Beszélgetés
Tóth
Krisztinával, aki első verseit még
képzőmű-
vészeti
középiskolásként
írta
Költő,
író, műfordító, de
tankönyveket is ír. S bár
számos
kitüntetés, díj és
elismerés birtokosa, ma is ugyanolyan
szerény, amilyen pályája
elején volt.
Gyerekként
állatorvosnak készült, aztán
a
középiskolában szobrászatot
tanult, végül mégis az irodalom
felé fordult… Miért?
Középiskolás
osztálytársaim mindegyike
kiválóan rajzolt, mintázott. Hamar
rájöttem, hogy köztük
én nagyon nagy szorgalommal is legfeljebb
közepes teljesítményre vagyok
képes. Ráadásul ők sokkal kisebb
befektetéssel egészen fantasztikus dolgokat
alkottak, ami tovább
erősítette bennem a felismerést: nem vagyok
elég ügyes.
Ugyanakkor azt tapasztaltam, hogy ha a szavakat rakosgatom, az
jóval
hamarabb visszatükrözi azt, amit
szeretnék, sokkal jobban fedi
azt, ami ott belül, énbennem van. Elkezdtem
hát verseket írni.
Amikor megtapasztaltam a versírás
örömét, egyre inkább
afelé
vágyódtam, fordultam. Azt hiszem, a kettőt
párhuzamosan nem is
lehetett volna folytatni. Meggyőződésem, hogy mindent csak
teljes
energiával lehet, érdemes tenni…
Vagyis a
képzőművészeti iskolában
sikerült
költővé válnia?….
Igen.
Valahogy így történt.
Tanulmányait
az
ELTE bölcsészkarán folytatta.
S még egyetemistaként megkapta a
Radnóti-díjat...
Az
igazsághoz tartozik, hogy egy év
kihagyás után vettek fel az
egyetemre. A kimaradt egy év alatt nagyon sokat tanultam.
Sok volt a
pótolnivalóm. Végül felvettek
és magyar-történelem szakos
lettem, de a történelem valahogy nem
különösebben fogott meg…
Gyermekverseit
–
bevallottan – elsősorban
Marci (Marcell) fiának írta. De milyen volt a
saját gyermekkora?
A
hetvenes, nyolcvanas években a szüleim
rendkívül sokat dolgoztak.
Igazából nagyon kevéssé
voltak jelen az életemben. Sokkal
kevésbé, mint ahogyan én jelen tudok
lenni a saját gyermekem
életében. Mivel nem volt testvérem,
meglehetősen magányos gyerek
voltam. Ráadásul borzasztó
gátlásos. Csak nagyon sokára tudtak
oldódni bennem ezek a gátlások,
tehát nehezem tudtam kapcsolatot
teremteni. Viszont kifejezetten jól éreztem magam
saját képzelt
történeteimben. Ez kiválóan
elszórakoztatott. Igazából
tehát
nem éreztem rosszul magam. Megvolt a saját
világom, ahová
félrevonulhattam, és ez egy jól
berendezett, meghitt helyet
jelentett számomra, ami nem gátolt
szemlélődésemben. Egyébként
ezt a picit kívülálló,
szemlélődő pozíciót máig
megtartottam. Alapvetően azt gondolom, hogy az
írók többsége a
megfigyeléseiből él.
Munkáját
díjak, elismerések egész
sorával
ismerték el, jutalmazták. Jó ez a sok
elismerés?
Persze,
hogy jó. Az elismerésnek mindig
örül az ember. Ugyanakkor
semmilyen díj nem jelent biztosítékot
a jövőre nézve. Tehát
alapvetően mindig meg kell küzdeni a következő
szövegért. Soha
senki – legyen bármilyen díj is a
birtokában – nem lehet
biztos abban, hogy azt meg is tudja írni, hogy meg tudja
találni
hozzá a formát, a nyelvet, mert nincs
bejáratot módszer. Ilyen
értelemben a külső
megerősítés visszafelé igazolja az
ember
munkáját, befektetett
energiáját. Előre nem könnyít
ki (meg)
semmit. Olyan alkat vagyok, aki mindig arra figyel,
koncentrál,
amivel épp foglalkozik. Monomániásan
csak azt forgatom a fejemben.
Ehhez természetesen ad egy jóleső,
bíztató hátteret a szakmai
elfogadottság, de a következő
szövegért folytatott mindennapi
küzdelmeimben az elismerések
igazából nem nyújtanak
segítséget. Ezen a belső
vívódáson nem old semmiféle
díj.
Szinte az
egész
világot bejárta,
Kínától az
Egyesült Államokig. Ennyi utazás mellett
marad egyáltalán ideje
a munkára? Vagy útközben ír?
Biztos
van olyan, aki tud. Ismerek olyan alkatú szerzőket, akik
nagyon jól
képesek dolgozni bárhol, akár
útközben is. Én nem. Mi több,
valahogy azt érzem, hogy minden utazás
eltávolít attól, amit
csinálok. Számomra nagyon fontos
saját, megszokott környezetem.
Fontos az, hogy a magam kis vackában, a
számítógépem előtt
ülhessek. A különböző
helyszínek, helyek általában nagyon
inspirálólag hatnak rám, ám
a munkát csak otthon tudom
elvégezni.
Költőként,
prózaíróként
egyformán
elismert. Melyik szerepet vállalja szívesebben?
Mostanában
novellákat írok. Ezek annyira lekötnek,
hogy mással nem is nagyon
tudnék foglalkozni. Egyébként
úgy vélem, a vers és a
próza
ugyanabból a forrásból
táplálkozik…
Mindig
egyformán könnyen megy az
írás?
Nem,
dehogy. Ráadásul én inkább
nehezen író alkat vagyok. Ezért
egy-egy hosszabb szünet miatt egészen
kétségbe tudok esni. Aztán
eltelik egy-két hónap, és egyszer csak
„megszólal ott belül
egy sor”. Nemes Nagy Ágnes írja nagyon
találóan Az alvóhoz
című versében: „Te
ismeretlen és ruhátlan/ te kelsz ki minden
hamuból./ Te vagy a
hetedik szobában,/ nem haltál meg, csak
aluszol.” Természetesen
a kevésbé termékeny,
„alvó időszakban ” is lehet
gyártani
szöveget. De minek? Annak nincs semmi értelme.
Ahhoz, hogy a szöveg
igazán mélyről jövő legyen, ahhoz
szükséges ez a kivárásos
játék…
Sikeres
és
népszerű. Sokan már ennyivel is
beérnék. Esetleg volna más
vágya is?
Hát
lenne… Bár nekem kevés
úgynevezett materiális vágyam van.
Sosem vágytam például arra, hogy
autóm legyen vagy ilyen meg
olyan ruhám. Viszont nagyon sok dolgot szeretnék
írni, amit
egyelőre nem tudok. Például iszonyúan
vágyom nagyregényt írni,
mert egyelőre csak novellaterjedelmű írásokra
futja. Az ember
mindig olyan dolgokra vágyik, amiket még nem
csinált. Aztán
volnának magánéleti
vágyaim. Szóval tele vagyok vágyakkal,
de
egyelőre valamennyi teljesíthetetlennek tűnik.
Mindazonáltal nem
vagyok elégedetlen, se telhetetlen.
Végül is annyi minden sikerült
már az életemben. Együtt élek
a fiammal, s ez már önmagában, a
be nem teljesült vágyak nélkül
is elég ahhoz, hogy kerek, szép
és boldog életünk legyen.
adalék:
Tóth
Krisztina 1967-ben született Budapesten. Édesanyja
ötvös,
nagyapja grafikus. 1986-ban érettségizett a
Képzőművészeti
Szakközépiskola szobrász
szakán. 1993-ban szerzett diplomát az
ELTE bölcsészkarán. Első
kötete, amelyet Radnóti Miklós
emlékéremmel jutalmaztak, 1989-ban jelent meg Őszi
kabátlobogás
címmel. Munkásságát
számos díjjal, elismeréssel,
külföldi
ösztöndíjjal jutalmazták. A
József Attila-díjat 2000-ben kapta
meg. 2008 augusztusában neki
ítélték a Salvatore
Quasimodo-emlékérmet.
Tízéves kisfiával, Marcellel
él. Hobbija
az
ólomüvegablak-készítés.
|