Beszélgetés  Talapka István esperes-kanonok-plébánossal

Isten népét elsősorban az élő Isten igénye gyűjti egybe, éppen ezért joggal várhatják az igét a pap ajkáról. Mivel hit nélkül senki sem üdvözülhet, a papnak, mint a püspök munkatársának első teendője, hogy Isten evangéliumát mindenkinek hirdesse...” – fogalmaz a II. Vatikáni zsinat, a papi szolgálatról és életről szóló határozatában.

Ám a jó pap nemcsak egyben tartja, de folyamatosan gyarapítja is a nyáját. Erről a közösségépítő tevékenységről beszélgettünk Talapka István kanonokkal, akit 1999. szeptemberében neveztek ki a kiskunfélegyházi Sarlós Boldogasszony (Ótemplom) plébánia, valamint a Félegyházi Esperes Kerület élére.

A negyven évvel ezelőtti II. Vatikáni zsinat egyik legfontosabb célkitűzése a katolikus egyház megújítása volt. Mennyire sikerült ezt megvalósítani egyházkerületében?
A népszámlálási adatok szerint Kiskunfélegyháza szinte száz százalékban keresztény, és kilencven valahány százalékban, vagyis többségében katolikus. Ám ez csak papíron van így. A hívek jelentős része, munkájából, életviteléből adódóan úgynevezett vasárnapi keresztény. Legalábbis a közösséggel való kapcsolatát illetően. A megváltozott életvitel következményeként a mai embereknek egymásra is, de az egyházra is rendkívül kevés idejük marad. Hitéletük a napi rendszeres imádkozás mellett jobbára csak a vasárnapi istentiszteletekre korlátozódik, ami szerintünk kevés, ám a hívek részéről még ez is komoly áldozatot jelent. Ugyanakkor az is látható, hogy aki komolyan veszi a lelki életet, az megtalálja a módját annak, hogyan kapcsolódjon be az egyházközség életébe. Mindazonáltal nekünk, lelkipásztoroknak is minden lehetőséget meg kell ragadnunk, hogy megfelelő időpontokra kitűzött lelki és vallásos programokkal el tudjuk érni az embereket.

Mit tehet az egyház a hívőközösségek megtartásáért, a családok lelki egészségéért, egybetartásáért?
A kiskunfélegyházi Sarlós Boldogasszony egyházközség, közismertebb nevén „óplébánia” élő, de – sajnos – zsugorodó közösség. Híveink szép számban járnak szentmisékre, programjainkra, azonban nem olyan számban, ahogyan én szeretném. Szerencsére az országos átlagot figyelembe véve, még így sokkal nagyobb számban. A zsugorodást illetően látni kell, hogy a mai magyar társadalomban rendkívül alacsony a születések száma. Egyházkerületünkben a temetések száma szinte duplája a kereszteléseknek. Rontja a helyzetet, hogy még a vallásos családok gyermekei is tanulmányaik miatt egy idő után kikerülnek a közösségből. Egy részük ugyan rövid időn belül megtalálja helyét egy új közösségben, de ez nem minden fiatalnak sikerül.
További problémát jelentenek azok a munkanélküli középkorúak, akik fennmaradásuk miatt kénytelenek minden alkalmi lehetőséget megragadni, akár a vasárnapi lelki és vallásos életük rovására is. Ma elsősorban azok járnak templomunkba, vesznek részt közösségi programjainkon, akik elkötelezettek, akiket megérintett a keresztény közösség szelleme. Többféle csoportunk, közösségünk van, ahol korosztálynak, lelki érdeklődésnek megfelelően próbáljuk összegyűjteni az embereket.
Az Ótemplomban vasárnaponként öt szentmise van: fél 7-kor, 8-kor, 9-kor, fél 11-kor, és az időszaknak megfelelően délután 4-kor, fél 6-kor vagy fél 7-kor. Nagypénteket kivéve, templomunkban minden nap szentségimádással kezdődik. Hétköznapokon pedig minden délben szentmisét tartunk azok számára, akiknek munkájuk és egyéb elfoglaltságaik miatt sem a reggeli, sem az esti istentiszteleti időpont nem megfelelő. Erőfeszítéseinket igazolja, hogy csak az Ótemplomban havonta 10 ezren áldoznak.

Egyházi berkekben gyakran megfogalmazódik a panaszos kijelentés: fogyóban a papság. Ez valós probléma, s ha igen, mennyire jellemző Kiskunfélegyházára?
Sajnos nagyon is valós. Bár a régi bölcsesség azt mondja: az isteni gondviselés mindig gondoskodik annyi lelkipásztorról, amennyire az egyháznak épp szüksége van. Az emberek azonban ezt nem így élik meg. Megváltozott világunkban az egyéni igények is jelentősen módosultak, és bizony nagyon sokszor elvárják tőlünk, hogy alkalmazkodjunk. Megtesszük, ha tehetjük. De nem minden esetben. Hiszen napközben iskolákban tanítunk, betegeket látogatunk, a temetkezési vállalatok által meghatározott időkben temetünk vagy valamelyik környező településen misézünk. Ez azt jelenti, hogy nincs minden helyen és megfelelő számban lelkipásztorunk. Előző helyemen három község lelkipásztora voltam. A három községben, az úgynevezett békeidőben öt lelkipásztor volt. Két községben egy-egy plébános és káplán, az ötödikben egy lelkipásztor. Minden vasár- és ünnepnap legkevesebb négy szentmisét mondtam, holott a törvény csak hármat engedélyezett. Kilenc évig szolgáltam a három község lelki közösségét.
Kiskunfélegyháza ehhez viszonyítva elkényeztetett helyzetben van. A Szent István, közismertebb nevén az Újtemplomban két nyugdíjas atya, a plébános és egy káplán atya szolgál. Itt, az Ótemplomban szintén négyen vagyunk. Ez azt jelenti, hogy a város lelkipásztori ellátása jónak mondható. Még akkor is, ha hozzáteszem, hogy ide tartozik még Pálmonostora, Gátér, a haleszi gazdakör, és hitoktatás szempontjából Fülöpjakab.

A híveket mennyire lehet bevonni a lelkipásztori tevékenységekbe?
Erre csak egyetlen példát adnék: Évek óta ilyenkor februárban gyűjtjük össze a házasságra készülőket, és a másik templom papságával közösen úgynevezett jegyes-oktatást tartunk számukra. Ebbe a lelkipásztorok mellett az élet különböző területein tevékenykedő civileket is bevonunk, akik egészségügyi előadásokkal, lelki tanácsokkal készítik fel a házasságra a fiatalokat.

A hitközösségek számára kiemelten fontos helyszín a templom, Isten háza. Ezért korántsem mindegy, milyen az állapota. A kinevezése óta eltelt öt és fél év alatt megújult a város páratlan szépségű barokk Kálváriája, új, vörösréz tetőt kapott és két új haranggal gyarapodott az Ótemplom, néhány hónapja fejeződött be a Kalmár-kápolna teljes rekonstrukciója, és ősz óta folyik az Ótemplom külső-belső felújítása. Nem túl sok ez így, egyszerre?
Mondják, senki sem kerülheti el a sorsát, így nekem is a papi szolgálat mellé jut más jellegű tevékenység is, amely valahol mégis hozzátartozik a lelkipásztori élethez.
Közvetlen idekerülésemkor épp a szinódusra indultam Kalocsára, amikor utánam telefonáltak, hogy villámcsapás érte a templomot. Megsérült a torony, a harangok, a tető, de még a plébánia templom felőli részének elektromos hálózata is. Természetesen azonnal visszafordultam... Amikor a biztosító felmérte a kárt kiderült, hogy a templomtetőzet helyreállítása legalább 600 ezer forint költséget jelent. Elgondolkoztam a dolgon: évi két-három viharral számolva csak a héjazat folyamatos javítása több millió forintjába kerül az egyházközségnek. Ezért egyszerűbbnek tűnt a teljes tetőzetet vörösréz-lemezzel borítani, amely ugyan drága, viszont garantáltan „száz évig és egy napig” bírja. Tényleg sokba került, de azóta nem volt gond a tetőzettel. Következett a toronyóra felújítása, a toronyablakok cseréje. Ebben az időszakban öntötték újra a templom megrepedt tizenhat mázsás nagyharangját. Aztán elkezdődött a műemlékké nyilvánított plébániaépület külső-belső felújítása. Ezt követte az évfordulójához közeledő, akkorra már meglehetősen elhanyagolt állapotú Kálvária rekonstrukciója, amelybe számos jó szándékú ember is besegített. A sorban a Kalmár-kápolna helyreállítása következett, jelenleg pedig az Ótemplom külső-belső rekonstrukciós munkálatai folynak. Ez utóbbi a nedvesedés, salétromosodás miatt rombolással is járt: a hatékony szigetelés érdekében, a templom belsejében 2-2,5 méter magasan, a téglákig le kellett verni a vakolatot. Húsvét után szeretnénk elkezdeni a helyreállítást, hogy az emberek minél előbb újra egy megszépült templomban találkozhassanak Istennel. Sajnos a külső munkák elhúzódnak. Közben a költségek is folyamatosan nőnek. Először 80 millió forintos volt a költségvetés, aztán ez 100 millióra, majd 120 millióra emelkedett. Ami sokak számára elképzelhetetlen mennyiségű pénz, kiadás, de a munkálatokat nem lehetett elodázni. És még ott az orgona felújítása, amely további 60 millióba kerülne. Erről azonban még csak álmodozni sem merek.

adalék:
Jézus mondja Máté evangéliumában: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába.” Bár Talapka atya nem panaszkodott, a beszélgetésből kitűnik: Kiskunfélegyházán is sok még a tennivaló. Szerencsére ott „munkásokban” sincs hiány.
(Az interjú 2005-ben készült. Azóta befejeződött a templom külső- és belső felújítása, Talapka István pedig címzetes apát címet kapott.)