Beszélgetés
Tempfli Józseffel, Nagyvárad nyolcvanegyedik
püspökével
Bevett
szokás
a katolikus egyházban, hogy a hetvenötödik
életévüket betöltő
érsekek, püspökök maguk
kérik nyugdíjaztatásukat.
Folyamodványukat a területileg illetékes
nunciushoz juttatják el
véleményeztetésre. A
kérelmek aztán a püspöki
kongregációhoz
kerülnek, onnan továbbítják
valamennyit a pápához. Idén
négy
Kárpát-medencei magyar katolikus főpap
– köztük a nagyváradi
Tempfli József – is nyugdíjas
korúvá vált. Az egri érsek
és
a nagyváradi püspök esetében a
Szentatya úgy döntött: egy
évvel, illetve meghatározatlan időre
meghosszabbítja
megbízatásukat.
Tempfli
József, Nagyvárad sorrendben nyolcvanegyedik
püspöke azoknak a
német gazdálkodóknak a
leszármazottja, akiket az 1700-as években,
Baden-Württenberg tartományból
telepítettek Nagykároly
környékére a Károlyi
grófok. Tempfliék később Szentjobbra
kerültek, abba a községbe, melynek
bencés kolostorában
évszázadokon át őrizték
államalapító nagy királyunk
jobb
kezét.
A hatgyermekes
család legnagyobb gyermeke jókora
vargabetűvel, a tanügyből került a papi
pályára. Német
származása miatt apját a
második világháború
után
Oroszországba hurcolták, ahonnan már
csak meghalni térhetett
haza. A legnagyobb fiúra hárult a
családról való gondoskodás
feladata és felelőssége. Mivel özvegy
édesanyja kuláklistára
került, a frissen érettségizett
fiatalembert egyetlen egyetemre
sem vették fel. Akkoriban az egyedüli kiutat az
orosztanári pálya
jelentette a lehetőségeiktől megfosztott fiatalok
számára. És a
német származású Tempfli
József részben otthon, részben
Leningrádban (Szentpétervár)
tökéletesen megtanulta Puskin és
Gorkij nyelvét.
Hogyan lehetett a
legsötétebb kommunista időkben valakiből
orosztanár létére katolikus pap?
Azt
már gimnazistaként, a
szatmárnémeti jezsuitáknál
eldöntöttem, hogy pap leszek.
Elhatározásom
orosztanárként csak tovább
erősödött. Csakhogy
ez nem volt ilyen egyszerű. Mivel nem járultak
hozzá a Rómától
való elszakadáshoz és egy
úgynevezett nemzeti egyház
létrehozásához, a partiumi,
erdélyi papok többsége,
köztük
Márton Áron püspök is,
akkoriban börtönben volt. A legendás
főpapot 1955-ben kiengedték ugyan a
börtönből, de a püspöki
palotát nem hagyhatta el. Mindenesetre,
amint meghallottam, hogy Márton Áron kiszabadult,
azonnal
jelentkeztem a gyulafehérvári
teológiára, ám tanulmányaim
elkezdése előtt megfelelő tudású
orosztanárt kellett keresnem
magam helyett
Augusztus
19-én a Bihar
megyei (Partium) Szentjobbon
Mercurius-szobrot avattak. Ő volt az a szerzetes, aki annak
idején
Székesfehérvárról Biharba
menekítette államalapító
nagy
királyunk jobb kezét.
Összefügg-e a szoboravatás azzal, hogy
ön
korábban Szentjobbon volt plébános?
Én
amellett, hogy váradi püspök,
szentjobbi apát is vagyok. Ezt a címet
még püspökké való
kinevezésem előtt kaptam. S bár egy
püspöknek nincs miért
megtartania egy apáti titulust, én ragaszkodtam
hozzá. Elsősorban
azért, mert csak így tudok eséllyel
harcolni azokért a javakért,
amelyek egykor az apátság tulajdonát
képezték.
Nos,
ez a Mercurius kezdetben királyi kincstárnok
volt, akinek
Szentjobbon (akkor még Berechis) volt birtoka.
Máig nem pontosan
tisztázott, hogyan került hozzá Szent
István épen maradt jobb
keze. Tény, hogy Mercurius faképnél
hagyta a székesfehérvári
királyi kincstárat és titokban
magával hozta a Szent Jobbot
bihari birtokára, ahol fából monostort
épített az értékes
ereklye számára, ő pedig belépett a
bencés rendbe. A szomszédos
Bihar várában nevelkedő Szent
László, a nagy előd iránti
tiszteletből, királlyá
koronázása után kőkolostort
építtetett
az egyszerű famonostor helyén. Az 1526-as mohácsi
vészt követően
lerombolt kolostorból, az akkor még egyben
lévő kart a dalmáciai
Raguzába (ma Dubrovnik) menekítették,
ahonnan két évszázaddal
később Mária Terézia
utasítására Bécsbe
vitték. Ott
választották el a gyűrűs kézfejet a
kartól. A kettéválasztott
Szent Jobb évszázadokig külön
utakon járt. A gyűrűs kézfej
végül a budapesti Szent István
bazilikába, a csuklótól a
könyökig tartó karrész pedig a
bécsi Stephans dómba került,
ahol szintén nagy becsben tartják, és
díszes ereklyetartóban
őrzik.
Tehát ez
a
Mercurius nevű bencés szerzetes volt az, akinek
köszönhetően –
a páratlan ereklye birtokában – ma
úgy Budapesten, mint Bécsben
méltóképpen
megemlékezhetünk
államalapító nagy és szent
királyunkról. Ezért is
döntöttem úgy, hogy emléket
állítok
neki. Legnagyobb örömömre a szobrot
augusztus 19-én Erdő Péter
bíboros-prímással, Budapest-Esztergom
érsekével közösen
avattuk fel.
Augusztus
26-án ön a
bécsi Stephans dómban celebrált
szentmisét, ott, ahol a Szent Jobb másik
felét őrzik…
Két hete
valóban Bécsben jártam a Szent
István
napi ünnepségen. Engem kértek fel
ugyanis, hogy megtartsam a
császárvárosban a
hagyományos Szent István napi ünnepi
szentmisét és
prédikációt. Magyarországon
augusztus 20-án
emlékeznek meg nagy királyunkról, az
osztrákok az augusztus 20-t
követő szombaton. A
terményáldással,
népművészeti
bemutatókkal tarkított bécsi
ünnepségre az ausztriai magyarság
mellett a Kárpát-medence minden
tájáról ezrével
érkeznek a
magyar hívek. Idén a felvidékiek
(Szlovákia) képviseltették
legnagyobb számban magukat.
Bár
az
egyházmegye irányítása, az
egykori egyházi birtokokért
folytatott küzdelmek szinte minden idejét
lekötik, ön mégis
arról híres, hogy ajtaja mindig és
bárki előtt nyitva áll…
Apám
parasztember volt, de bölcsességben sok művelt
emberen túltett.
Munkaszeretetemet, hitemet nagyrészt neki
köszönhetem. Iskolás
koromban a nyári szünidő első három
napján hagyta, hogy addig
aludjak, ameddig jólesik. A negyedik napon azonban
már hajnali
ötkor felébresztett: Na, fiam, menjünk
dolgozni! – szólt, és
én máig hálás vagyok neki
azért a munkaszeretetért és
mély
hitért, melyet belém nevelt. Ő mondta mindig:
Fiam, halálunk után
ráérünk majd pihenni. Az Isten
azért adott fizikai és szellemi
erőt, hogy a magunk és mások javára
kamatoztassuk. Örökérvényű
igazság ez. Ezért ma is azt tartom, hogy ameddig
az embernek ereje
van, köteles azt mások javára
kamatoztatni. Ezzel a meggyőződéssel
egyébként évekkel később
újra találkoztam, amikor már
orosztanárként felkértek egy szovjet
közgazdász, bizonyos
Makarik Követeléstan című
művének magyarra
fordítására. Nos,
ez a rendkívül okos, és
meggyőződésem szerint mélyen vallásos
szakember többek között a
következőket írta: „Mert
fölöttünk
áll az örök követelés,
aki valamikor számon kéri tőlünk, ha
a társadalom nem is teszi ezt, hogy mit tettünk a
köz javára.
Legyen az egyházi vagy világi
közösség.”
Olyan
bölcs
megállapítás ez, amelyre
már érdemes életet
építeni.
|