vissza a nyitólapra





Juliska néni negyvenes éveiben járó özvegyasszony volt, amikor megismertem. A Szigligeti utca Körös felőli végében lakott, közvetlenül a sarki kocsma szomszédságában. Jóravaló, rendes asszonynak tartotta mindenki, egyedül Szikula bácsi neheztelt rá valamiért. Ellenszenve okáról ugyan sosem beszélt az öreg, viszont Juliska nénit következetesen Könnyesszeműnének nevezte. Kortársaimhoz hasonlóan engem is folyton gyötört a kíváncsiság, ezért néhányszor alaposan a szemébe néztem az özvegynek, de nemhogy könnyeket, még a nyomukat sem sikerült felfedeznem. Vizsgálódásom eredményéről Szikula bácsinak is beszámoltam, az öreg azonban csak legyintett.
– Láttad már a kapualjukat? – kérdezte.
– Arra még nem volt érkezésem – feleltem – egyelőre csak a szemeit néztem.
– Akkor itt az ideje, hogy a kapualjat is megtekintsd – nyomott jókora barackot a fejem búbjára az öreg.
Öt perc múlva már ott álltam a nagy ház kapualjában és lenyűgözve bámultam egyik falán a velencei Dózse-palota előtt himbálózó gondolákat, és a Canale Grandén suhanó luxushajókat a másikon.
– Megnéztem ám a kapualjat – jelentettem félórával később Szikula bácsinak.
– És mi a véleményed? – nézett rám jelentőségteljesen.
– Nagyon szép festmények.
– Freskók – javított ki Szikula bácsi.
– Igen, freskók... – ismételtem. – Szinte hallani a gondolák nyomán fodrozódó víz loccsanását – tekertem elismerően a nyakamon.
– Na, látod. Már meg is van a magyarázat. Juliska nénit annak idején Velencébe vitte nászútra a férje. Mióta meghalt, Juliska néninek elég ránéznie a freskók valamelyikére, máris könnybe lábad a szeme. Ezért neveztem el Könnyesszeműnének. S ha pedig egyszer sírni kezd, estig nem is hagyja abba. A sok sírástól éjjel képtelen becsukni a szemeit, ezért legtöbbször nyitott szemmel alszik, akár a nyúl. De hiába van nyitva a szeme, mégis álmodik. Néha egészen furcsa dolgokat.
Noha többször próbáltam, sosem sikerült nyitott szemmel aludnom, néhány éve viszont nekem is furcsa álmom volt. Legalább annyira furcsa, mint Juliska néni nyitott szemmel megélt álmai. Nem is felejtettem el azóta sem. Pedig nem volt rossz vagy ijesztő, mégcsak kellemetlen sem, valahogy mégse szerettem volna, ha valóra válik.
 Úgy kezdődött, hogy egyik délután, valamilyen különös ösztöntől hajtva vállamra kaptam a táskám, és útra keltem. Magam sem tudtam, hová, merre, csak mentem. Ismeretlen dombokon, völgyeken át, rétek, szántóföldek, ligetek mellett vitt az utam. Késő délután egy erdőhöz értem. Hatalmas fái némán meredtek az ég felé, alattuk tömött, áthatolhatatlan bozót. Az erdő mentén haladtam tovább, s bár meglehetősen elfáradtam, konok állhatatossággal rakosgattam a lábaim: bal, jobb, bal, jobb… A rengetegnek azonban nem akart vége szakadni.
A nap már rég lebukott a látóhatár mögé, s az Esthajnal csillag vette át az uralmat az égen, mikor végre felfedeztem egy ösvényt, amely az erdő belsejébe vezetett. Elindultam a keskeny úton. Baktatás közben sorra bukkantak fel emlékezetemben a mögöttem hagyott huszonöt év történései. A kudarcok, a csalódások, az eltékozolt lehetőségek sora. Kitartóan peregtek a képek, emlékek, akár egy régi mozifilm, s én egyre szomorúbb lettem. Szinte már látni sem lehetett, mikor végre elfogytak mellőlem a fák, és egy tágas tisztásra léptem. Közepén takaros házikó állt, körülötte virágágyások, szebbnél szebb virággal teleültetve. Az ágyások közepén fehér szobrok álltak. Ahogy közeledtem, az egyik szobor mintha megmozdult volna… Kiderült, nem szobor. Egy nő állt a virágok között. Arcát nem tudtam kivenni, de sejtettem, hogy fiatal. Fehér ruhája szinte világított a sötétben. Meghallhatta a lépteimet, mert felém fordult. Nem tűnt meglepettnek, inkább egyfajta öröm ült ki az arcára. Állt a virágok között és mosolygott.
– Isten hozott! – köszöntött. – Tudtam, hogy egyszer eljössz, csak abban nem voltam biztos, mikor… S lám, ma elérkezett ez a pillanat is. Jer, már megterítettem, biztosan éhes vagy, nyilván hosszú utat tettél meg idáig.
Könnyed és kecses óvatossággal kiszökellt a virágok közül, belém karolt és elindultunk a házikó felé. Különös nyugalom és béke áradt a házfalakból. Amint beléptem, friss fenyőillat csapott meg. Ösztönösen körülnéztem. A kis ház minden bútora selymes fényű fenyőfából készült. A tágas előtérből nyíló szobák egyikének közepén terített asztal, rajta karcsú gyertyatartókban fehér gyertyák égtek. Valóban várt rám, futott át rajtam.
Leraktam a táskám, megmostam az arcom és a kezem, aztán leültem. Az ismeretlen még mindig mosolygott.
– Miért várakoztattál ilyen sokáig? – kérdezte.
– Véletlenül tévedtem ide, pontosabban az egyetlen ösvény vezetett ide – válaszoltam kitérően.
– Semmi sem véletlen – tiltakozott. – Ebben az erdőben nagyon sok ösvény van. Bármelyiken elindulhattál volna, de neked erre kellett rálépned, hogy eljuss hozzám – mosolygott. A sors rendezte, hogy így legyen. A sors, amely engem neked, téged pedig nekem szánt. És a sorsunk ellen semmit se tehetünk. Ám most lássunk hozzá. Vacsorázzunk, aztán térjünk nyugovóra…
Mielőtt leült, kivette a kontyát tartó csatot. Barna haja zuhatagként omlott vállaira. Abban a pillanatban, mintha villám hasított volna belém, lehullt a fátyol a szememről. Eszembe jutott, hogy én már rég elmúltam ötven, feleségem van, két lányom és két unokám. Valósággal pánikba estem. Felpattantam, vállamra kaptam a táskám, feltéptem az ajtót, s kirohantam az éjszakába…
– Várj! Ne fuss el! Nem hagyhatsz itt! – kiáltotta utánam kétségbeesetten a lány. – Minket egymásnak rendelt a sors! De én nem törődtem semmivel, csak nyargaltam a sötét fák között, mert éreztem, hogy bár nagyon szép az a lány, én már soha többé nem lehetek huszonöt éves legény, és szabad…
Addig futottam, amíg kiértem az erdőből. Az égen millió apró lámpásként ragyogtak a csillagok, a világ végtelenül békésnek tűnt, csak az én lelkem nem volt békés, és nem volt vágytalan, mert ott tükröződött benne annak a karcsú barna lánynak a képe, akit egykor lehet valóban nekem szánt a sors, de én elmentem mellette, ahogyan annyi minden más mellett is elmentem életem során…
Kábán, zavaros fejjel ébredtem. Hirtelen nem is tudtam, hol vagyok. Legalább tíz percbe telt, mire kitisztult az agyam, de a furcsa álom hatása csak lassan enyhült. Az álomé, mely nem volt rossz, nem volt ijesztő vagy kellemetlen, én mégse szerettem volna, ha valóra válik…
Ám ezzel még nincs vége a történetnek. Tavaly januárban az egyik lap megbízott, készítsek néhány favágós fotót. Felkerestem néhány tanyasi ismerősömet, azonban egyikük sem volt hajlandó fát hasogatni a kedvemért. Hosszas keresgélés, telefonálgatás után végül késő délutánra mégis megszülettek a képek.
Amikor befejeztem a fotózást, azt kérdezte tőlem az asszony, merthogy végül egy nő vállalta a favágást:
 – Maga voltaképpen micsoda?
– Mindig az, amire szükség van – vágtam rá gondolkodás nélkül.
– Most éppen mi? – így a nő.
– Most épp ember. Merthogy se nem fotózom, se nem írok – vigyorogtam.
– No, ajánlok én magának valakit. Az is ember, akárcsak maga, csakhogy nőnemű, következésképp: lány, vagy már asszony, nem is tudom… Angella a neve. Tanyán él, bár nem itt született. Tíz éve került ide, valahonnan Erdélyből. Mindössze huszonöt éves volt. Szemrevaló, de furcsa teremtés, annyi szent. Különös a beszéde, a gondolkodása, a világról alkotott képe. Éppolyan magafajta „embervallatónak” való… Ha abból sikerül kiszednie valamit, akkor le a kalappal maga előtt.
Nagyon felcsigázta az érdeklődésemet a rejtélyes nő. Sietve elbúcsúztam, s már repültem is a megadott címre. Sűrű erdőn keresztül vezetett a homokos dűlő. A hatalmas fák némán meredtek az ég felé, alattuk tömött, áthatolhatatlan bozót. Végre az egyik bekötőút végén megláttam a házat. Kerítésnek, kapunak nyoma sem volt.
Amint becsaptam magam mögött a kocsi ajtaját, mint derült égből a villám, két termetes németjuhász kutya rontott elő a ház mögül. Sose féltem a kutyáktól, akkor és ott azonban egy pillanatra mégis inamba szállt a bátorságom. Mielőtt bármit tehetnék, ez a két fenevad percek alatt cafatokra tép – futott át rajtam. Pedig eszük ágában se volt bántani. Csak álltak előttem, kaján tekintettel bámultak a képembe, közben folyvást ugattak.
Egyre kilátástalanabbnak tűnt a helyzetem, mikor hirtelen felcsattant egy erélyes női hang: Szélvész! Tekergő!
Mint egy varázsütésre a két farkas fajzat abbahagyta az ugatást, és barátságos farkcsóválásba kezdett. Csak úgy ringott a hátsó fertályuk fene nagy igyekezetükben. Néhány pillanat múlva a hang tulajdonosa is felbukkant. Kontyba tűzött barna hajjal, fehér gyapjúszoknyában, hímzett, fehér irhabekecsben ott állt előttem, Angella, a rejtélyes székely lány vagy asszony.
– Tudom, Erzsike küldte – kezdte. Épp az imént hívott, s jelezte, hogy meglátogat egy földim, aki mindig az, amire épp szükség van. Na, kerüljön beljebb – mosolygott, s már nyitotta is az ajtót, én meg beléptem. Friss fenyőillat csapta meg az orrom. Ösztönösem körülnéztem. Minden bútor selymes fényű fenyőfából készült. A tágas előtérből nyíló szobák egyikének közepén terített asztal, rajta karcsú gyertyatartókban fehér gyertyák égtek. Valóban várt rám, futott át rajtam.
– Kér teát? – kérdezte, s már rakta is elém a bögrét, töltötte belé a forró italt. – Cukor is van, de én inkább mézzel iszom – mondta, s végre leült.
– Mit szeretne tudni rólam? – nézett rám fürkésző tekintettel. – Elmondok bármit, de előre leszögezem, nem akarok újságcikket. Ha jól meggondoljuk, minden ember élete valóságos mese. Miért épp az én mesémet írná meg?... Nem. Erre nincs szükség… Én nem akarok szerepelni, nem akarok beszédtéma lenni. Főleg most, amikor mindenki azt hiszi, a hírnév, a gazdagság mindenért kárpótol. Éjt nappallá téve hajtanak, gyűjtenek, cipelnek, szerepelnek… S csak sokára, többnyire már későn jönnek rá, hogy az életnek nem ez a célja, de a természete sem.
Már tátottam a szám, hogy megcáfoljam, de elkéstem…
– Csíkkarcfalván születtem. Talán tudja, merre van… Négyen vagyunk testvérek, köztük én a legkisebb. Szüleink tavasztól őszig minden áldott nap kijártak a Hargita oldalába, veteményezni, kapálni, kaszálni. Idővel bátyáim is segítettek nekik. Egyedüli lány voltam, rám hárult a főzés, a jószágok etetése, és az egyéb házi munkák elvégzése. És én igyekeztem mindenben megfelelni.
Apai nagyanyám Csíkrákoson élt. Sok időt töltöttem nála. Tőle tanultam meg felismerni az erdei tisztásokon, patakok mentén dúsan tenyésző növényeket, gyökereket, bogyókat. Ő mondta meg a nevüket, ő magyarázta el, melyik mire jó. Melyikből készíthető tápláló étel, melyikből gyógyító ital vagy fájdalomenyhítő kenőcs… Ő tanított meg imádkozni, s tőle származik a hitem is.
Múltak az évek, felnőttem. Érettségi után Székelyudvarhelyen elvégeztem az egészségügyi technikumot, asszisztens lettem. Jobbnál jobb állásajánlatokat kaptam, végül Marosvásárhelyre kerültem. Néhány hónap múlva megismerkedtem egy fiatal orvossal. Eleinte minden rendben ment, idővel azonban egyre inkább rám telepedett. Szabályosan kisajátított. Elkezdődtek a viták, és egy nap kiadtam az útját. De nem az a típus volt, aki beletörődik a kudarcba. Attól kezdve éjjel-nappal telefonált, üzeneteket hagyott, kért, könyörgött, rimánkodott. Pokollá tette az életem.
Felmondtam vásárhelyi állásomat és hazamentem Karcfalvára. Akkortájt nagymama már nagyon beteg volt, ha csak lehetett mellette voltam. Ő mondta:
– Kisleányom, az a doktor gonosz ember. Itthon sosem lesz nyugtod tőle, inkább menj át Magyarországra. Oda már nem ér el ártó keze.
– De Magyarországon hová menjek, nagymama? – néztem rá kétségbeesetten.
– Meglátod, hamarosan megálmodod – nyugtatott meg nagymama.
Teltek-múltak a napok és egyik éjjel valóra vált nagymama jóslata. Álmomban egy furcsa, ismeretlen helyen jártam. Hatalmas, lapos volt az a táj. Ijesztően lapos. Néhány kis bozontos erőt leszámítva sehol egy hegy vagy domb, csak a nagy és végtelennek tűnő laposság, akár az asztal lapja. Találomra elindultam az egyik homokos úton. S ahogy mentem egyszer csak egy kicsi erdőhöz értem. Olyan kicsi volt, hogy át lehetett látni rajta. Folytattam az utam és a kicsi erdő közepén egy tisztás volt, a tisztáson pedig egy takaros kis ház. Szakasztott olyan, amilyenben Hófehérke hét törpéje lakott. Köszöntem illendően, de nem válaszolt senki. Megint köszöntem, immár hangosabban, válasz azonban akkor sem érkezett. Benyitottam a kicsi házba, hát belülről még sokkalta szebb volt. Leültem egy székre és vártam, hátha megérkeznek a háziak, s ahogy ott ültem hirtelen felébredtem.
Azonnal átmentem nagymamához. és töviről hegyire elmeséltem neki az álmomat.
– Az lesz a te házad, kisleányom – mondta nagymama.
– De hogyan találom meg, hisz azt se tudom, merre keressem – fakadtam sírva.
– Te csak ne félj semmitől – nyugtatott. – Indulj el bátran, a szíved majd segít abban, hogy megtaláld…
Egy hét múlva eltemettük nagymamát.
Másnap becsomagoltam a legszükségesebbeket, elbúcsúztam édesapámtól, bátyáimtól, s vonatra ültem. Hagytam, hogy az ösztönöm vezessen. Cegléden átszálltam a szegedi gyorsra. Amikor aztán elhagytuk Kecskemétet s kitárulkozott előttem a hatalmas Alföld, éreztem: jó úton járok. Kiskunfélegyházán leszálltam a vonatról. Kerestem egy szállodát, másnap béreltem egy autót és nyakamba vettem a tanyavilágot. Addig jártam, kutattam, mígnem egy nap rátaláltam erre a kicsi házra. Amint megláttam, azonnal ráismertem az álombéli házikóra. A szomszédok segítségével megkerestem tulajdonosát és megvettem. Aztán még egyszer hazautaztam Karcfalvára, összepakoltam maradék holmimat, vonatra ültem és visszaértem.
Bátyáimmal két év alatt takarosan felújítottuk a kis házat, udvarára otthonról hozott fenyőket ültettünk, azóta itt élek. A fenyők mellett két házőrzőm: Szélvész és Tekergő neve segít emlékeznem szülőföldemre, Székelyföldre.
Sok időbe telt, mire elfogadtak a szomszédaim. Hál’ Istennek, mára minden gyanakvásuk elpárolgott. Főleg, hogy kiderült, konyítok valamelyest a gyógyításhoz…
S csak mondta és mondta… Néha belekortyoltam a teába, közben gondolataim egészen messze elkalandoztak. Észre se vettem, amikor elhallgatott.
– Most mire gondolt? – kérdezte.
– Nem is tudom… – ocsúdtam fel révületemből. – Olyan érzésem volt, mintha magam is végigjártam volna az utat, melyet maga megtett. Nehéz, fáradságos út volt, de tanulságos…
– Akkor jó. Akkor tényleg tudta Erzsike, kit kell ideküldenie – mondta Angella, s kivette a kontyát tartó csatot…
Ahogy barna haja ráomlott a vállára, mintha áramütés ért volna. Eszembe jutott a néhány évvel ezelőtti furcsa álombeli karcsú, barna lány. Már nem rémültem meg, a pillanat igézete viszont teljesen megbénított. Csak ültem és némán meredtem rá…
Nem emlékszem, hogyan búcsúztunk el, de azon az éjszakán keveset aludtam. Reggelig a barnahajú székely lányon vagy asszonyon töprengtem, aki odahagyta az erdélyi havasokat, hogy eljöjjön az Alföldre, s megkeresse a házat, melyet megálmodott, s amely otthona lett. Hosszú, rögös út vezetett idáig, de nem hiábavaló. Mert itt, végre meglelte mindazt, amit mi rohanó életünkben rég elvesztettünk. Megtalálta lelke békéjét, nyugalmát, s a boldogságot, melyre oly sokan áhítoznak, de csak néhány kiválasztottnak adatik meg rálelnie. Azok viszont egy életre megtanulják, hogy a boldogság sosem a külső tényezőkön, hanem elsősorban lelkünk minőségén múlik. Nem attól leszünk boldoggá, amink van, akik vagyunk, ahol vagyunk, amit teszünk, hanem attól a belőlünk áradó fénytől, amely rávetül szűkebb-tágabb környezetünkre, majd onnan visszasugárzik ránk.
Hetekig törtem a fejem Angella és a néhány évvel ezelőtti álmom közti összefüggésen. Ám egyetlen ésszerű magyarázatot sem találtam. Végül feladtam. Álmaink révén mindannyian nagy utat bejárunk, nyugtattam magam. Előre megyünk vagy visszafelé? Lényegtelen. Az a fő, hogy megtanulunk látni, tapasztalatokat szerzünk, s néha furcsa találkozások szereplőivé válunk. Épp ebben rejlik az álom varázsa: kiszabadít minket a valóság rabságából, elviselhetetlenségéből, gonoszságából, segít ledobnunk gondjainkat, levetkeznünk félelmeinket. Vagy épp ellenkezőleg. Az álom ugyanis nem ismer lehetetlent.
Ez a furcsa történet juttatta eszembe, hogy egykor én is azzal a szándékkal keltem útra, hogy az igazság bajnoka leszek. Akár Méhes György Világhíres Miklós című meseregényében Markapöki, az óriásfiú. Csakhogy engem is utolért a gonosz varázsló ármánykodása, s egy időre teljesen megfeledkeztem a célomról. Betemettem álmaim tavát.
Szerencsére időben felcsendült lelkemben a varázshegedű szava, s ráébredtem tévedésemre. S Markapökihez hasonlóan, gyorsan és hatalmas elszántsággal fogtam hozzá álmaim tavának megtisztításához. Hosszú és verejtékes munka árán így lettem végül azzá, aki vagyok. És így vált a kőhordó óriásról szóló mese életem részévé. Csak Angella szerepére nem sikerült rájönnöm. Azóta sem.

vissza a nyitólapra