vissza






Szalma Valéria tálai, korsói megkülönböztető emblémát viselnek

A gerencsér vagy göröncsér régi szláv eredetű szó. Jelentése: fazekas. Maga a szakma nagyjából hat-nyolcezer éves múltra tekint vissza. Akkor jöttek rá őseink, hogy a könnyen megmunkálható agyagból számos praktikus tárgy, elsősorban edény készíthető, melyek kiégetve szinte elnyűhetetlenek.

Az ősi szakma egyik mai művelője a szegedi születésű, jelenleg Jászszentlászlón élő és alkotó Szalma Valéria, akinek munkái két egymást követő évben is elnyerték a Magyar Kézműves Remek kitüntető címet, melyet a Kereskedelmi és Iparkamara alapított 2001-ben.

Mit jelent ez a cím?
Azt, hogy az elmúlt évhez viszonyítva nem csökkent a munkám színvonala. Sőt. Talán némiképp javítanom is sikerült rajta. Ez a megállapítás nem tőlem származik, hanem olyan emberektől, akik elbírálják, értékelik a magamfajta kézművesek alkotásait.

Edényei leginkább a népvándorlás idejéből fennmaradt régészeti leletekre hasonlítanak. Olyan távolra kellett visszanyúlnia?
Még annál is távolabbra. Tárgyaim készítésekor az Egyiptomból és Mezopotámiából származó, ám Európában jóval később meghonosodó közép- és későbronzkor formavilágát és díszítőmotívumait, illetve az annál jóval fiatalabb, úgynevezett bizánci stílust alkalmazom.

Az ezerszáz éves magyar forma- és motívumkincs kevésbé szép?
Nem erről van szó. Eleve nem hiszem, hogy a magyarság történelme a honfoglalással kezdődött. Ez csak egy kiragadott dátum. Számos bizonyíték utal arra, hogy gyökerei jóval korábbra nyúlnak vissza. S nemcsak Ázsiában, hanem itt a Kárpát-medencében is. Másfelől az itt megforduló népek kultúrái óhatatlanul hatással voltak egymásra. És ez már olyan mélység, amelyből érdemes meríteni. Fontos tisztáznom: én nem másolom a hajdani kerámiákat, hanem alapvető stílusjegyeiket megőrizve újrateremtem őket, úgy, hogy a ma embere számára is használhatóak legyenek.

Melyik a fontosabb szempont: a praktikusság vagy az esztétikum?
Mindkettő. A tál, a korsó, a bögre, a fűszertartó akkor felel meg igazán a céljának, ha belesimul használója tenyerébe. Mintha a keze folytatása lenne. Sajnos a ma embere összetéveszti a praktikusságot a formatervezéssel. Használati tárgyaink legtöbbje nemhogy könnyítené, inkább nehezíti életünket.

Minden tárgynak megvan a maga jól meghatározható szerepe?
Mivel én útálom a korlátokat, másokat sem akarok korlátozni. Bárki olyan célra használhatja, amilyenre akarja. Ebben senkit se lehet befolyásolni.

A fazekasság tanult szakmája vagy később talált rá?
Végzettségemet tekintve dísznövény-kertész vagyok. Huszonhat éves voltam, amikor találkoztam egy olyan emberrel, akinek a régészkedés volt a hobbija. Ez az ismeretség gyökeres fordulatot hozott életembe.
Azt már korábban is sejtettem, éreztem, hogy valahogy többre vagyok hivatott. De hogy mire, azt sokáig nem sikerült kitalálnom. A mi családunkban nem helyeztek különösebb hangsúlyt az iskoláztatásra. Anyám ugyan gyakran mondogatta: pedálozzál csak, kislányom. De ennél többet nem tudott ajánlani.
Szóval, az említett ember volt az, aki révén kezdtek beúszni az életembe olyan dolgok, mint a régészet, a történelem, a különböző népek kultúrái, meg sok minden más. Én meg csak szívtam-szívtam magamba a tudást, mint egy szivacs. Mint, aki évezredeken át szomjazott valamire, amit végre megtalált. És elkezdtem agyagozni. Attól kezdve az a fajta hétköznapi élet, ami egy nő szinte minden idejét kitölti nálam teljesen háttérbe szorult. Minden időmet az agyagozás kötötte le. Valósággal fürödtem benne.

Azért valaki csak súgott a háttérből…
Hát persze… Akkoriban a Szegedi Tanárképző Főiskola kerámiaműhelyét egy Kiss János nevű oktató vezette, aki Hódmezővásárhelyen tanulta ki a fazekasság alapjait. Őt kértem meg, segítsen továbblépnem. Ha időnként elbizonytalanodtam, mindig azt mondta: – Sose próbáld elnyomni belülről fakadó ötleteidet, inkább add át, oszd meg a főiskolásokkal! Ettől erőre kaptam. Egy idő után már egyáltalán nem féltem megmutatni magam a nyilvánosságnak. Történt, hogy a zsombói művelődési ház igazgatója (akkoriban ott laktam) egyik május elsején szólt, ha kedvem van, ingyen árusíthatok a futballpálya mellett. Kaptam a lehetőségen, kimentem. És jöttek a vevők… A siker újabb erőt adott.
Teltek az évek, közben három gyereket felneveltem, és ha lassan is, de beérett a munkám gyümölcse. Épp egy éve jött az értesítés, hogy kerámiáim megnyerték a Magyar Kézműves Remek kitüntető címet. Aztán újra meghirdették a pályázatot, és én újra jelentkeztem. És másodszor is nyertem.
Sok minden megváltozott az eltelt másfél évtized alatt, csak egyvalami nem: bár sokan kérik, a mai napig csak akkor vagyok hajlandó kiállításra, vásárba engedni a tárgyaimat, ha én is velük lehetek. Nélkülem ugyanis megnémulnak. Ha viszont ott állok közöttük, tőlem, vagy inkább a belőlem áradó erőtől, pontosan még nem tudom, mindegyik újra élni kezd, beszédessé válik. Meggyőződésem, hogy az alkotó keserves munkáját nem a külvilág, hanem a munka, az alkotás öröme ellentételezi.
Bár magam jelöltem, magam vájtam ki az utat, amelyen járok, mégis fontosnak tartom, hogy továbbadjam a megszerzett tudást. Volt, aki megkérdezte: nem félek attól, hogy tanítványaim idővel túlnőnek rajtam, jobbak, sikeresebbek lesznek nálam? Mindig ugyanazt válaszolom: nem félek. Az én kerámiáim életéhez én vagyok elengedhetetlen, a tanítványaiméhoz viszont rájuk van szükség. Olyan rejtélyes dolog ez, amit képtelenség szavakkal elmondani. Ehhez agyagra van szükség, hogy mindenki számára világossá, érthetővé váljon a lényeg.

adalék:
A gelencsér olyan kézműves, aki a fazekastól eltérően nem használ korongot. Tárgyait a puszta kezével formázza, alakítja.


vissza