vissza
		Beszélgetés Mihály László Győző festő- és szobrászművésszel Mivel a művészet az egyén érzésein átszűrt valóság visszatükrözése, mindig olyannak látjuk a világot, amilyennek érzéseink szűrői láttatják. Hiába magyarázzuk másoknak, ők úgysem azt látják, amit mi. Mert ők saját érzéseiken keresztül szemlélik a világot. Volt egyszer, hol nem, volt egyszer egy kisfiú, aki sok-sok évvel ezelőtt a Fehér megyei (Erdély) Marosújváron látta meg a napvilágot. Látszólag ugyanolyan volt, mint a többi, vele azonos korú gyerek, és mégsem egészen olyan. Mert miközben a többi fiú rongylabdát kergetett az utca porában, vagy lepkék után futkosott a réten, ő szinte reggeltől estig folyamatosan rajzolt, festett. Eleinte mértani idomokat, idővel mást is. S bár tehetsége már egészen kicsi korában megmutatkozott, szülei is néma megdöbbenéssel fogadták, amikor mindössze hétévesen, az egyik közösen elfogyasztott vacsora végén eléjük rakta első olajfestményét. A téli tájban tovasuhanó lovas szán meglehetősen kezdetlegesre sikeredett, de már egyértelműen magán viselte a művész kézjegyét. Innentől nyílegyenes út vezetett a hírnévig, gondolhatnák. Csakhogy nem így történt. A marosújvári legénykének hosszú és rögös utat kellett megtennie ahhoz, hogy végre ne csak fel-, de el is ismerjék tehetségét. Nos, a kisfiú, akit annak idején Mihály László Győzőként anyakönyveztek, azóta nemcsak férfivá érett, de hazát is cserélt. Jelenleg Kiskunfélegyházán él és alkot. Itt beszélgettem vele. Marosújváron született, jelenleg Kiskunfélegyházán él és lakik, de hol nőtt fel? Mondják, minden ember életének számos állomása van, ám a legfontosabb, vagy meghatározó kettő az, ahol beszállt, és ahol majd kiszáll az élet vonatából. Bár ez a kettő a valóban meghatározó, a többi állomásnak, megállónak is megvan a maga jelentősége, mivel a világon semmi sem történik ok nélkül. Az én életem második állomását Vajdahunyad jelentette, ahová a jobb megélhetés reményében költöztek át szüleim az ötvenes évek első felében. Ez volt az az állomás, amely minden ellentmondása dacára meghatározóvá vált számomra. Odaköt gyermek- és ifjúkorom, ott lettem felnőtt, ott házasodtam és ott születtek gyermekeink is. És onnan indultam el néha önszántamból, máskor akaratomon kívül azokra az újabb állomáshelyekre, melyeket egy felsőbb akarat kijelölt számomra. Vajdahunyadot akkortájt a romániai kohászat fellegváraként tartották számon. Mennyire segítette ez a háttér képzőművészeti ambícióit? Valóban. A Corvinok egykori ősi fészke köré települt város népességének több mint fele akkoriban a kohászati kombinát valamelyik részlegén kereste kenyerét. De a füstös, kormos városnak voltak óvodái, iskolái, volt színháznak beillő művelődési háza, s egyfajta – sajátosan működő – képzőművészeti tevékenység is tetten érhető volt. Emlékszem, ötödikes voltam, amikor az egyik általános iskola úgynevezett képzőművészeti osztályt indított. Szüleim azonnal átírattak, így azok közé tartoztam, akik a rajzolás és a festés alapjait olyan művészektől tanulhatták, mint Ioan Nazarel és Gheorghe Brandis. Végül mégsem úgy alakultak a dolgok, ahogyan a mesében szokás… A legtöbb ember élete lebilincselő történet, de csak kevés történet követi a mesék hagyományosan pozitív fordulatát. Az általános iskola befejezése után szüleim beírattak a temesvári Zenei és képzőművészeti líceumba. Sajnos, mindössze egy esztendeig tartott ez a meseszerű állapot. Év végén kirúgtak, mivel a dalolva szántó-vető tsz-parasztok helyett – dacból vagy kamaszos felelőtlenségből, ma már teljesen mindegy –, egy rongyos rőzseszedő asszonyt rajzoltam vizsgamunkaként. Visszamentem Vajdahunyadra, kitanultam a vasesztergályos szakmát és dolgozni kezdtem. Persze a rajzolással és festéssel sem hagytam fel. Munka után hazasiettem, sebtében ettem valamit, aztán a hónom alá kaptam a rajztömböt és nyargaltam a Hunyadi-kastély környékére témát keresni. Eljártam a városban működő művészkörökbe is, legalábbis, amíg léteztek… Húszéves voltam, amikor Olthévizen összeismerkedtem egy idős juhásszal. Emlékszem, tájképet festettem, az öreg meg tőlem tíz méterre egy hatalmas kövön ült és farkasfejet faragott a botja végére. Nagyon megszerettem az öreget. Ő ébresztett rá, hogy nem a rajz és a festészet az egyetlen művészi kifejező eszköz. A faragás legalább annyi figyelmet, tudást és tehetséget igényel. Attól kezdve a csendéletek, tájképek, portrék mellett időnként faragtam is. Hol egy portrét, hol egy érdekes tájrészletet. Aztán még keményebb idők következtek… Igen. Mint várható volt, egy idő után elegem lett a kilátástalanságból, és néhány hasonlóan gondolkodó fiatallal nekivágtunk a jugoszláv határnak. Elkaptak minket. Megjártam Románia néhány hírhedten híres fegyintézetét, Barcea-tól Jilavaig bezárólag. Rohadt másfél év volt. Betegségeimet is ott szereztem, az örökké vízzel elöntött cellákban, ahol nyáron azért tömték be az üveg nélküli egyetlen ablakot, nehogy felfrissülhessek, télen pedig azért hagyták szabadon, hátha előbb vagy utóbb megfagyok. De túléltem. Csak épp valami örökre eltört bennem. Talán a hitem, talán a lelkesedésem, vagy inkább mindkettő. Szabadulásom után öntőként helyezkedtem el a vajdahunyadi kettesszámú acélműben, és húsz évig sem ecsetet, sem vésőt nem vettem a kezembe. Aztán amikor a ’89-es úgynevezett forradalom után nyilvánvalóvá vált, hogy minden marad a régiben, összecsomagoltunk és átjöttünk Magyarországra. Úgy terveztük, Szegeden kezdünk új életet. A Gondviselés azonban megint közbeszólt, s „figyelmetlenségből” Kiskunfélegyházán szálltunk le a vonatról, és itt ragadtunk. Dolgozni kezdtünk, aztán 2003-ban elmentem Faragó József kiállítására. Ma sem tudom, hogy a kiállítás volt rám nagyobb hatással vagy a mesterrel folytatott beszélgetés, tény, hogy két évtizedes kihagyás után újra festeni és faragni kezdtem. Első komolyabb munkám egy Móra Ferenc-portré volt, melyet 2005 januárjában, a nagy író nevét viselő gimnázium lépcsőházában helyeztek el. Még abban az esztendőben, Rosta Ferenc igazgató ajánlásával beléptem a kiskunfélegyházi Holló László Képzőművészeti Körbe. Hogyan fogadták? Eleinte nem tudták ki vagyok, ám miután megmutattam képeimet, gyorsan eloszlottak a kétségeik. Végül alig győztem a festést. Közben persze folyamatosan faragtam is. Tavaly nyáron meghívtak Erdélybe, a Képzőművészet határok nélkül címmel megrendezett nemzetközi alkotótáborba, ahol számos neves kortárs képzőművészt megismertem. Elégedett embernek tartja magát? Inkább úgy fogalmaznék: révbe értem. Az elhivatott ember, legyen zenész, irodalmár, festő vagy szobrász sosem elégedett munkájával, önmagával. Ez nem cáfolatot igénylő álszerénység, hanem rideg és makacs tény. Egyben ez adja az örökös ösztönzést, a továbblépéshez nélkülözhetetlen hajtóerőt. Valahol olvastam, hogy akiknek hivatásuk van, különböznek a többi embertől, több a vesztenivalójuk. Ehhez felesleges bármit hozzáfűznöm…
		vissza