Jól ismerem a környéket – mesélte az öreg. – Nagyszüleim itt laktak, a tér túlsó oldalán, abban az erkélyes házban. Gyermekkoromban sokat meséltek kísértetekről, vérszívó vámpírokról. Tőlük hallottam azt is, hogy minden hetedik esztendőben, nyári éjszakákon egy sereg kísértet jelenik meg ezen a téren. Úgy sóhajtoznak, jajveszékelnek, hogy aki hallja, szinte belehal a rémületbe.
Ha ilyen történeteken nő fel az ember, különösen érzékennyé válik. Gyakran már ott is kísérteteket lát, hall, ahol valójában nincsenek is. De velem mégsem ez történt:
Miután leszereltem, megnősültem, s feleségemmel felköltöztünk ide, nagyszüleim megüresedett házába. Néhány évig nem történt semmi különös. Aztán az ötvenes évek elején, egy augusztusi éjszakán furcsa zajra ébredtünk. Emlékszem, telihold volt. A hang, melyre felriadtunk leginkább farkasüvöltéshez hasonlított. Tudja, amikor telente egymásnak felelgetnek az éhes toportyánok. Egyre erősödött az üvöltés, időnként jól kivehető jajgatás is vegyült bele, aztán egyszer csak az Óratorony alatt felbukkant egy sereg ember. Élükön maga Karós Vlad haladt. Díszes öltözetet viselt, fején tollas, gyöngyökkel ékesített süveget, oldalán kardot, ahogyan a festményeken látni. Mögötte rongyos, csapzott tömeg vánszorgott. Ruhájuk cafatokban lógott sovány testükről. Mikor közelebb értek, szinte a szívverésünk is elállt: valamennyien karóba voltak húzva! A nyársak végei egyeseknek a mellkasából, másoknak az oldalából, hátából, megint másoknak a nyakából meredtek ki. A karók végéről nagy cseppekben hullt a vér a kövezetre. A térre érve megállt a tömeg és Vlad beszélni kezdett. Nem lehetett érteni, mit mond, mert alig szólalt meg, rázendített a karóbahúzott sereg: „Szabadíts meg karóinktól! Szabadíts meg minket a gyötrelemtől, Vlad! – üvöltötték. Képtelenség leírni azt a jajveszékelést, sápítozást, rikoltozást, amit rendeztek. Egy idő után Vlad a szülői ház felé fordult. Sokáig állt szótlanul, végül felemelte jobb karját és megfenyegette az eget.
A rémülettől én is, feleségem is mozdulatlanná merevedtünk. Jó ideje folyt már a tivornya, amikor a közelben elkukorékolta magát egy kakas. A ricsajt mintha elvágták volna, a tömeg hirtelen elcsendesedett. Némán sorokba rendeződtek és lassan, lehajtott fejjel elindultak az Óratorony irányába, amerről jöttek. Mire másodszor szólalt meg a kakas, már mindannyian nyomtalanul eltűntek a torony torkában.
Reggel, amint megvirradt, lesiettem a térre, de egyetlen csepp vér, egyetlen nyom sem utalt az éjszakai kísértetjárásra. Mindezek dacára a lehető legrövidebb időn belül eladtuk a házat és leköltöztünk az Alsóvárosba. Volt szomszédaink mesélték, hogy a nyolcvanas években egyszer még megjelent a kísértethad, de azóta nem jelentkezett.
Drakula kísértetseregét más helyen is látni vélték. A hetvenes évek elején a Vâlcea (ejtsd: Vülcsea) megyei Tetoiu (ejtsd: Tetoju) község egyik szép kort megélt asszonya mesélte, hogy egy nyári éjszakán látta a falu főutcáján végigvonuló szellemsereget. – Átok ül rajtuk – mondta az öregasszony –, Isten büntető keze. A nyomorultak évszázadok óta kísérik hóhérukat. Hol itt bukkannak fel, hol ott. És mindaddig bolyongani fognak, amíg testüket magába nem fogadja a föld.