Néhány nappal nagykorúvá válásom előtt váratlanul eltanácsoltak a líceumból, mivel néhányszor hangosan ásítani merészeltem alkotmánytanórán. Az önérzetében mélységesen megsértett, apró termetű tanárnő gazembernek, a haza és a dolgozó nép ellenségének nevezett. Tehetetlen dühében végül sírva fakadt, feltépte az ajtót és kirohant a tanteremből. Egyenesen az igazgatóhoz futott. Pár perccel később megjelent az iskolaszolga, s iszonyúan komoly arccal felkért, hogy kövessem.
– Fiam, súlyos vádak merültek fel ellened – kezdte az igazgató, s középső ujjával feljebb tolta szemüvegét. – A tanárnő állítása szerint, téged megfertőztek a nyugatról beszivárgó imperialista és kapitalista téveszmék. Mi erről a véleményed?
– Amennyiben az ásítást az ön által említett fertőzöttség okozza, kénytelen vagyok egyetérteni a tanárnővel – feleltem.– Mindazonáltal úgy vélem, ha sikerülne változtatnia előadásmódján, valószínűleg sértőnek minősített megnyilvánulásaim is megszűnnének. Bár az sem zárható ki, hogy már a puszta jelenléte is elég ahhoz, hogy az ember halálra unja magát az óráin – tettem hozzá jókora ásítás kíséretében.
Az igazgató felpattant. Arca elvörösödött, halánték- és nyaki erei kidagadtak, látszott rajta, hatalmas erőfeszítésébe kerül visszatartania magát a tettlegességtől, miközben a képembe üvöltötte.
– Fertőzöttséged olyan fokú, hogy kénytelenek vagyunk azonnali hatállyal eltávolítani intézményünkből, nehogy osztálytársaidat is megfertőzd. Néhány jelzővel még kiegészítette a tanárnő rólam készített jellemrajzát, végül kijelentette: – Most azonnal hagyd el az iskolát, a többiről írásban tájékoztatunk!
Szenvtelen arccal előrántottam zsebkendőmet, tüntetően megtöröltem az arcom a ráfröccsenő nyáltól, biccentettem, és méltóságteljesen kivonultam az igazgatói szobából.
Visszamentem a tanterembe, s ügyet sem vetve a tanárnőre, összepakoltam holmijaimat, hónom alá csaptam a táskám, és diadalittasan behúztam magam mögött az ajtót.
A váratlanul ölembe hulló szabadságtól egészen megrészegültem. Első nap hegynyi lelkesedéssel vettem nyakamba a várost, hogy felfedezzem azt a közeget, melyben végre kamatoztatni tudom a bennem rejlő zseniális képességeket. A kezdeti eufória azonban gyorsan elszállt, és a második hét elejére több mázsányi bizalomtőkémből jóformán kilónyi sem maradt. A napok közben szorgalmasan teltek. Már a harmadik céltalanul és hiábavaló csavargással eltöltött hét közepén jártam, amikor összefutottam Csucsuval.
A jóvágású, vékony szőke fiút egyedül szülei szólították Janikának, mindenki más Csucsunak hívta. Emlékszem, közel fél esztendeig próbáltam megfejteni a Csucsu név eredetét. Összeolvastam mindenféle lexikonokat, névmagyarázókat, de nem lettem okosabb. Mi több, teljesen összezavarodtam. Így hát felhagytam a keresgéléssel.
Nem tudom, Csucsut mennyire izgatta nevének eredete, sosem beszélt erről. Általában csak egyetlen dolog foglalkoztatta az ital. Miként baráti körben gyakran megfogalmazta: kétféle ember él a földön. Az egyik reggeltől estig iszik, akár a gödény (pelikán), a másik az ital szagától is rosszul lesz. A részeges sosem szidja a józant, a józan viszont örökké szapulja a részegest. Eszébe se jut, hogy a részeges azért kénytelen annyit vedelni, nehogy kárba vesszen a józanok italadagja. Kedvenc szavajárása is ezt az álláspontot tükrözte: – Amit ma megihatsz, ne halaszd holnapra! – mondogatta.
Összegezve: Csucsu tizennyolc éves korában már megrögzött alkoholista volt. Évszakoktól függetlenül, havonta négyszer-ötször annyira berúgott, hogy az utcán fekve találtak rá. Olyankor a mentők vitték haza vagy a kijózanítóba. Mikor hová sikerült.
Mindazonáltal neve a hetvenes években fogalomnak számított a nagyváradi irodákban. A titkárnők, tisztviselőnők valósággal rajongtak érte, de a bíróságon, rendőrségen, sőt, még a Securitatén is rendkívüli népszerűségnek örvendett. Nem volt olyan halálra gyötört, agyonhajszolt, összegabalyodott betűkarú írógép, melyet fel ne támasztott volna röpke negyedóra alatt. Lehetett Erika, Optima, Olivetti, Remington, Mercedes, Selecta vagy Continental, Csucsu nem ismert lehetetlent.
Ám nemcsak a kezei jártak szélsebesen, hanem a szája is. Mire megjavította az írógépet, a nők többségét is elvarázsolta félelmetes stílusával. Nem csoda, hogy a gyengébbik nem számos irodai képviselője ölni is képes lett volna az ügyes kezű műszerészért. Neki viszont egyetlen nőért dobogott a szíve: Ildikóért. Húsz éven át hiába próbálta megosztani valakivel a párja iránti szerelméből fakadó örömet. A húsz év alatt egyetlen olyan ember sem akadt, aki meghallgatta volna.
Nos, miután utolsó cseppjéig felszürcsöltük a találkozásunkból fakadó öröm nektárját, Csucsu elmondta, hogy épp toborzóúton van. Egy frissen alakuló irodalmi társaság számára hajt fel leendő tagokat.
– Hidd el, barátom, a lehető legjobbkor hozott össze minket a sors – szorongattam meg a kezét –, mivel én meg épp egy irodalmi társaságot keresek, ahol végre értő fülekre találnak éveken át méltatlanul mellőzött remekműveim.
A hírtől Csucsu valósággal szárnyalni kezdett, s úgy nekilódult, hogy csak futólépésben tudtam a nyomában maradni.
A vasútállomással szemközti cukrászda előtt hatalmasat fékezett, széles gesztussal kitárta előttem az ajtót és betessékelt.
A cukrászda szeparéjának három asztala körül legalább tucatnyi, velem azonos korú fiú és lány ült. Bár nem mondták, feltételeztem, őket is az enyémhez hasonló okokért tanácsolták el iskoláikból.
Délig még két fiatalt sikerült felhajtania Csucsunak. Amint aztán megszólalt a székesegyház harangja, az ülést levezető elnök határozatképessé nyilvánította társaságunkat és rátért az egyetlen napirendi pont ismertetésére. Kizárólag irodalmi tevékenységre szakosodott társaságunkat a sivatag oroszlántestű, emberfejű rejtélyes ókori kőszobráról, a gizai szfinxről neveztük el. Megfogalmaztuk és megszavaztuk belső szabályzatunkat, majd búcsút vettünk egymástól – másnapig. Mert attól kezdve naphosszat ott üldögéltünk a cukrászda szeparéjában, melynek a falait díszítő fekete kovácsoltvas rózsákról a Rosa Nera nevet adtuk. Délelőttönként többnyire lázasan írtunk, közben a Szabad Európa Rádióban hallgattuk a nálunk tiltott listás bandák és énekesek dalait. Délután kielemeztük egymás irományait, s miután összejött egy csokornyi elfogadható vers és prózai mű, felkerekedtünk, hogy Nagyvárad főutcáján megosszuk a nagyközönséggel „remekműveinket”.
Az üzletek lépcsőiről előadott verseink, rövidprózáink megosztották a közvéleményt. Az alkalmilag összeverődött hallgatóság között voltak, akik elismerőleg tapsoltak, mások fejcsóválva odébb álltak. S bár a tapsolók csak ritkán kerültek többségbe, mi mégis szent meggyőződéssel hittük, hogy egyszer befutott és közismert költői, írói leszünk a társadalomnak.
Irodalmi tevékenységünk mellett képzőművészeti kiállításokra is eljártunk, ahol – a tisztes polgárok legnagyobb felháborodására – harsányan elemezgettük a kiállított „remekeket”. Előfordult, hogy a képek, szobrok némelyikétől szabályos röhögőgörcsöt kaptunk. Máskor viszont sírhatnékunk támadt azoknak az embereknek az együgyűségétől, akik képtelenek voltak felfogni, hogy a kiállított „műremekek” többségének semmi köze a művészethez. Zsenge korunk dacára világosan láttuk, mennyire eltávolodott az emberiség a művészettől az évszázadok során. (Legtöbbjük azóta se talált vissza.) A tárlatlátogató sznobok viszont nem értették, miért igényel különleges látásmódot a művészet, miért szükséges hatalmas türelem, alázat és kitartás az alkotáshoz. A proletár mentalitás mélységesen elítélte az ilyesfajta látszólagos semmittevést. Mivel a Marx, Engels és Lenin eszmeiségén felcseperedett emberek képtelenek voltak meglátni Isten képmását saját magukban és az őket körülvevő világban.
Akkoriban Dalí volt egyik kedvencünk. Talán, mert a keleti tömb országaiban évtizedeken át egyetlen szürrealistaként őt tanították. Egyébként ma is szeretem Dalít. Egyik képe különösképp belém ivódott: asztalról, ágról lecsorgó órák számlapjai… Az emlékezet állandósága. Vagy inkább a megfáradt idő emlékezete, melyben, mint vak tükörben időnként felsejlenek a régi szavak, vallomások, simogatások, a köddé foszlott hajdanvolt szerelmek képei. Órák, ünnepek, emlékek: szomorú mementói sok elromlott, elrontott életnek.
Szívesen megnéztük volna magyar piktorok munkáit is, de azokból nem hoztak Váradra.
Történt, hogy az egyik kiállításon különös képet láttam. Sivatag sárga homokjába szúrt kék színű mélyhegedűt ábrázolt. Négy húrja közül csak egy volt ép, három szakadtan kunkorodott a semmibe. Lenyűgözött az a kép.  Csak álltam előtte és megigézetten bámultam. Révületemből egy férfihang szakított ki.
– Tetszik?
Hátrafordultam. Negyvenes éveiben járó, hosszú hajú, szakállas férfi állt mögöttem.
–  Lenyűgöző! – tört ki belőlem az őszinte elragadtatás.
A mester alig észrevehetően bólintott, de nem válaszolt. Hagyta, hogy teljesen átadjam magam az élménynek. Egy idő után aztán halkan magyarázni kezdett:
–  Ez a hegedű az én életem. Négy húrja a számomra legfontosabb négy személyt szimbolizálja. Nem sorolom fel őket. Hármat már elvesztettem közülük. Csak egyetlen húr maradt, amit még meg lehet szólaltatni. Ha az is elszakad, vége a hangszernek, és vége az én életemnek is. Tudom, istentelen és bűnös gondolat ajándékba kapott létünk végét bizonyos személyek elvesztéséhez kötni. Az isteni gondviselés ennél sokkal magasabb rendű, vagy inkább magasztosabb. De nem tehetek róla, számomra ez a négy személy jelentette az élet értelmét. Nélkülük maga a létem is teljesen okafogyottá válik – fejezte be történetét a művész.
Már rég elment mellőlem, de én még sokáig ott álltam a különös festmény előtt.
A következő esztendőben behívtak katonának, s mire leszereltem, szétszóródott a Szfinx tagsága.
Csucsuval néhányszor még összefutottam, aztán nem találkoztunk többé.
Évekkel később mesélte egy ismerősöm, hogy egy téli reggelen megfagyva találtak rá a színház tövében. Ott végzett vele a jeges zimankó és a társadalom megbocsátásra képtelen, rideg közönye.
Még aznap kimentem a temetőbe. Hosszas keresgélés után ráakadtam a sírjára. Olyan furcsa érzés volt ott állnom a berogyott sírhalom előtt, mely alatt egyik legjobb barátom teste nyugodott. Csucsué, akivel évekig sülve-főve együtt mászkáltunk, együtt gúnyoltuk a buta és ostoba emberek népes hadát, a vakvágányra futott társadalmat, mely végül mégis bebizonyította, hogy senkit nem ereszt ki élve a markából. Csucsu is tisztában volt ezzel, mégis megpróbálta. Közben sorra pattantak el hegedűje húrjai, s kunkorodtak szakadtan a semmibe. Azon a fagyos, téli napon aztán elpattant az utolsó húr is, és barátomnak végre sikerült kiszakítania magát a könyörtelen szorításból. A jéggé dermedt testéből elszálló lélek beburkolta magát a város áttetsző leheletébe és fölemelkedett a magasba, a házak fölé, Kis ideig elidőzött ott, aztán egyik pillanatról a másikra hirtelen eltűnt. Eltűnt, akár a meg nem valósult álmok, a beteljesületlen vágyak és a kétségbeesés szülte sóhajok...