Beszélgetés Málik Béla grafikussal, aki portásként keresi a kenyerét

Háromféle ember létezik. Az egyik tele van ötletekkel, de nincs tehetsége. A másik tehetséges, ám hiányoznak belőle az ötletek. A harmadiknak ötletekből és tehetségből is bőségesen jutott. Ők a művészek.

Bár a szakma tehetséges képzőművészként tartja számon, Málik Béla több mint egy évtizede portásként keresi kenyerét. Nincs kacsalábon forgó palotája, se nyaralója, s terepjáró híján többnyire kerékpárral közlekedik.
Ilyen sok a képzőművész, vagy ennyire nincs kereslet irántuk?
Is, is. Mielőtt Kiskunfélegyházára kerültem, vállalkozóként saját reklámirodát működtettem a fővárosban. Kiadványokat, szórólapokat, reklámtáblákat terveztem, készítettem. Azt hittem, egy ilyen harminc-negyvenezres városban megfelelő piacra találok majd. Nem így történt. Hamarosan be kellett zárnom a boltot. Viszont akkoriban nyitották meg a szépen felújított művelődési központot. Egy nap bejöttem és megkérdeztem: volna-e állásuk számomra? Mondták: nincs. Mire én: akkor vegyenek fel „takarítónőnek”. Végül portásként alkalmaztak. Azóta itt vagyok.

Ha jól tudom, Nyíregyházán járt főiskolára…
Inkább úgy fogalmaznék: nem hivatalosan négy évig rajzot és művészettörténetet tanultam az ottani tanárképző főiskolán. Akkor még nem vezették be az egyszakos képzést, engem viszont nem vonzott a pedagógia, sosem akartam tanár lenni. Egyszerűen bejártam órákat hallgatni. Azért oda, mert ott tanított egyik kedvencem, Bényi Árpád művészettörténész, aki Debrecenből járt át a Nyírség fővárosába. Előadásait, a rendkívüli érdeklődés miatt mindig a nagy előadóban volt kénytelen megtartani, mert a fél város ott tolongott, hogy hallhassa. Nagyon népszerű volt, rengeteget lehetett tőle tanulni.

Most Kiskunfélegyházán él, korábban Budapesten, előtte Nyíregyházán lakott, de hol született?
A Heves megyei Abasáron jöttem világra, a Kékestető lábánál, a régi 3-as útról ma is jól látható visontai Gagarin hőerőműtől kicsivel feljebb, a hegyekben.

Már a bölcsőben is festett, vagy csak később vált nyilvánvalóvá a képzőművészet iránti vonzódása?
A klasszikus mondás szerint: már az ókori görögök és rómaiak is… Komolyra fordítva a szót, még nem nagyon jártam, inkább csak üldögéltem, amikor apámék berakták rácsos ágyamba a gyurmát. (Akkor már nem ettem meg, tudtam, mire való.) De kaptam papírt és ceruzát is, és „rajzoltam”. Később aztán minden kezem ügyébe eső papírt összefirkáltam. Azokat az első rajzaimat ma is őrzi anyám. Egyébként nálunk a szekrény oldalára is szabad volt rajzolni. Úgy is mondhatnám: szerencsés környezetbe születtem. Apám a Ludovikán végzett, később vadászpilótává avanzsált. Aztán elváltak a szülei, ettől megbízhatatlanná minősítették és leszerelték. Sok mindennel foglalkozott, valódi ezermester volt. Többek között őt kérték fel annak a nevezetes, háromszögletű asztalnak a restaurálására, amelyen Kölcsey Ferenc a Himnuszt írta. Máig büszkeséggel tölt el, hogy az értékes műtárgy helyreállításában, csiszolóként magam is részt vettem.

Mi áll közelebb a lelkéhez, a grafika vagy a festészet?
Festő ismerőseimet gyakran piszkálom azzal, hogy festeni minden hülye tud. Én eredendően grafikusnak tartom magam: réz-, linómetszet, rajz. Tehát festményeim is – kevés kivételtől eltekintve – színes rajzok vagy színes képek. Festeni gesztusszerűen szoktam, de ennek lényegét általában nem értik, nem értékelik az emberek, akiknek többnyire színes, felismerhető képek kellenek.

Kedvenc stílusa?…
Rajzban is, festészetben is egyaránt a szürrealizmus. De nem, ami Dalít (Salvador) jellemezte, hanem az a fajta szigorúan megkomponált, mondanivalóra épített, lírai és filozofikus kifejezésmód, melyet Magritte (Renée) képviselt.

Néhányan mégis úgy vélik, egyik-másik képén tetten érhető Dalí hatása
Igen. Ezt körülbelül húsz éve vagyok kénytelen elviselni. Valószínűleg az a magyarázata, hogy Magyarországon, évtizedeken át egyetlen szürrealistaként Dalít tanították. Egyébként szeretem Dalít. Legalább tucatnyi albumom van tőle. Tagadhatatlan, hogy remekül rajzolt és kiválóan festett. Le a kalappal előtte. Mindazonáltal képei valahogy mégis mesterkéltek. Érezni rajtuk azt a busás honoráriumot, amit milliomos megrendelőik fizettek értük.

Mit fest legszívesebben?
Aktokat.

Még egyet sem láttam…
Persze, mert azokat Kiskunfélegyházán nem állíthatom ki. Meg is köveznének vagy a Petőfi téren, máglyán égetnének el miattuk, de legalább akkora felháborodást váltanék ki, mint a 19. század nagy realista festője, a francia Courbet (Gustave), akinek egyik leghíresebb festményét egyszerűen elfalazták a nyilvánosság elől.

Hol vannak képei?
Gyakorlatilag az egész világon. Bár ha belegondolok ez, így mégsem egészen igaz, mert például Grönlandon tudomásom szerint egy sincs… Maradjunk abban, hogy sokfelé. A hetvenes, nyolcvanas években egy magamfajtának képtelenség volt anyagilag összehozni egy külföldi kiállítást, mivel már akkor működött az a művészeti maffia, amelyik ugyan most is működik, csak más néven, ezért barátaimmal Szentendrén létrehoztunk egy képzőművészeti társulást, azon keresztül értékesítjük munkáinkat.

A művészek gyakran hivatkoznak bizonyos alkotói válságra, amikor elfogy a kedvük, elfogynak ötleteik…
Engem szerencsére nem gyötör ilyesmi. Van egy rakás vázlatfüzetem, melyek tele vannak olyan pillanat szülte elképzelésekkel, melyeket egyszer majd megvalósítok. Az ember idővel feledékennyé válik, ezért célszerű azonnal rögzíteni az ötleteket, mielőtt még kialusszuk magunkból őket. Úgy vagyok vele, hogy azokat a képeket, melyeket meg kellett festenem, meg is festettem. Ma már megengedhetem magamnak, hogy ha egy képem nem tetszik, nemes egyszerűséggel lekenem fehérrel vagy levakarom. Nálam nem kilóra, négyzetméterre megy a festés. Kimondottan útálom a szenvedő művész kifejezést. Azért festek, mert élvezem. Ha nincs kedvem hozzá, rá se nézek, a közelébe se megyek a vászonnak. A művészet nemcsak különleges látásmódot, de hatalmas türelmet és kitartást is igényel. Megtörtént, hogy közel öt órán át ültem egy helyben és figyeltem, hogyan nő méretessé a földből kibúvó gomba. Az emberek az ilyesfajta látszólagos semmittevést mélységesen elítélik. Mert képtelenek meglátni Isten képmását magukban és az őket körülvevő világban. Pedig nagy példaképem, Kondor Béla szerint: Isten bennünk s nem kívülünk van.

Bár sosem akart tanár lenni, néhány éve mégis létrehozott egy képzőművész kört Fehér Paletta Alkotóközösség néven, melyet azóta is vezet…
Szükség van az utánpótlásra, a fiatal tehetségeknek meg az útmutatásra…

Elégedett embernek tartja magát?
Én nagyon. De ez csak és kizárólag a személyemre vonatkozik, illetve arra, amit csinálok. Ha az engem körülvevő világra gondolnék, naphosszat a sarokban guggolnék és a fal felé fordulva, sírnék, zokognék. Mert úgy elrontották, elrontottuk. Az emberek többsége gyorsan elfelejti, hogy mindannyian meztelenül jövünk a világra. Születésünkkor a csuklónkra kötnek cetlit, halálunkkor a lábujjunkra. Ha okosak vagyunk, e két fontos esemény közé eső, hosszabb-rövidebb időt megpróbáljuk értelmesen eltölteni. Mindenkinek ezt tudom ajánlani.

adalék:
Akiknek hivatásuk van különböznek a többi embertől. Több a vesztenivalójuk.