Rohanó világunkban egyre többen ismerik fel, hogy az egésznapi ideg- vagy izomfeszítő munka után szükségük zenére, dalra, ami megnyugtat, levezeti a bennünk felgyülemlett feszültségeket. De mit jelent a zene, a dal Dévai Nagy Kamilla számára?
Ugyanazt, amit bárki másnak: a tiszta forrást, a megmártózást, a felüdülést, a feltöltődést, a továbbélést. De mindezeken túl, a dalok jelentik számomra a gyökereket. Emlékeket fakasztanak bennem: például ahogyan anyám elalvás előtt megsimogatta a kezem és énekelt. Ezek a dalok idézik vissza a régi nyarak forróságát, amikor kukoricát kapáltunk vagy szedtük össze a krumplibogarakat. Visszaidézik a csendes beszélgetéseket Erdélyben, a ház előtti kispadon, visszaidézik az első szerelmet, a pancsolásokat az Aranyosban, a Marosban…

Két éve súlyos balesete volt. Mondják, néhány napig élet és halál között lebegett, végül mégis szerencsésen felépült. Hogyan élte meg ezt a borzalmas eseményt?
Valóban két napig az Úr „vendége” voltam. De bármilyen súlyos is volt, a balesetem, én abból is igyekeztem a megfelelő tanulságokat levonni. Rájöttem, minél több szenvedésen megyünk át, annál tisztábbá válunk. Meggyőződésem, hogy nagyon sok ember megváltozna, átértékelné az életét egy ilyen félig-meddig túlvilágról való visszatérés után. Előtte is tudtam, a baleset csak megerősített abban a hitemben, hogy kizárólag a tisztesség, a becsületesség, az egyenesség és az őszinteség jelenti az egyetlen igaz utat. Azóta is ez a meggyőződés irányítja lépéseimet, cselekedeteimet: segíteni és adni. Vallom, hogy azok az emberek, akik lelkükből adnak embertársainknak, önmagukat is megosztják velük. Ennél szebb érzés aligha létezhet.

A hatvanas évek végén, a nagy beathullám levonulása után, fiatalok egy csoportjában feltámadt a vágy a tiszta forrás, a népzene, a népdal után. Egymás után alakultak a zenekarok, nyíltak a táncházak. Ám időközben megint nagyot fordult a világ, jelentősen megváltoztak az értékrendek. Hogyan látja, a ma embere mennyire igényli a népdalt, népzenét?
Meggyőződésem, hogy sokkal nagyobb az igény, mint valaha. Legalábbis a visszajelzések erre engednek következtetni. Nagyon sok levelet, telefonhívást kapok. Köszönik a fellépésem, újra hívnak, menjek ismét közéjük. Gyakran megtörténik, hogy az utcán valaki megérinti a vállam: Nagyon szép volt a múltkori előadás… Csak ennyit mond, de ez többet jelent számomra, mintha egy nagyértékű csekket vágtak volna hozzám.
A népdal, a népművészet egy bizonyos rétegnél valóban nem talál meghallgatásra. De ezt a réteget amúgy sem fogja meg semmi. Tudja, van egy iskolám, a Krónikás Ének- és Zeneiskola, ahová erdélyi gyerekek is járnak. Ez az első olyan közép-európai intézmény, ahol kifejezetten énekes, gitáros előadóművészeket nevelünk. Az iskola fenntartásához állandóan talpalnom, kilincselnem kell. Bankokat, gazdag embereket látogatok, így nagyon jól tudom, milyen nehezen nyílik meg a pénztárcájuk. Kizárólag csak az érdekli őket, vajon milyen hasznuk származik abból, ha támogatnak. Azzal végképp nem törődnek, hogy a dal, túl az élményen milyen sok embernek segít – mégha rövid időre is – elfelejteni a gondokat, a megaláztatások okozta fájdalmat, keserűséget, mindez egyáltalán nem érdekli a jómódú emberek egy részét.

Divatok jönnek, divatok mennek… De van-e valamiféle garancia arra vonatkozóan, hogy gyermekeink megváltozott értékrendjében ugyanazt a helyet foglalja el majd a szép, az érték, mint a miénkben?
A hagyományőrzés, az értékek megbecsülése az egyetlen biztosíték arra, hogy mi magunk, gyermekeink és unokáink is túléljük, túléljék a világ és a kultúra jelenlegi keserves sorsát. Ez az egyetlen garancia. És ezt nem egyedül csak én vallom. Pályám során szinte az egész világot bejártam Ausztráliától Amerikáig. Végiglátogattam a leszakított részek magyarságát Erdélyben, Felvidéken, Délvidéken és Őrvidéken, így tudom, szükség van a dalokra, az értékekre. Ezek a fellépések győztek meg arról, hogy szükség van arra is, amit csinálok. A hagyományokhoz való ragaszkodás, az értékek tisztelete, vagyis a megmártózás a tiszta forrásban jelenti a túlélés egyetlen lehetőségét mindannyiunk számára.

adalék:

1968. november 10-én lépett először a nyilvánosság elé, a Magyar Televízió „Nyílik a Rózsa” című népdalvetélkedőjén.
1969. december 25-én a „Röpülj Páva” népdalvetélkedő egyik nyertese.
1970. április 9-én kapta meg hivatásos előadóművészi működési engedélyét.
1970-73. között a világhírű Rajkó zenekar szólistája volt.
1974-ben a Népművészet Ifjú Mestere címmel tüntették ki.
1975-ben, Cannes-ban 105 napos amerikai turnéra kapott meghívást a Budapest Táncegyüttes szólistájaként.
1976-ban egyedüli magyar művészként meghívták a Montreali Olimpiára.
1983 - 1993 között a Honvéd Művészegyüttes magánénekese volt.
1995-ben bekerült a Guinness Világrekordok Könyvébe. Minden földrészen énekelt. Elsősorban a világban szétszóródott magyarságban tartja a lelket.
1996-ban megalapította a Krónikás Zenedét.