A családszakértők (merthogy ilyenek is vannak) szerint: „A család a legfontosabb és legősibb kapcsolatrendszer. Az a társadalmi csoport, amely méretei alapján a legkisebb, mégis a legnagyobb személyiségformáló hatással bír. A család tehát a személyiség integrálódásának és szocializációjának színtere. Önálló, egyben teljes működési egység saját értékekkel, szokásokkal, dinamikával. A család olyan vérségi, érzelmi kapcsolatokra épülő rendszer, melybe beletartozik a csoportot alkotók múltja, jelene és jövője. Ami a családban történik, hat a tagokra és magára a családi rendszerre is. A családtagokat erős érzelmi szálak kötik össze, közös kódrendszer alapján kommunikálnak, alkalmazkodnak egymáshoz, és valósítják meg önmagukat…”
Nem folytatom. A családszakértőknek bizonyára igazuk van – a maguk módján. Egyrészt, mert ezt tanulták, másfelől meg azért, mivel az ilyen félig vagy alig érthető meghatározások mindig is nagy tiszteletet és elismerést váltottak, váltanak ki az emberekből. És ez még egy szaktekintély számára sem elhanyagolható szempont.
Mindenesetre szívesen vitába szállnék ezekkel a tudós emberekkel, de ez meg legyen az én bajom.
Szóval, számomra a család valami egészen mást jelent. Azt a kis szigetet, amely minden időben szilárdan és megrendíthetetlenül áll ebben a hatalmas és hömpölygő emberáradatban. Ahol mindig oltalomra, szeretetre és megértésre lel az, aki ezt igényli. Az a melegséget sugárzó forrás, amelytől felengednek a világ közönyében megfagyott és megsebzett szívek. Ahol az egymáshoz tartozók feltöltődhetnek, erőre kaphatnak, hogy aztán újfent belevessék magukat a bennünket körülvevő emberőrlő kavarodásba.
Mindezeken túl a család számomra azt a néhány hús-vér embert jelenti, akik életéhez valamilyen formában közöm van. Feleségemet, akit annak idején magam választottam társul. Gyermekeinket, akik ebből a szeretetből fogantak. Gyermekeink társait, akiket már ők maguk választottak, és unokáinkat, akik az ő egymás iránt érzett szeretetük gyümölcsei. A család természetesen magában foglalja a testvéreinket, szüleinket és nagyszüleinket. Utóbbiak sajnos testileg már nincsenek közöttünk, de emlékeinkben örökké élnek. Ez a kis szent közösség valami olyasmit is jelent, mint amiről Arany János költőnk írt Családi kör című versében:
[…]A gazda pedig mond egy szives jó estét, / Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, / Homlokát letörli porlepett ingével: / Mélyre van az szántva az élet-ekével. / De amint körülnéz a víg csemetéken, / Sötét arcredői elsimulnak szépen; / Gondüző pipáját a tűzbe meríti; / Nyájas szavu nője mosolyra deríti.[…]
Ilyen hát az én családom, melynek tagjait az alábbi fotókon próbálom bemutatni. Bár nem elhanyagolható, mégsem az a fontos, melyikük, melyikünk mivel foglalkozik. Bár ezen a téren sincs szégyellnivalóm. Az a lényeg, hogy szeretjük, védjük, óvjuk, és ami a legfontosabb: minden helyzetben támogatjuk egymást. Mert bár közhelyesen hangzik: a család mégiscsak az élet és szeretet bölcsője.