Hogy könnyítsen az özvegy anya sorsán, a tizenhárom éves Istvánt egyik nagynénje magához vette Budapestre. A mindenre fogékony kamasz néhány hétig egy könyvesboltban dolgozott, közben reggelenként újságot árult az Oktogonon, poggyászt hordott a Nyugati pályaudvaron. Ám a csavargáshoz, szabadsághoz szokott fiú nem sokáig bírta pesti rokonai szigorú életmódját, és az első adandó alkalommal visszaszökött Kalánpusztára.
A következő évben kitört az első világháború és a súlyos anyagi gondokkal küszködő asszony Istvánt inasnak adta egy helybeli kovácsmesterhez. Ez volt az a momentum, amely végérvényesen eldöntötte az időközben száznyolcvan centisre nyurgult, izmos legény sorsát.
A mesternél hat inas és két segéd dolgozott. Valamennyien a gazda feleségének kosztosai voltak. A testes asszonyság minden nap az udvaron felállított kis harang megkondításával jelezte az ebédidőt. Hangjára az örökké éhes inasok fülsüketítő zsivajjal, egymást lökdösve tódultak be a konyhába.
A háború utolsó évének egyik kora tavaszi napján, István egy sürgős megrendelésen dolgozott az egyik segéddel, amikor a szokott időben megkondult az ebédet jelző udvari harang. A segéd rendületlenül dolgozott tovább, ám István letette a kalapácsot, és kezeit kötényébe törölgetve, elindult a konyha felé. A hirtelen haragú, nagydarab ember dühösen kiabálni kezdett, visszaparancsolta, és keményen leteremtette az inast, s hogy szavainak kellő nyomatékot adjon, két pofont is lekevert neki. A lángoló arcú István szó nélkül kezébe vette a kalapácsot, és újra munkához látott. Látszólagos egykedvűséggel forgatta, ütötte az izzó vasat, aztán egy váratlan pillanatban hatalmas ütést mért a gyanútlan segéd fejére. A szétzúzott koponyájú, robusztus ember némán roskadt az ülő mellé.
Gámpé István tisztában volt tettének következményeivel, ezért nem sokat habozott, hanem mielőtt bárki észbe kaphatott volna, kormos, zsíros munkaruhájában átvetette magát a műhely kerítésén, és bemenekült a közeli erdőbe. Mire a csendőrök a helyszínre érkeztek, már árkon-bokron túl volt.
Hetekig bujkált a Retyezát vadonjaiban. A környék juhászai etették, ők gondoskodtak szállásáról is.
A háború zűrzavarában gyorsan megfeledkeztek a kalapácsos kovácsinasról. A nyár közepén, amikor már biztosnak tűnt, hogy felhagytak keresésével egy „világot látott” pakurár (juhász) tanácsára nekivágott a hosszú útnak, azzal a feltett szándékkal, hogy beáll a francia idegenlégióba.
Hónapokig vándorolt, araszolgatott a feldúlt, kifosztott és elnéptelenedett falvakon, városokon keresztül, különböző alkalmi munkákból tengetve életét, mígnem 1918 októberében megérkezett Bécsbe. Napokig céltalanul, éhesen, rongyosan bolyongott az idegen nagyváros utcáin, amikor a véletlen szerencse összehozta egy Hátszegről elszármazott földijével. A befolyásos férfi révén hamarosan felvették egy páncélszekrényeket gyártó üzembe, ahol rendkívüli kézügyességének köszönhetően gyorsan megkedvelték a németül alig tudó fiatalembert, és egyre fontosabb feladatokkal bízták meg.