vissza






Beszélgetés Tóth Krisztinával, aki első verseit még képzőmű-
vészeti középiskolásként írta

Költő, író, műfordító, de tankönyveket is ír. S bár számos kitüntetés, díj és elismerés birtokosa, ma is ugyanolyan szerény, amilyen pályája elején volt.

Gyerekként állatorvosnak készült, aztán a középiskolában szobrászatot tanult, végül mégis az irodalom felé fordult… Miért?
Középiskolás osztálytársaim mindegyike kiválóan rajzolt, mintázott. Hamar rájöttem, hogy köztük én nagyon nagy szorgalommal is legfeljebb közepes teljesítményre vagyok képes. Ráadásul ők sokkal kisebb befektetéssel egészen fantasztikus dolgokat alkottak, ami tovább erősítette bennem a felismerést: nem vagyok elég ügyes. Ugyanakkor azt tapasztaltam, hogy ha a szavakat rakosgatom, az jóval hamarabb visszatükrözi azt, amit szeretnék, sokkal jobban fedi azt, ami ott belül, énbennem van. Elkezdtem hát verseket írni. Amikor megtapasztaltam a versírás örömét, egyre inkább afelé vágyódtam, fordultam. Azt hiszem, a kettőt párhuzamosan nem is lehetett volna folytatni. Meggyőződésem, hogy mindent csak teljes energiával lehet, érdemes tenni…

Vagyis a képzőművészeti iskolában sikerült költővé válnia?….
Igen. Valahogy így történt.

Tanulmányait az ELTE bölcsészkarán folytatta. S még egyetemistaként megkapta a Radnóti-díjat...
Az igazsághoz tartozik, hogy egy év kihagyás után vettek fel az egyetemre. A kimaradt egy év alatt nagyon sokat tanultam. Sok volt a pótolnivalóm. Végül felvettek és magyar-történelem szakos lettem, de a történelem valahogy nem különösebben fogott meg…

Gyermekverseit – bevallottan – elsősorban Marci (Marcell) fiának írta. De milyen volt a saját gyermekkora?
A hetvenes, nyolcvanas években a szüleim rendkívül sokat dolgoztak. Igazából nagyon kevéssé voltak jelen az életemben. Sokkal kevésbé, mint ahogyan én jelen tudok lenni a saját gyermekem életében. Mivel nem volt testvérem, meglehetősen magányos gyerek voltam. Ráadásul borzasztó gátlásos. Csak nagyon sokára tudtak oldódni bennem ezek a gátlások, tehát nehezem tudtam kapcsolatot teremteni. Viszont kifejezetten jól éreztem magam saját képzelt történeteimben. Ez kiválóan elszórakoztatott. Igazából tehát nem éreztem rosszul magam. Megvolt a saját világom, ahová félrevonulhattam, és ez egy jól berendezett, meghitt helyet jelentett számomra, ami nem gátolt szemlélődésemben. Egyébként ezt a picit kívülálló, szemlélődő pozíciót máig megtartottam. Alapvetően azt gondolom, hogy az írók többsége a megfigyeléseiből él.

Munkáját díjak, elismerések egész sorával ismerték el, jutalmazták. Jó ez a sok elismerés?
Persze, hogy jó. Az elismerésnek mindig örül az ember. Ugyanakkor semmilyen díj nem jelent biztosítékot a jövőre nézve. Tehát alapvetően mindig meg kell küzdeni a következő szövegért. Soha senki – legyen bármilyen díj is a birtokában – nem lehet biztos abban, hogy azt meg is tudja írni, hogy meg tudja találni hozzá a formát, a nyelvet, mert nincs bejáratot módszer. Ilyen értelemben a külső megerősítés visszafelé igazolja az ember munkáját, befektetett energiáját. Előre nem könnyít ki (meg) semmit. Olyan alkat vagyok, aki mindig arra figyel, koncentrál, amivel épp foglalkozik. Monomániásan csak azt forgatom a fejemben. Ehhez természetesen ad egy jóleső, bíztató hátteret a szakmai elfogadottság, de a következő szövegért folytatott mindennapi küzdelmeimben az elismerések igazából nem nyújtanak segítséget. Ezen a belső vívódáson nem old semmiféle díj.

Szinte az egész világot bejárta, Kínától az Egyesült Államokig. Ennyi utazás mellett marad egyáltalán ideje a munkára? Vagy útközben ír?
Biztos van olyan, aki tud. Ismerek olyan alkatú szerzőket, akik nagyon jól képesek dolgozni bárhol, akár útközben is. Én nem. Mi több, valahogy azt érzem, hogy minden utazás eltávolít attól, amit csinálok. Számomra nagyon fontos saját, megszokott környezetem. Fontos az, hogy a magam kis vackában, a számítógépem előtt ülhessek. A különböző helyszínek, helyek általában nagyon inspirálólag hatnak rám, ám a munkát csak otthon tudom elvégezni.

Költőként, prózaíróként egyformán elismert. Melyik szerepet vállalja szívesebben?
Mostanában novellákat írok. Ezek annyira lekötnek, hogy mással nem is nagyon tudnék foglalkozni. Egyébként úgy vélem, a vers és a próza ugyanabból a forrásból táplálkozik…

Mindig egyformán könnyen megy az írás?
Nem, dehogy. Ráadásul én inkább nehezen író alkat vagyok. Ezért egy-egy hosszabb szünet miatt egészen kétségbe tudok esni. Aztán eltelik egy-két hónap, és egyszer csak „megszólal ott belül egy sor”. Nemes Nagy Ágnes írja nagyon találóan Az alvóhoz című versében: „Te ismeretlen és ruhátlan/ te kelsz ki minden hamuból./ Te vagy a hetedik szobában,/ nem haltál meg, csak aluszol.” Természetesen a kevésbé termékeny, „alvó időszakban ” is lehet gyártani szöveget. De minek? Annak nincs semmi értelme. Ahhoz, hogy a szöveg igazán mélyről jövő legyen, ahhoz szükséges ez a kivárásos játék…

Sikeres és népszerű. Sokan már ennyivel is beérnék. Esetleg volna más vágya is?
Hát lenne… Bár nekem kevés úgynevezett materiális vágyam van. Sosem vágytam például arra, hogy autóm legyen vagy ilyen meg olyan ruhám. Viszont nagyon sok dolgot szeretnék írni, amit egyelőre nem tudok. Például iszonyúan vágyom nagyregényt írni, mert egyelőre csak novellaterjedelmű írásokra futja. Az ember mindig olyan dolgokra vágyik, amiket még nem csinált. Aztán volnának magánéleti vágyaim. Szóval tele vagyok vágyakkal, de egyelőre valamennyi teljesíthetetlennek tűnik. Mindazonáltal nem vagyok elégedetlen, se telhetetlen. Végül is annyi minden sikerült már az életemben. Együtt élek a fiammal, s ez már önmagában, a be nem teljesült vágyak nélkül is elég ahhoz, hogy kerek, szép és boldog életünk legyen.

adalék:
Tóth Krisztina 1967-ben született Budapesten. Édesanyja ötvös, nagyapja grafikus. 1986-ban érettségizett a Képzőművészeti Szakközépiskola szobrász szakán. 1993-ban szerzett diplomát az ELTE bölcsészkarán. Első kötete, amelyet Radnóti Miklós emlékéremmel jutalmaztak, 1989-ban jelent meg Őszi kabátlobogás címmel. Munkásságát számos díjjal, elismeréssel, külföldi ösztöndíjjal jutalmazták. A József Attila-díjat 2000-ben kapta meg. 2008 augusztusában neki ítélték a Salvatore Quasimodo-emlékérmet. Tízéves kisfiával, Marcellel él. Hobbija az ólomüvegablak-készítés.


vissza