Autonómiát
Székelyföldnek, szabadságot a
székelységnek! –
fogalmazódott
meg 2005. március 15-én, Udvarhelyen, ahol
Csapó József, a
Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke
felolvasta a székely
nagygyűlés kiáltványát. A
jogász szenátorral, a székely
autonómiatörekvések
képviselőjével Lakiteleken, a Don Bosco
Kollégium egyik szünetében
beszélgettünk.
Azt
a
román lapok többsége is elismerte,
hogy a nagygyűlés több mint húszezer
résztvevője rendbontás
nélkül,
méltóságteljesen ünnepelte
meg március 15-ét. Nem
tartottak esetleges rendbontóktól?
A székely
nép fegyelmezett. Az évszázadok
során gyepűvédőként
számtalanszor bebizonyította
vitézségét,
megbízhatóságát,
amelyekért számos joggal, előjoggal
jutalmazták. Ma is él a
székelységben az a fajta
összetartozás
és határozottság, amely
nélkülözhetetlen az
önkormányzatiságért,
autonómiáért vívott
harcban. Ezért
egységesen és rendkívül
fegyelmezetten cselekszik. Nem hagyja
magát sem megfélemlíteni, sem pedig
eltántorítani a közös
akarattól.
Mi
a szerepe
és mi a hatásköre a Székely
Nemzeti Tanácsnak?
A Székely
Nemzeti Tanács a székelység
autonómiatörekvéseit hivatott
szolgálni. Olyan testület, amelybe
minden székely közület elküldte
jelöltjét. Nem kívülről vagy
felülről épült, hanem
közakaratból jött létre,
kifejezetten
azért, hogy képviselje a
székelység
autonómiatörekvéseit. Erre
egyébként esküt is tettünk.
A
székely autonómiáért
folytatott harc nem
történelmi előzmények
nélküli. A ’89-es eseményekig
szunnyadt ugyan, de aztán újraéledt
és egyre markánsabb
méreteket ölt. Mi a helyzet jelenleg?
Látni kell, hogy
romániai illetékes
hatóságok
minden demokratikus keretek közt megtett
lépésünket
akadályozzák,
visszautasítják. Hiába fordultunk
autonómiatervezetünkkel
2004-ben és 2005-ben is a román
képviselőházhoz,
kérésünket
részletes vita nélkül, azonnal
visszautasították. Arra
hivatkoztak, hogy alkotmánya szerint Románia
nemzetállam, ahol más
nép vagy közösség nem
gyakorolhat szuverenitást. De olyan
régió
sem létezhet, amely önkormányzatot ad
egy nemzeti közösségnek.
Mivel követeléseinket rendre
elutasították, nem maradt más
hátra, minthogy megkeressük az Európai
Uniót és az ENSZ
Biztonsági Tanácsát. Elmondtuk, hogy
Székelyföld őshonos
közössége nem mond le
jogköveteléseiről,
autonómiájáról.
Külön felhívtuk a figyelmet arra, hogy
tekintsék megelőző
megoldásnak Székelyföld
autonómiáját, és ne
várják meg, hogy
esetleg utólagos rendezésként kelljen,
sok szenvedés és
veszteség árán kidolgozni
valamiféle rendezési tervet. Arra is
felhívtuk a figyelmet, hogy a
székelység sohasem mond le erről a
közakaratról, mert ez ősi jussa, és a
mai nemzetközi
dokumentumoknak, valamint az EU elveinek megfelelő
törekvés.
Ugyanolyan területi autonómiát
óhajtunk, mint amilyennel az unió
autonóm közösségei rendelkeznek.
Az Európai
Parlament vezetőivel, a
frakcióvezetőkkel és a parlamenti tagokkal
folytatott kitartó
beszélgetéseink
eredményeképpen 2005.
áprilisában az EP egy
rendkívül kedvező határozatot hozott. Ez
kimondja, hogy az
erdélyi magyarság
védelmére, a szubszidialitás
és az
önkormányzás elveit tiszteletben
tartó intézkedéseket kell
hozni.
1919 óta, amikor
Románia és a győztes
nagyhatalmak között megköttetett a
kisebbségi szerződés,
amelyben autonómiát
ígértek, illetve írtak elő a
szászoknak és
a székelyeknek, ilyen jellegű nemzetközi
határozat nem született.
Vagyis precedens értékű az elmúlt
nyolcvanhat évben.
Követeléseink
jogosságát az Európai
Bizottság
is elismerte, egyben arról biztosított minket,
hogy a jövőben
figyelemmel kíséri a
székelység sorsát.
A
második világháborút
követő
közigazgatási
átalakításkor
létrehozták a Maros Magyar Autonóm
Tartományt, amely nagyjából
egész Székelyföldet magában
foglalta, és több mint két
évtizedig létezett. Mi lett a sorsa?
Igen. Valóban
létezett egy ilyen tartomány,
amelyet az 1968-as
újramegyésítéskor
szüntettek meg. Igaz ugyan,
hogy körülhatárolta a magyar tömb
lakta régiót, mégsem
szoktunk hivatkozni erre a tartományra, amely
lényegében semmiféle
autonóm hatáskörrel nem rendelkezett,
legfeljebb a nevében. Sokan
átéltük azt a korszakot,
ismerjük a tartomány
keletkezésének
történetét, ám
hagyományként hivatkozni rendszerint azokra az
ősi, széki autonómiákra szoktunk,
amelyeket az 1200-as évektől
kezdődően majdnem hétszáz éven
keresztül élvezett Székelyföld
hét anya- és négy
fiúszéke.
Látnivaló,
hogy a románság egyáltalán
nem
örül, következésképp
nem is támogatja a székelység
önrendelkezési törekvéseit.
Ilyen körülmények között
mekkora, egyáltalán van-e esélye az
autonómia megszerzésének,
még ha azt húszezres tömeg
támogatja is?
Az Európai
Parlament tagjai, elsősorban azok,
akik megélték,
átélték az
autonómiáért folytatott
küzdelmet,
tehát a dél-tiroliak, katalánok,
asztúriaiak, baszkok arra
figyelmeztetnek, hogy az önrendelkezéshez
egyrészt határozott
népakaratot kell kinyilvánítani, de
bizonyítani is. Erre szolgált
például a március 15-i
székely nagygyűlés. Ugyanakkor az is
nyilvánvaló, hogy az ENSZ-tagállamok,
az európai közösségen
belül területi autonómiát
élvező közösségek, illetve a
nyugati magyarság részéről gyakorolt
nemzetközi politikai nyomás
miatt Románia ezt a lépést
már nem sokáig tudja elkerülni.
Ehhez azonban arra is szükség van, hogy a
székelység közösségi
akarata rendíthetetlen legyen, és minduntalan
bizonyítsa, ez egy
több mint tízezer
négyzetkilométeren, több mint hetvenhat
százalékos többségben
élő, hatszáztizenháromezer őshonos
székely magyar nemzetiségű akarata.