogy a folyó holnap is ugyanúgy fog folyni, az autók, emberek ugyanúgy igyekeznek majd céljaik felé, de én akkor már nem leszek ott. És a budapestiek közül ezt senki nem veszi észre. Ez volt a legszomorúbb az egészben. Akkor tudatosult bennem először, hogy csak átutazók vagyunk ezen a világon, mint Szinbád. Egészen magányos átutazók. Csak átballagunk az életen, bámészkodunk, nézelődünk, de emlékeinken, néhány fényképen, képeslapon s apró tárgyon kívül legfeljebb az elválás okozta fájdalmat vihetjük magunkkal.

Suhancként egy irodalmi galeri tagja voltam. Társaságunkat a sivatag oroszlántestű, emberfejű rejtélyes ókori kőszobráról, a gizai Szfinxről neveztük el. Naphosszat elüldögéltünk törzshelyünkön, az állomással szemközti cukrászda szeparéjában, melynek a falait díszítő fekete kovácsoltvas rózsákról a Rosa Nera nevet adtuk. Elemezgettük egymás irományait, közben a Szabad Európa Rádióban olyan – otthon tiltott listára került – híres bandák és zenészek nótáit hallgattuk, mint Jimi Hendrix, Janis Joplin, a Led Zeppelin, Deep Purple, Uria Heep vagy a Pink Floyd. Amikor aztán összejött egy tucatnyi elfogadható vers és prózai mű, felkerekedtünk, hogy Nagyvárad főutcáján (ma sétálóutca) a nagyközönséggel is megosszuk „remekműveinket”. Az üzletek lépcsőiről előadott verseink, rövidprózáink megosztották a közvéleményt. Az alkalmilag összeverődött hallgatóság között voltak, akik elismerőleg tapsoltak, mások fejcsóválva odébb álltak. S bár a tapsolók csak ritkán kerültek többségbe, mi mégis szentül hittük, egykor befutott és közismert költők, írók leszünk.
Irodalmi tevékenységünk mellett képzőművészeti kiállításokra is eljártunk, ahol – a tisztes polgárok legnagyobb felháborodására – avatott műértőkként, harsányan elemezgettük a kiállított „remekeket”.  A bemutatott képek és szobrok némelyikétől szabályos röhögőgörcsöt kaptunk. Máskor sírhatnékunk támadt azoknak az embereknek az együgyűségétől, akik képtelenek voltak felfogni, hogy a kiállított „műremekek” többsége valójában félreértésen alapult. Nem csupán a művészet, hanem általában a dolgok félreértésén. Mi tizenévesen már világosan érzékeltük, hogy az évszázadok folyamán az emberek eltávolodtak a művészettől. (Legtöbbjük azóta se talált vissza.) Ezzel magyarázható, hogy a ma embere művészet címén összevásárol mindenféle kacatot, bóvlit, mert inkább hisz a barátainak és a ravasz műkereskedőknek, mint saját belső hangjainak. Nem bírja felfogni, hogy a művészet nemcsak különleges látásmódot, de hatalmas türelmet és kitartást is igényel. A proletár-mentalitás mélységesen elítélte az ilyesfajta látszólagos semmittevést. Mert a Marx és Lenin eszmeiségén felcseperedett robotok képtelenek voltak meglátni Isten képmását magukban és az őket körülvevő világban.
Akkoriban Dalí volt a kedvencünk. Talán, mert a keleti tömb országaiban évtizedeken át egyetlen szürrealistaként őt tanították. Egyébként ma is szeretem Dalít. Egyik képe különösképp belém ivódott: asztalról, ágról lecsorgó órák számlapjai… Az emlékezet állandósága. Vagy inkább a megfáradt idő emlékezete, melyben, mint vak tükörben időnként felsejlenek a régi szavak, vallomások, simogatások, a köddé foszlott hajdanvolt szerelmek képei. Órák, ünnepek, emlékek: szomorú mementói sok elromlott, elrontott életnek.  

Zárkózottságom miatt sokáig gátlásos voltam. Félénkségem hátrányát kamaszként tapasztaltam meg először, mikor a lányok megjelentek az életemben. Eleinte félszegen, félve közeledtem hozzájuk, mert nagyon tartottam az elutasítástól. Egy „kos” képtelen elfogadni a kudarcot. Alaptermészete a sikerre való törekvés. Ez hajtja, ez élteti. Én is erre vágytam, ezért Hámos Jóska barátom biztatására elkezdtem tudatosan építeni magam. A befektetett munka meg is hozta gyümölcsét. Sok mindent megtanultam, legfőképp alakoskodni. Komédiások vagyunk valamennyien – nyugtatgattam magam. Magunk választjuk, vagy belekényszerülünk, de mindannyian szerepet játszunk az élet nagy színházának pódiumán. Kamaszkorom végére már olyan színészi alakításokat produkáltam, hogy magam is meghökkentem. Gyakran álltam a tükör előtt és hosszasan, figyelmesen fürkésztem arcomat, tekintetemet, mintha egy idegen embert néznék, mintha nem is lettem volna azonos a tükörből visszanéző vékony, barna fiúval.

Három évig Vajdahunyadon tanultam a vasas szakmát. S bár a hosszan elnyúló füstös, kormos iparváros csöppet sem tűnt barátságosnak, legszebb emlékeim többsége mégis ahhoz a három évhez fűződik.
Másodéves voltam, mikor iskolánk is bekapcsolódott a Távolság nélküli párbeszéd (Dialog fara distanta) címmel meghirdetett, országos kulturális mozgalomba. A nagy csinnadratta övezte cirkuszt bizonyos Adrian Paunescu nevű udvari költő találta ki, „hogy teret adjon a széles néptömegeknek Ceausescu iránti hálájuk és imádatuk kifejezésére…”
Hónapokkal korábban bejelentették, hogy az eseményen – melyet az országos televízió és a rádió élő egyenes adásban közvetít – mindenkinek kötelezően részt kell vennie. A műfaj kiválasztását ránk bízták. Csakhogy egyikünknek sem volt kedve a nyilvános szerepléshez.
Az iskola művelődési életét akkortájt egy frissen diplomázott, Mihaela nevű tanárnő irányította, aki a szomszédos Zalazsd falu pópájának volt a lánya. Magunk között úgy is hívtuk: a zalazsdi pópa lánya. Nem volt különösebben csinos, se szép, de az én tizenkilenc éves fantáziám tündérkirálylányt látott benne. Vészesen közeledett az esemény napja, de még egyetlen jelentkező sem akadt. Mihaela közel állt a teljes lelki összeomláshoz, mikor nagyvonalúan bejelentettem: szívesen vállalak egy verset vagy monológot… Elhatározásommal megtörtem a jeget, rögtön akadt prózamondó, dalénekes, meg minden…
Elérkezett a nagy nap estéje. Felgördült a függöny, kigyúltak a reflektorok, s legalább féltucatnyi kamera szegeződött a fényesen kivilágított színpadra. Harmadik vagy negyedik fellépőként a színfalak mögül figyeltem az előttem szereplők produkcióit. Végre sorra kerültem. Határozott méltósággal vonultam be. Megálltam a fénypászma közepére állított mikrofon előtt, tartottam egy rövid hatásszünetet, aztán elkezdtem mondani Nicolae Labis: A pártnak című költeményét – természetesen románul. Ma is tudom minden betűjét. Így kezdődött: „Mi vagyunk az elsők, akik megkóstolhattuk a te harcod bő termését. Mi szabadon nőttünk fel és tanultunk, ahogyan a füst is szabadon száll fel a kohókból…”
Mivel a sötét nézőtéren egyetlen kapaszkodót jelentő arcot sem láttam, eleinte kicsit remegett a hangom. Ám hirtelen megjelent lelki szemeim előtt kedvencem, a kis Móra Fercsi, ahogyan egykor a félegyházi Ótemplom áldoztatórácsán állva, csengő hangon szavalta Fehér Antal tanító úr A karácsonyfához című versét, melynek minden strófája után nagyokat lebbentett az iskolagondnoktól kölcsönkapott zsíros ködmön szárnyain. Ettől erőre kaptam. Parádésan elmondtam a verset és felzúgott a taps… De én csak álltam a színpad közepén és vártam. Vártam, hogy Mihaela hirtelen beszalad, zokogva a nyakamba borul és hevesen szájon csókol, és bevallja, hogy kezdettől engem szeret…
A várt csoda azonban elmaradt. Révületemből egy idegen, utasító hang riasztott fel. Már nem is tudom, honnan szólt: – Hajolj meg, és gyere le a színpadról! Valahogy összeszedtem magam és lebotorkáltam. Fél füllel még hallottam Mihaela dicséretét: – Ügyes voltál! Aztán a kulisszák mögött lerogytam egy székre, szomorúan, letörten. Hirtelen nagy csalódottságot éreztem magamban és gyötrő keserűséget. Olyan volt ez az érzés, amilyet kamaszkorunkban éltünk át először, mikor az első sikertelen randevúnkon lázas izgalommal vártunk nagy szerelmünkre, s csak egy bő óra után ébredtünk rá: hiába várjuk…

Hetvenkettő februárjában bevonultam katonának és a következő év júliusában szereltem le. Rá két évre megházasodtam, aztán megszülettek a lányaink. Előbb Andrea, két esztendővel később Angéla. És még abban az évben beköszöntött az „aranykorszak”.
Kezdetben a feleségem nagyanyjánál laktunk, a tüdőszanatóriummal szemközt. Szép, városszéli ház volt, sok virággal és csenddel. Amolyan idilli környezet. Ám ahogy telt-múlt az idő, úgy erősödött bennünk is az igény, hogy saját lakásunk legyen. Addig-addig, mígnem egy nap bekopogtam a vállalat személyzetiséhez, és bejelentettem: lakást szeretnék venni. Készségesen kitöltötte a szükséges formanyomtatványokat, s három hónap múlva már kezembe is nyomta negyedik emeleti, háromszobás, összkomfortos rogériuszi lakásunk kulcsát.
Egy magyarországi számára mindez hihetetlennek tűnik, de akkor, ott, Romániában ez természetes volt. Futószalagszerűen gyártották a lakásokat, mindenkinek jutott. Még az előleget is megkölcsönözték.
Valósággal repestünk a boldogságtól. Örömünk sajnos nagyon tiszavirág életűnek bizonyult. Mert hiába hajtottunk keményen, dolgoztunk reggeltől estig, végig egyhelyben toporogtunk. A lakás- és bútorrészletek, a rezsi és az egyéb kiadások minden jövedelmünket felemésztették. Hónap végén már nagyon keresgélnünk kellett a fiókban a kenyérrevaló után.
Az anyagi nehézségek mellett a hatalmi terror is egyre erősödött. Az emberek bizalmatlanná, gyanakvóvá váltak. A boltok előtt hosszú sorok kígyóztak, eltűntek az alapvető élelmiszerek, újra beköszöntött a háború utáni időkből ismert jegyrendszer. Egyre gyakrabban szünetelt a fűtés és az áramszolgáltatás. Esténként bénultan ültünk a sötét lakás jéghideg radiátorai mellett, egyetlen szál gyertya fényénél: víz nélkül, éhesen, kiszolgáltatottan.
Amikor a lányok iskolába kerültek, vettünk egy petróleumlámpát, hogy legalább házi feladataikat elkészíthessék. Ez volt az úgynevezett „aranykorszak”. Közben a börtönt is megjártam. Rohadt időszak volt, de nemhogy enyhült volna, inkább egyre súlyosbodott. Mivel akkortájt sűrűn kaptam a pofonokat az élettől meglehetősen lehiggadtam. Megtanultam, hogy mindig az erősebb kutya győz, ezért iparkodtam időben lekushadni a fennkölt szónoklatok idején. Ám bármennyire is igyekeztem, az éber csicskák mindig megérezték bennem a hatalommal szembeszegülő rebellist. S mivel alkalmanként ma is minden eszközt megragadok, amivel nevetségessé tehetem őket, immár világosan látom, hogy életem végéig sem leszek képes többre vinni a jobb oldali lator szerepénél.
Nem tehetek róla. Olyan mesterek írásain „érlelődtem”, mint a máig agyonhallgatott Hamvas Béla, aki szerint: „A mai ember cinikus álarca
mögött tehetetlenül iszapos. Maga a kultúra is ilyen álarccá lett, amely mögött a továbbalkotásra való teljes és tökéletes képtelenség lapul meg.” Igen. Napról napra érzékelhetőbbé válik a világot eluraló totális lelki és kulturális krízis. Az a fejlődésnek teljességgel ellentmondó állapot, amikor az ember vagy az emberiség megáll az érésben, képtelen átlépni egy új állapotba, mert nem mer, nem akar, vagy egyszerűen nem tud.
Mondjon bárki, bármit: Hamvas Béla nagy gondolkodó volt. Ma legfeljebb a borról írott eszmefuttatásait ismerik. Pedig anyanyelvi szinten beszélt görögül, latinul, és ismerte a kínai és a szanszkrit irodalmat is. A háború alatt Lao-cét, Hérakleitoszt és Shakespeare-t fordított. S amikor Budapest bombázásakor megsemmisültek kéziratai és teljes könyvtára, csak ennyit mondott: „Koldusnak lenni nehéz, de jó.” (Én csak tudom.) És ez az ember bölcsészdiplomája ellenére segédmunkásként dolgozott egy építőipari cégnél. Szorgalmasan keverte a maltert, munka után pedig olyan filozófusokkal vitázott, mint Szabó Lajos vagy Kerényi Károly. Tisztelői szerint „öreg lélek” volt, nem a megélt évtizedek, hanem bölcsessége alapján. Hamvas Béla volt az, aki kijelentette: szabadságunkat elsősorban az a hatvan-nyolcvan kiló atom (testünk) korlátozza, melyhez születésünkkor hozzáláncolták lelkünket. A legtöbb ember szinte minden idejét ez a halom atom köti le, mivel testük jelenti számukra életük külső és belső valóságát.

Öt évvel letartóztatásom után már nem bírtuk tovább. Egy késő őszi este bezártuk lakásunk ajtaját és útra keltünk, immár együtt. Ötórás kemény gyaloglás, kúszás, mászás, botladozás és csúszkálás után átléptük a román-magyar határt, s Cserekertnél megérkeztünk Magyarországra. Hazát cseréltünk Cserekertnél.
Rá egy évre kivégezték a Ceausescu-házaspárt…

Első évben esztergályosként dolgoztam egy téesz autójavító műhelyében. A rendszerváltás után szétdarabolódott a termelőszövetkezet. Telepünk káeftévé alakult, én pedig osztályvezetővé avanzsáltam. Akkortájt kezdtem el írogatni, s néhány hónap múlva a megyei lap szerkesztőségében kötöttem ki. Újságíró lettem…

Néhány éve, a karácsonyi ajándékvásárlások kapcsán remek könyvre bukkantam: El Camino a címe. Szerzője Tolvaly Ferenc, erdélyi származású üzletember, író. A regény látszólag az Ibériai-félsziget északi részén, több mint nyolcszáz kilométer hosszan elnyúló zarándokútról szól. Valójában arra a belső útra próbálja rávezetni olvasóját, melyen mindannyiunknak végig kell mennünk, melyet elkerülhetetlenül meg kell tennünk ahhoz, hogy végre célba érjünk. Főhőse egy sikeres üzletember (valószínűleg maga a szerző), aki a 2003-as pamplonai bikafuttatáson életveszélyesen megsérült. Napokig élet és halál között lebegett. És ebben a furcsa, ismeretlen állapotban egyszer csak megszületett benne az elhatározás: ha felépül, végigmegy Szent Jakab útján, az El Caminon. Lábadozása során, ott, a kórházi kórteremben jött rá az út szerepére, ébredt rá arra, hogy minden embernek célt kell kitűznie maga elé. És ha célt követ, mindennél fontosabb, hogy figyelje az utat. Mert egyedül az út taníthatja meg arra, hogyan érjen célba. Az út, amelyet választ, és ahogyan végigmegy rajta. Ráébredt, hogy mindig azt kell keresnünk, amit a mindennapok elfednek előlünk. S ami még ennél is lényegesebb: a küzdelmet sosem az úttal, hanem mindig önmagunkkal vívjuk meg. „Mert nem az út nehéz. A nehézség maga az út.” (Ezt a felismerést – bár kissé más megfogalmazásban – Erőss Zsolt hegymászó is megerősítette egy beszélgetésünk során.)

Időnként előszedem régebbi írásaimat, hogy lemérjem: mennyit változtam az eltelt évek alatt. Furcsa, egyben megnyugtató érzés szembesülnöm korábbi önmagammal. Mert bár sok dolgot ma már másképp fogalmaznék meg, a lényeg nem változott. Most is ugyanazt állítom, amit nagy példaképem Wass Albert így fogalmazott meg: „Az élet fontos dolgai nem azok, amiket általában annak tartunk: pénz, karrier, haladás, siker, munka… Ha azt szeretnénk, hogy megtaláljuk magunkat ebben a világban, hogy érezzük létünk értelmét, akkor sokkal inkább érzéseinkre, hangulatainkra kell összpontosítanunk. Az érzés az, ami megtölti az embert jóval és rosszal, széppel és csúnyával. És az érzések mindenre rávetülnek: gondolatainkra, szavainkra, beszédünk ritmusára, szűkebb és tágabb környezetünkre. Ezért mindig olyannak látjuk a világot, amilyennek hangulatunk szűrői láttatják. De ezt a képet csak mi magunk érzékeljük. Hiába magyarázzuk másoknak, ők úgysem azt látják, amit mi. Mert ők saját hangulatukon keresztül nézik a világot.”

A pályán eltöltött közel két évtized alatt gyakran megpróbáltam kitörni az újságírói robot jellegtelenségéből. Ezt a célt szolgálta közírói tevékenységem is, melynek eredménye az a néhány publicisztika, melyeket felkérésre írtam különböző tiszavirág életű lapoknak. De ide sorolnám a több mint tízévnyi barangolásaim eredményeként megszületett Partium és Erdély építészeti emlékeit bemutató öt kötetet, illetve a barokk építészeti stílus magyarországi elterjedéséről, a tiszaújfalui bencés nővérekről, a tiszakécskei Gémes Mihály plébánosról, Huszka Józsefről és Krizsanótzy Jánosról írott értekezéseimet, és megkezdett novelláskötetemet is.
Egy ismerősöm szerint: „azok közé az önpusztítók közé tartozom, akik idő előtt elégetik, elhasználják, elemésztik, balesetbe hajszolják önmagukat. Akiket csak egyetlen cél űz és éltet, mint az ókori Horatiust: emléket hagyni maguk után.” Milyen balga megállapítás… Ha csak egy kicsit is ismer, tudhatná, sosem foglalkoztatott a hírnév, bár az elismerés mindig jólesett. A halhatatlanság nálam az Isten teremtette lélek örökkévalóságát jelenti. S ezt kitartó meggyőződéssel vallom és hiszem.

Egyetlen pártnak sem vagyok tagja, bár a különböző irányzatok és eszmék némelyike egészen elfogadható gondolatokat fogalmaz meg. Inkább Mark Twain-nel értek egyet, aki szerint: „Mindenkinek magának kell eldöntenie azt, hogy mi a helyes és mi a helytelen, melyik út a patrióta és melyik nem. Ezt a választást senki nem kerülheti el, aki embernek vagy férfinak tartja magát. Ha valaki meggyőződése ellen tesz, az egyszerűen és megbocsáthatatlanul áruló – saját magára és az országra nézve is. Az meg egyáltalán nem érdekel, hogy ezért milyen címkét ragasztanak rám.”

Életem közel hat évtizede alatt gyakran elhatároztam, szakítok visszahúzódó létformámmal. Időnként sikerült is feloldódnom, fellebbentenem a lelkemet takaró fátylat, megmutatnom valódi arcom, de többnyire még most is az a belső életet élő ember vagyok, amilyen korán elárvult gyerekként is voltam: Gárdonyi láthatatlan embere.