Beszélgetés
Gulyás László
vándormuzsikussal, mókamesterrel
A
kultúra, a művészet és a
tudomány az
életnek az a megnyilvánulása, melyben
maga az
élet is felragyog. Ezért csak akkor
érnek valamit,
ha az életet vizslatják
örökké és
szenvedélyesen – vallja a
kiskunfélegyházi
Gulyás László.
A
meghívókon,
plakátokon gyakran
előadóművészként, máskor
mesemondóként vagy
népzenészként,
néptáncosként tüntetik fel.
Névjegykártyáján
– ha volna –
milyen foglalkozás szerepelne?
Valóban gyakran aggatnak rám
különböző
megnevezéseket, de egyik se tőlem származik.
Engem az
életemen kívül semmi más nem
jogosít
fel arra, hogy előadóművésznek
tituláljam magam.
Nincs ilyen irányú
végzettségem.
Azért hála Istennek a múltba tekintve
vannak olyan
előadóművész elődök, akik
hozzám
hasonlóan szinte semmilyen iskolát nem
végeztek,
mégis elfogadta őket a társadalom, mint
előadóművészek. Bízom benne, hogy
én is
tudok majd letenni annyit, amivel rászolgálhatok
az
elismertségre. Az az elképzelés, amit
sok-sok
évvel ezelőtt kitaláltam, megalkottam a magam
számára, az a vándormuzsikusi
pálya volt.
Az életem aztán úgy hozta, hogy a
vándorlás, muzsikálás, a
játék máig megmaradt, ezért
gyakorta
úgy titulálom magam: Gulyás
László
vándormuzsikus. Egyébként van egy
azonos
című előadásom is. De a mókamester,
komédiamester megnevezés ellen sem tiltakozom.
Mindig az
alkalom dönti el, épp melyik titulus az időszerű.
Az
utazás,
vándorlás máig
megmaradt. Hol az ország egyik szegletében, hol
egy
másikban vagy épp a fővárosban
lép fel.
Ennyire szeretik, ismerik?
Egy időben tényleg gyakran előfordultam a budapesti
Millenáris Parkban. Akkoriban a Berbencés
Vándorszínnel léptem fel. De az
már
múlt idő. Azóta a Millenárist
átszervezték,
átalakították az
arculatát s ma már a Jövő
Háza nevet viseli,
ahol a jövőben nem az ilyenfajta emberek, mint én
vagy a
barátaim szórakoztatják majd a
gyerekeket,
felnőtteket, hanem a
számítógépek.
Nagyobb
rendezvényeken
általában a
Padkaporos Táncegyüttessel vagy a
Langaléta
Garabonciásokkal szerepel, de alkalmanként
egyszemélyes fellépéseket is
elvállal. Mi
vagy ki inspirálja előadásait?
Elsősorban vagy inkább legtöbbször
Móra. Van
nekem egy kedves palócföldi kolléganőm,
Környei
Alíz, akivel gyakran eljárunk egy-egy
bérleti
előadásra. Valahányszor találkozunk,
mindig
megosztjuk egymással friss
élményeinket.
Elmeséljük, kitől, mit olvastunk utolsó
találkozásunk óta. S amikor
Móráról beszélünk,
mindig potyogni
kezdenek a könnyeink, mert Móra az a
sírós,
nevetős író, költő, aki nemcsak olyan
dolgokat
írt, amik nagyon oda tudnak nyúlni az ember
lelkéhez, hanem derűs, vidám dolgokat is, melyek
sokakat
kacajra fakasztanak. Élményeink
megosztásakor
át is éljük ezeket a
történeteket,
közben kibontakoznak egy-egy újabb
előadás
körvonalai. Ám a darab mindig előadás
közben
épül fel véglegesen. Maga a
helyszín, a
gyerek és felnőtt nézők
együttműködési
szándéka hozza elő azokat az
improvizációkat
(rögtönzéseket), amelyek
végleges formájába öntik a
produkciót.
Sokat kell
készülnie egy-egy
fellépésre, előadásra?
Minden előadás felkészülést
igényel,
még akkor is, ha sok benne az alkalom szülte
rögtönzés. A
felkészülés, pedig
általában nehéz, akár
egyedül
lépek fel, akár társsal vagy
csapattal.
Mindegyiknek megvan a maga szépsége, meg a maga
nehézsége. Ha egyedül lépek
fel, csak magamra
vagyok utalva. Senki másra nem
számíthatok. Senki
nem fog súgni a közönség
soraiból, ha
netán elakadok előadás közben, mert a
szöveget,
az ötletet egyedül én ismerem.
Szíve
másik csücske
a népzene,
néptánc. Alapító tagja a
kiskunfélegyházi Padkaporos
Táncegyüttesnek.
Ezt sem tanulta?
Úgy gondolom, nemcsak a hivatalos
bizonyítványokat
osztogató oktatási
intézmény lehet
iskolája az embernek. Az élet és a
mindennapok is
tudnak megfelelő képzést nyújtani.
Szerencsére sok olyan hiteles, mai szóval
élve:
autentikus mesterem volt, akiktől rendkívül sokat
tanulhattam. Ráadásul megadatott olyan
távoli
magyarlakta vidékekre is eljutnom, mint Moldva vagy Gyimes,
ahol
sok tehetséges és lelkes
„előadóművésszel”
megismerkedhettem, akik
néha nagyon is hétköznapinak tűnő
munkájuk
mellett sajátították el,
osztották meg
és adták tovább
rendkívüli
tudásukat.
Minden
szülőben megvan az igyekezet, hogy
átadja gyermekeinek azt a tudást, tapasztalatot,
melyet
élete során megszerzett. Gondolom,
Gulyáséknál sincs ez
másképp?
Azt csak egy külső szemlélő tudná
hitelesen
eldönteni, hogy azt a világot, melyet mi
képviselünk, ők, mármint
három
gyerekünk, fogékonyságuk
révén
mennyire tudják magukévá tenni. Semmit
nem
kényszerítünk rájuk, se
zenét, se
táncot, se egyebet. Mi csak eléjük
rakjuk mindazt,
amit mi megéltünk, ám ebben az is benne
van, amit
rajtuk szeretnénk látni. Alig jártak
még,
de már ott csetlettek, botlottak
körülöttünk, amikor
néptáncot
tanítottunk. Látták és
megtapasztalták. Ezeréves gyakorlat
bizonyítja,
hogy a néptáncot sosem az iskolában
tanították a gyerekeknek, Moldvában,
Erdélyben, Magyarországon ezt úgy
lesték el
az apróságok, akik mindig ott
lődörögtek a
felnőttek mellett a jeles ünnepeken, lakodalmakban,
bálakban. A zenéléssel
ugyanígy van. A mi
gyerekeink is szépen fejlődnek, érzem,
már nincs
messze az idő, amikor összeállhat egy kis
örömzenélésre a
családi kamarazenekarunk.
Mondják,
az
önkifejezés nehéz
és önző dolog. Idővel mindenünket felfal,
még
az énünket is. Egyszer csak
ráébredünk,
már nincs is énünk, amit
kifejezhetnénk. Mi
lesz, ha ez bekövetkezik?
Remélem, ez minél később
következik be, vagy
inkább soha. Egyelőre tele vagyok kisebb-nagyobb tervekkel,
ötletekkel, a padlásra is bőven jut
belőlük. Nem
rajtam múlik majd, mennyit sikerül
megvalósítanom közülük.
adalék:
Nagyon nehéz a kultúráról
beszélni,
ma, amikor a nyilvánosságot olyan
botcsinálta
sztárok uralják, akiket az egyszerűbb emberek
többsége hajlamos a kultúra
képviselőinek
tekinteni. Nagyon fontosnak tartom,
következésképp
büszkeséggel művelem, egyben óvom,
féltem
népi kultúránkat, azon belül
is a
néptáncot. De ugyanennyire fontosnak
ítélem
szűkebb pátriám,
Kiskunfélegyháza
kultúráját is, melynek irodalmi
szegmense Petőfi
vagy Móra nélkül aligha lenne
elképzelhető.
Legalábbis számomra. Ezért is
vállaltam
fel, hogy megpróbálom előszedni, leporolni,
és
újra fogyaszthatóvá tenni, mi
több,
továbbadni ezeket az úgymond régi
verseket,
történeket. A valódi népzene,
néptánc mellett én ezt a fajta
kultúrát tartom féltésre,
ápolásra érdemesnek.
|