Egykor színmagyar, ma már egyetlen magyar anya-nyelvű asszonyt leszámítva román ajkú település Tövistől tizenöt kilométerre, nyugatra, az Erdélyi Érc-hegység előterében. Első említése Belenyigh alakban, egy 1274-ben keltezett oklevélben bukkan fel először. Hat évtizeddel később, 1334-ben Benedictként említik, 1648-ben pedig már Benedekként szerepel a dokumentumokban.
A falu fölötti magaslatot festői templomrom uralja. Az eredetileg gótikus stílusú templomot feltehetően a 14. század első felében építették. Egyes vélemények szerint egy korábbi templom helyén. Tény, hogy Borosbenedeknek 1332-ben már saját plébániája volt. Az egyhajós, nyolcszögzáródású szentélyű templomot később északi oldalán egy négyzetes alaprajzú helyiséggel, feltehetően sekrestyével bővítették.
A templom a reformációt követően került a református egyház tulajdonába. A főbejárat fölötti kőtábla szerint tornyát 1786 és 1788 között emelték. Eredetileg jóval magasabb volt, húsz esztendeje azonban felső része leomlott. A gazdátlanul maradt, romos épület köveinek jelentős részét a helybeliek elhordták. Az egykori szentély és a templomhajó mély gödrei arra utalnak, hogy kincskeresők ásták fel a területet. Szerencsére az arany és ezüst kegytárgyak után kutakodók épen hagyták a templomkert (cinterem) 18-19. századból származó sírköveit.
Az egykor református többségű Borosbenedek magyarsága a kommunista diktatúra végére teljesen kihalt vagy elvándorolt. A gazdátlanul maradt templomrom környékét benőtte a gyom. A rendszerváltás után dunántúli – mosonmagyaróvári és szombathelyi – vasutasok egy-egy csoportja néhány éven át minden nyáron felkerekedett és lelkiismeretesen megtisztította a templom környékét az embermagasságúra nőtt gyomtól, bokroktól. Mára a jótékony kirándulások elmaradtak, félő, hogy a sokak számára kedvelt kiránduló- és zarándokhelynek számító templomrom hamarosan az enyészeté lesz. Jó lenne legalább értékes sírköveit biztonságba helyezni valamelyik környékbeli múzeumban.