Néhány
nappal nagykorúvá válásom
előtt váratlanul eltanácsoltak a
líceumból, mivel néhányszor
hangosan ásítani merészeltem
alkotmánytanórán. Az
önérzetében
mélységesen
megsértett, apró termetű tanárnő
gazembernek, a haza és a dolgozó nép
ellenségének nevezett. Tehetetlen
dühében végül sírva
fakadt, feltépte az ajtót
és kirohant a tanteremből. Egyenesen az
igazgatóhoz futott. Pár perccel később
megjelent az iskolaszolga, s iszonyúan komoly arccal
felkért, hogy kövessem.
–
Fiam,
súlyos vádak merültek fel ellened
– kezdte az igazgató, s
középső ujjával
feljebb tolta szemüvegét. – A
tanárnő állítása szerint,
téged megfertőztek a
nyugatról beszivárgó imperialista
és kapitalista téveszmék. Mi erről a
véleményed?
–
Amennyiben
az ásítást az ön
által említett fertőzöttség
okozza, kénytelen vagyok
egyetérteni a tanárnővel –
feleltem.– Mindazonáltal úgy
vélem, ha sikerülne
változtatnia előadásmódján,
valószínűleg sértőnek
minősített megnyilvánulásaim
is megszűnnének. Bár az sem
zárható ki, hogy már a puszta
jelenléte is elég
ahhoz, hogy az ember halálra unja magát az
óráin – tettem hozzá
jókora ásítás
kíséretében.
Az
igazgató felpattant. Arca
elvörösödött,
halánték- és nyaki erei kidagadtak,
látszott
rajta, hatalmas erőfeszítésébe
kerül visszatartania magát a
tettlegességtől, miközben
a képembe üvöltötte.
– Fertőzöttséged
olyan fokú, hogy kénytelenek
vagyunk azonnali hatállyal
eltávolítani
intézményünkből, nehogy
osztálytársaidat is megfertőzd.
Néhány jelzővel még
kiegészítette a tanárnő
rólam készített
jellemrajzát, végül kijelentette:
– Most azonnal hagyd el az
iskolát, a többiről írásban
tájékoztatunk!
Szenvtelen
arccal előrántottam zsebkendőmet, tüntetően
megtöröltem az arcom a
ráfröccsenő
nyáltól, biccentettem, és
méltóságteljesen kivonultam az
igazgatói szobából.
Visszamentem
a tanterembe, s ügyet sem vetve a tanárnőre,
összepakoltam holmijaimat, hónom
alá csaptam a táskám, és
diadalittasan behúztam magam mögött az
ajtót.
A
váratlanul
ölembe hulló szabadságtól
egészen megrészegültem. Első nap hegynyi
lelkesedéssel vettem nyakamba a várost, hogy
felfedezzem azt a közeget, melyben
végre kamatoztatni tudom a bennem rejlő zseniális
képességeket. A kezdeti
eufória azonban gyorsan elszállt, és a
második hét elejére több
mázsányi
bizalomtőkémből jóformán
kilónyi sem maradt. A napok közben szorgalmasan
teltek. Már a harmadik céltalanul és
hiábavaló csavargással
eltöltött hét
közepén jártam, amikor
összefutottam Csucsuval.
A
jóvágású,
vékony szőke fiút egyedül
szülei szólították
Janikának, mindenki más Csucsunak
hívta.
Emlékszem, közel fél esztendeig
próbáltam megfejteni a Csucsu név
eredetét.
Összeolvastam mindenféle lexikonokat,
névmagyarázókat, de nem lettem
okosabb. Mi
több, teljesen összezavarodtam. Így
hát felhagytam a keresgéléssel.
Nem
tudom, Csucsut mennyire izgatta nevének eredete, sosem
beszélt erről. Általában
csak egyetlen dolog foglalkoztatta
az ital. Miként baráti körben gyakran
megfogalmazta: kétféle ember él a
földön.
Az egyik reggeltől estig iszik, akár a
gödény (pelikán), a másik az
ital
szagától is rosszul lesz. A részeges
sosem szidja a józant, a józan viszont
örökké szapulja a részegest.
Eszébe se jut, hogy a részeges azért
kénytelen
annyit vedelni, nehogy kárba vesszen a józanok
italadagja. Kedvenc szavajárása
is ezt az álláspontot tükrözte:
– Amit ma megihatsz, ne halaszd holnapra! –
mondogatta.
Összegezve:
Csucsu tizennyolc éves korában már
megrögzött alkoholista volt.
Évszakoktól
függetlenül, havonta
négyszer-ötször annyira
berúgott, hogy az utcán fekve
találtak rá. Olyankor a mentők vitték
haza vagy a kijózanítóba. Mikor
hová
sikerült.
Mindazonáltal
neve a hetvenes években fogalomnak
számított a nagyváradi
irodákban. A
titkárnők, tisztviselőnők valósággal
rajongtak érte, de a
bíróságon,
rendőrségen, sőt, még a Securitatén is
rendkívüli népszerűségnek
örvendett. Nem
volt olyan halálra gyötört, agyonhajszolt,
összegabalyodott betűkarú
írógép,
melyet fel ne támasztott volna röpke
negyedóra alatt. Lehetett Erika, Optima,
Olivetti, Remington, Mercedes, Selecta vagy Continental, Csucsu nem
ismert
lehetetlent.
Ám
nemcsak a kezei jártak szélsebesen, hanem a
szája is. Mire megjavította az
írógépet, a nők
többségét is elvarázsolta
félelmetes stílusával. Nem csoda,
hogy a gyengébbik nem számos irodai
képviselője ölni is képes lett volna az
ügyes kezű műszerészért. Neki viszont
egyetlen nőért dobogott a szíve:
Ildikóért. Húsz éven
át hiába próbálta
megosztani valakivel a párja iránti
szerelméből fakadó örömet. A
húsz év alatt egyetlen olyan ember sem akadt, aki
meghallgatta volna.
Nos,
miután utolsó cseppjéig
felszürcsöltük a
találkozásunkból fakadó
öröm nektárját,
Csucsu elmondta, hogy épp toborzóúton
van. Egy frissen alakuló irodalmi
társaság számára hajt fel
leendő tagokat.
–
Hidd el, barátom, a lehető legjobbkor hozott össze
minket a sors – szorongattam
meg a kezét –, mivel én meg
épp egy irodalmi társaságot keresek,
ahol végre
értő fülekre találnak éveken
át méltatlanul mellőzött remekműveim.
A
hírtől Csucsu valósággal
szárnyalni kezdett, s úgy nekilódult,
hogy csak
futólépésben tudtam a
nyomában maradni.
A
vasútállomással szemközti
cukrászda
előtt hatalmasat fékezett, széles gesztussal
kitárta előttem az ajtót és
betessékelt.
A
cukrászda szeparéjának
három asztala
körül legalább tucatnyi, velem azonos
korú fiú és lány
ült. Bár nem mondták,
feltételeztem, őket is az enyémhez
hasonló okokért tanácsolták
el iskoláikból.
Délig
még két fiatalt sikerült
felhajtania Csucsunak. Amint aztán megszólalt a
székesegyház harangja, az
ülést
levezető elnök
határozatképessé
nyilvánította társaságunkat
és rátért az
egyetlen napirendi pont ismertetésére.
Kizárólag irodalmi
tevékenységre
szakosodott társaságunkat a sivatag
oroszlántestű, emberfejű rejtélyes
ókori kőszobráról,
a gizai szfinxről neveztük el. Megfogalmaztuk és
megszavaztuk belső
szabályzatunkat, majd búcsút
vettünk egymástól –
másnapig. Mert attól kezdve naphosszat
ott üldögéltünk a
cukrászda szeparéjában, melynek a
falait díszítő fekete
kovácsoltvas rózsákról a
Rosa Nera nevet adtuk. Délelőttönként
többnyire
lázasan írtunk, közben a Szabad
Európa Rádióban hallgattuk a
nálunk tiltott
listás bandák és énekesek
dalait. Délután kielemeztük
egymás irományait, s
miután összejött egy csokornyi
elfogadható vers és prózai mű,
felkerekedtünk,
hogy Nagyvárad főutcáján megosszuk a
nagyközönséggel
„remekműveinket”.
Az
üzletek lépcsőiről előadott
verseink, rövidprózáink
megosztották a közvéleményt.
Az alkalmilag
összeverődött hallgatóság
között voltak, akik elismerőleg tapsoltak,
mások
fejcsóválva odébb álltak. S
bár a tapsolók csak ritkán
kerültek többségbe, mi
mégis szent meggyőződéssel hittük, hogy
egyszer befutott és közismert költői,
írói leszünk a társadalomnak.
Irodalmi
tevékenységünk mellett
képzőművészeti
kiállításokra is eljártunk,
ahol – a
tisztes polgárok legnagyobb
felháborodására –
harsányan elemezgettük a
kiállított „remekeket”.
Előfordult, hogy a képek, szobrok
némelyikétől
szabályos röhögőgörcsöt
kaptunk. Máskor viszont sírhatnékunk
támadt azoknak az
embereknek az együgyűségétől, akik
képtelenek voltak felfogni, hogy a
kiállított „műremekek”
többségének semmi köze a
művészethez. Zsenge korunk
dacára világosan láttuk, mennyire
eltávolodott az emberiség a
művészettől az
évszázadok során. (Legtöbbjük
azóta se
talált vissza.) A
tárlatlátogató sznobok viszont nem
értették, miért
igényel különleges
látásmódot a művészet,
miért szükséges hatalmas
türelem,
alázat és kitartás az
alkotáshoz. A proletár mentalitás
mélységesen elítélte az
ilyesfajta látszólagos semmittevést.
Mivel a Marx, Engels és Lenin
eszmeiségén
felcseperedett emberek képtelenek voltak meglátni
Isten képmását saját
magukban
és az őket körülvevő világban.
Akkoriban
Dalí volt egyik kedvencünk. Talán, mert
a keleti tömb országaiban évtizedeken
át egyetlen szürrealistaként őt
tanították. Egyébként ma is
szeretem Dalít.
Egyik képe különösképp
belém ivódott: asztalról,
ágról lecsorgó
órák
számlapjai… Az emlékezet
állandósága. Vagy inkább a
megfáradt idő emlékezete,
melyben, mint vak tükörben időnként
felsejlenek a régi szavak, vallomások,
simogatások, a köddé foszlott hajdanvolt
szerelmek képei. Órák,
ünnepek,
emlékek: szomorú mementói sok
elromlott, elrontott életnek.
Szívesen
megnéztük volna magyar piktorok munkáit
is, de azokból nem hoztak Váradra.
Történt,
hogy az egyik kiállításon
különös képet láttam.
Sivatag sárga homokjába szúrt
kék színű mélyhegedűt
ábrázolt. Négy húrja
közül csak egy volt ép, három
szakadtan kunkorodott a semmibe. Lenyűgözött az a
kép. Csak
álltam előtte és megigézetten
bámultam.
Révületemből egy férfihang
szakított ki.
–
Tetszik?
Hátrafordultam.
Negyvenes éveiben járó,
hosszú hajú, szakállas
férfi állt mögöttem.
– Lenyűgöző!
– tört ki belőlem az őszinte elragadtatás.
A
mester
alig észrevehetően bólintott, de nem
válaszolt. Hagyta, hogy teljesen átadjam
magam az élménynek. Egy idő után
aztán halkan magyarázni kezdett:
– Ez
a hegedű az én életem. Négy
húrja a
számomra legfontosabb négy személyt
szimbolizálja. Nem sorolom fel őket. Hármat
már elvesztettem közülük. Csak
egyetlen húr maradt, amit még meg lehet
szólaltatni. Ha az is elszakad, vége a
hangszernek, és vége az én
életemnek is. Tudom,
istentelen és bűnös gondolat
ajándékba kapott létünk
végét bizonyos személyek
elvesztéséhez kötni. Az isteni
gondviselés ennél sokkal magasabb rendű, vagy
inkább magasztosabb. De nem tehetek róla,
számomra ez a négy személy jelentette
az élet értelmét.
Nélkülük maga a létem is
teljesen okafogyottá válik – fejezte
be történetét a művész.
Már
rég
elment mellőlem, de én még sokáig ott
álltam a különös
festmény előtt.
A
következő esztendőben behívtak
katonának, s mire leszereltem,
szétszóródott a
Szfinx tagsága.
Csucsuval
néhányszor még összefutottam,
aztán nem találkoztunk többé.
Évekkel
később mesélte egy ismerősöm, hogy egy
téli reggelen megfagyva találtak rá a
színház tövében. Ott
végzett vele a jeges zimankó és a
társadalom megbocsátásra
képtelen, rideg közönye.
Még
aznap kimentem a temetőbe. Hosszas
keresgélés után ráakadtam a
sírjára. Olyan furcsa érzés
volt ott állnom a
berogyott sírhalom előtt, mely alatt egyik legjobb
barátom teste nyugodott.
Csucsué, akivel évekig sülve-főve
együtt mászkáltunk, együtt
gúnyoltuk a buta
és ostoba emberek népes hadát, a
vakvágányra futott társadalmat, mely
végül
mégis bebizonyította, hogy senkit nem ereszt ki
élve a markából. Csucsu is
tisztában
volt ezzel, mégis megpróbálta.
Közben sorra pattantak el hegedűje húrjai, s
kunkorodtak szakadtan a semmibe. Azon a fagyos, téli napon
aztán elpattant az
utolsó húr is, és
barátomnak végre sikerült
kiszakítania magát a
könyörtelen
szorításból. A
jéggé dermedt testéből
elszálló lélek beburkolta
magát a város
áttetsző leheletébe és
fölemelkedett a magasba, a
házak fölé, Kis ideig elidőzött
ott,
aztán egyik pillanatról a másikra
hirtelen eltűnt. Eltűnt, akár a meg nem
valósult álmok, a beteljesületlen
vágyak és a
kétségbeesés szülte
sóhajok...
|