Az
alkotás
olyan öröm, amely másokkal is
megosztható
Míveset,
tetszetőset alkotni, s másoknak is örömet
szerezni; ez a célom,
a feladatom – vallja a Lakiteleken élő
és alkotó Czinege Edit
keramikus, akinek sajátosan egyedi lányalakjait
eddig negyvennél
több kiállításon
mutatták be.
A
laikus azt
hinné, kerámiával elsősorban
olyan helyeken foglalkoznak, ahol adott a megfelelő alapanyag: az
agyag. Lakitelek mintha nem tartozna
közéjük…
Valóban
nem. Ezért a munkáimhoz felhasznált
agyagot Kecskeméten szerzem
be.
Ha se
agyag, se tradíció, honnan a
késztetés?
Végzettségemet
tekintve rajztanár vagyok, tehát volt alkalmam
megismerni a
különböző technikákat,
köztük az agyagmegmunkálást is,
amely
kezdettől nagy hatással volt rám. Ennek
dacára meglehetősen sok
időbe telt, mire elég érettnek éreztem
magam ahhoz, hogy
belevágjak. S bár már lassan
huszonöt éve foglalkozom vele, máig
amatőr keramikusnak tartom magam, mivel a szakma legtöbb
fortélyára
magamtól, autodidakta módon kellett
rájönnöm. Hiába olvastam
össze mindenféle szakirodalmat, bizony gyakran
megesett, hogy
erőfeszítéseim ellenére a
megmunkált agyag végül rideg
cserép
maradt.
Pályája
kezdetén a legtöbb alkotó
kiválaszt
egy vagy több példaképet,
aztán sokáig őket utánozza.
Hosszú
időbe telik, mire megtalálja azt az
ábrázolásmódot,
stílust,
amely sajátosan egyénivé teszi
munkáit…
Mindenki
a saját kárán tanul a
legtöbbet. Eleinte én is művészektől,
mesteremberektől próbáltam ellesni a szakma
fortélyait. Volt, aki
szinte betegesen féltette a tudását, s
volt, akitől nagyon sokat
tanulhattam. Idővel rájöttem,
legszívesebben lányfigurákat
készítek. Talán mert a
lányalakokat különböző
ruhákba lehet
felöltöztetni. Az agyag pedig
kiválóan alkalmas a ruhák
redőinek, csipkéinek, szalagjainak
megmintázására.
Természetesen
a lányalakokat nem csak ruhájuk
különbözteti meg. Mindegyikük
más-más arckifejezéssel, mozdulattal,
gesztussal „kel életre”.
Arra törekszem, hogy figuráim érzelmeket
is sugalljanak.
A művész
ritkán érez elégedettséget.
Annál
többször gyötrik
kétségek, kételyek: vajon
tényleg jó, amit
csinált? Vajon mások milyennek
látják?
Hála
Istennek biztatásból nem szenvedek
hiányt. Legtöbbet az
édesanyámtól, a férjemtől
és gyermekeinktől kapom. (Az
elfogadott kritikával együtt.) Életem
egyik legfelejthetetlenebb
elismerését az a papírdarabka jelenti,
melyre néhány éve fiam,
hajnalban, munkába menet egyik új alakom
láttán azt firkantotta:
„Büszke vagyok rád!” Rokonaink
és barátaink sem fukarkodnak
az elismerő szavakkal, de hihetetlen erőt adnak a
kiállítási
vendégkönyv-bejegyzések elismerő szavai
is.
Egyik
kiállítási prospektusán a
következő
mottót olvastam: „Akit az istenek szeretnek,
meghagyják örökre
gyereknek...”
A
gyermekek számára rendívül
fontosak a mesék. Számomra is. A
gyermekmesékkel ellentétben, az én
mesém nem szavakból, hanem
agyagból épül fel. Ezért:
agyagmese. Sőt. Több ennél. Egy
szelet az életemből. Mert minden alakom az ujjaim
révén születik
meg az agyagból, mellyel az alkotás
pillanatában szinte együtt
élek. S amint elkészülnek, a
megmunkált figurák némán
mesélni
kezdenek. Szavukat ugyan nem hallani, de alakjuk, mozdulataik
és
történetük annál
beszédesebb. Ráadásul ez a mese nem
korhoz
kötött. Egyaránt érti
és élvezi gyerek és felnőtt, fiatal
és
öreg. Mert az agyagmese mindenkinek és mindenkihez
szól.
adalék:
Czinege
Edit Kecskeméten született, de kisgyerek kora
óta Lakiteleken él.
Népművelés-könyvtár szakon
végzett Debrecenben, majd rajzot
tanult Szegeden. Közel két évtizedig
magyart és rajzot tanított
a lakiteleki általános iskolában.
Aztán elhagyta a katedrát és
újságírást tanult a
Móricz Zsigmond
Újságíró
Iskolában.
Sokáig a kerámia mellett három
település helyi lapjait írta,
szerkesztette. Ma már elsősorban a
kerámiát helyezi előtérbe.
Három gyermeke és egy unokája van.
|