Beszélgetés Benedek István orvossal, íróval, Elek apó unokájával

Benedek István professzor nevéhez számos tudományos munka, s legalább ugyanannyi regény fűződik. Eredeti szakmájat tekintve orvos (pszichiáter), mégis főleg íróként vált közismertté. Az idős professzorral a magyarság helyzetéről beszélgettünk. Keserű szavai magukban hordozzák a nemzet sorsáért érzett aggodalmat.

Épp három esztendeje, hogy az RMDSZ megfogalmazta Kolozsvári nyilatkozatát, melyben a világ figyelmét kívánta felhívni az erdélyi magyarság sorsára. Egyik mondata így szól: „A politikai kisebbségbe kerülés óta az erdélyi magyarságot fokozódó gazdasági esélyegyenlőtlenség és kulturális sorvasztás sújtja. Következményeként egyre aggasztóbb méreteket ölt az elvándorlás és az asszimiláció.”
Ön hogyan ítéli meg a helyzetet?
A helyzet valóban aggasztó, és egyre rosszabbá válik. De a legrosszabb mégiscsak az, hogy kilátás sincs a javulásra. Azt ugyanis már sohasem fogjuk elérni, hogy Erdélyt visszacsatolják Magyarországhoz. De ezt valójában nem is akarja senki. Az erdélyi magyarság keserű emlékeket őriz a második bécsi döntést követő visszacsatolásról és a magyarok „dicsőséges” bevonulásáról. Mindezt talán egy ősi vicc fejezi ki legtalálóbban:
Azt mondja a székely legény az apjának:
– Édesapám, de szépet álmodék…
– Ugyan mit, fiam? – kérdezi az öreg.
– Hát azt, édesapám, hogy a románok kimenének, s a magyarok nem jöttek bé!
Talán ez a szituáció volna a legideálisabb. De nem is kellene kimenjenek a románok. Azok már úgyis gyökeret vertek ott, úgy, ahogyan mi is. Még az ősiséget sem kellene minduntalan előráncigálnunk. Ha ugyanis mi azt mondjuk, hogy ott vagyunk ezer éve, ők rábólintanak: jó, ti itt vagytok ezer esztendeje, mi pedig kétezer-ötszáz éve!
Ami a dák-római elméletet illeti: abban úgy hisz minden román, annyira beléjük sulykolták, hogy lehetetlenség meggyőzni őket az ellenkezőjéről. Felvetődik a kérdés: van-e olyan ember, aki számukra elfogadhatóan bizonyítani tudná az elmélet ellenkezőjét? Egyáltalán, van-e értelme a bizonygatásoknak?

Mi jelentené a valódi megoldást?
Bízom abban, hogy rövid időn belül Európában olyan átalakulás, átrendeződés megy majd végbe, melynek eredményeként eltűnnek a határok és a volt államok: Románia, Magyarország, Szlovákia, Csehország helyét csak színes foltok jelzik a térképeken. Az ezek alkotta egységben Erdély nyilván önálló egység lesz. Nem magyar, hanem erdélyi autonómiával.

A románság asszimilációs törekvései már jóval Trianon előtt jelentkeztek. Erről – egyebek mellett – Nyírő József Néma küzdelem című regénye is számos konkrét adattal szolgál…
Nem Nyírő volt az első, aki erre a veszélyre figyelmeztetett. Majd’ száz évvel korábban, Wesselényi Miklós „Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében” címmel 1843-ban megjelent művében már megírta ezzel kapcsolatos aggodalmát. Csodálatos, egyben nagy diplomáciai rafináltságra utal az ebben a munkában leírt pánszláv eszme, amely olyan erős a körülöttünk élő népekben, hogy az már kifejezetten magyarellenes.
De térjünk vissza a románsághoz. A román úgy tesz, mintha latin nép volna. Valóban, a nyelve annak mutatja, pedig eredendően szláv. Hihetetlen erőfeszítéssel, művileg alakították át ezt a nemzetet. Megváltoztatták a nyelvét, magatartását, nemzettudatát. Egyetlen dolgot tartottak meg: a görögkeleti (ortodox) hitet. Ez az ortodoxia tartja össze őket, és ez táplálja magyargyűlöletüket. Ezért van az, hogy mindennél rosszabb a helyzet Romániában, ahol nem tűrik meg a magyar szót, a magyar iskolát, a magyar templomot, a magyar zászlót. Aggasztóan elvadult állapotok jellemzik Romániát. Ennél már csak Kis-Jugoszláviában rosszabb a helyzet.
Erre csak azt tudom mondani: Funar, Iliescu, Milosevic, vagy Meciar nem él örökké. Nekünk nem ilyen mértékegységben kell gondolkodnunk. Ötven év múlva vagy mindannyiunkat elpusztít a fokozódó környezetszennyezés, esetleg egy nukleáris háború, vagy pedig létrejön az egységes Európa.

Tegyük fel, megvalósul Európa egysége. De vajon megéri-e azt a magyarság. A statisztikák – mintha csak igazolni akarnák a kétszáz évvel ezelőtti Herderi jóslatot – azt mutatják, hogy Magyarország népessége évente több tízezerrel csökken, s még ennél is nagyobb a határon túli magyarság vesztessége…
Nem olyan méretű a fogyatkozás, hogy pár évtized alatt milliós vesztességeket okozzon. De nem is ez a lényeg. A sok és a kevés fogalma nagyon is relatív: Hollandia, Dánia sokkal kisebb Magyarországnál, mégis békében, demokráciában élnek. Ez tehát a kisebbik baj. A nagyobb baj a migrációban rejlik. A Kárpát-medence egy csodálatos hely. Itt nincsenek vulkánok, ritkák pusztító szélviharok, jó a klímája. Tejjel-mézzel Kánaán, Európa éléskamrája voltunk évszázadokon át. Ennek vetett egy csapásra véget Trianon. Azóta nincs tengerünk, nincsenek hegyeink, erdőink, ásványkincseink. Szegény ország lettünk. Mégis a legnagyobb veszélyt az új migráció jelenti számunkra. Mit kezdünk azzal a több milliónyi „batyussal”, akik egy nap beözönlenek Magyarországra, és tovább nem engedik őket. Ők foglalják el a kipusztuló magyarság helyét. Ez a legfőbb veszély: az ország, a régió feltöltése olyan elemekkel, amelyeknek semmi közük a magyarsághoz.

adalék:
Benedek István, a nagy mesemondó unokája, Benedek Marcell fia volt. Sokoldalúságát bizonyítja, hogy bár orvosnak tanult, mi több, évtizedeken át praktizált és tanított, végül mégis nagyapja és édesapja nyomdokába lépve író lett. Számos szépirodalmi művet írt, de a művelődéstörténetben is otthonosan mozgott. Ez az interjú egy évvel halála előtt, 1995-ben készült, a Lakitelek Népfőiskolán.