Valahol olvastam,
hogy az indiánok senkire nem mondják
„bolond” vagy
„félkegyelmű”.
„Heyokának”, bohócnak
neveznek minden olyan embert, akit mi,
„civilizáltak” ezekkel a
bántó jelzőkkel illetnénk. A heyoka
több egyszerű
bohócnál. Egyfajta istenség, aki a
mindenségben kóborol. Egy mindent
másképp
látó, mindent a visszájára
fordító bölcs, aki az igenből nemet
csinál, és
fordítva… A heyoka egyben tükör
is. Megmutatja az embereknek, milyenek
valójában. Felnagyítja rossz
tulajdonságaikat, hiányosságaikat,
gyengeségeiket,
félelmeiket. Nemcsak megnevetteti az
útjába kerülőket, de arra is
megtanítja
őket, hogy sose vegyék túl komolyan
önmagukat, s főleg sose higgyék, hogy joguk
van másokat megalázni, eltiporni. Noha a heyoka
tiszteletet élvez, nagy árat
fizet érte. Aránytalanul nagyot.
Minden
falunak, városnak megvan a saját
heyokája. Gyermekkoromban Nagyváradnak kettő is
volt. Egyiket Hopszásának
hívták. Akkoriban húszéves
lehetett. De csak a teste.
Gondolkodása, viselkedése megtorpant a
nyolc-tízéves gyerek szintjén. Esze
sok
mindent befogadott, gyermeteg lelke azonban képtelen volt
lépést tartani az
eszével. Egyformán jelen volt benne a felnőtt
és a játékos gyerek. Egy
alkalommal hazafelé tartottunk az
iskolából, mikor az utca
túloldalán felbukkant
Hopszásá.
Örömujjongásban törtünk
ki. Egyikünk legott át is kiáltott:
Hopszásá! A hosszúra nőtt
„gyerek” egy pillanatra megmerevedett,
aztán zárt
lábakkal a magasba ugrott. Pattant, akár egy
gumilabda. Pajtásom újra kiáltott,
Hopszásá újra pattant. Mintha egy
megmagyarázhatatlan belső erő
kényszerítette
volna a pattogásra. Egy idő után mi is
bekapcsolódtunk. Egymást
túllicitálva
kiabáltunk, a szerencsétlen fiatalember pedig
csak pattogott és pattogott...
Talán ájulásig ugrált
volna, ha nem jön arra egy férfi, és
ránk nem förmed: Nem
szégyellitek magatokat?! Miért éltek
vissza a nyomorult bajával?! Az
erélyes hang megtette hatását.
Felszedtük
eldobált táskáinkat és
csendben odébb álltunk.
Hopszásá is elindult. Lassan,
vánszorogva, mint akinek jártányi
ereje sem maradt...
A
másik különös alakot Cucunak
hívták. Senki sem
tudta, hol lakik, szüleit sem ismerték. Volt, aki
románnak tartotta, volt, aki
magyarnak. Képtelen volt megfelelően artikulálni,
ezért egyformán érthetetlenül
beszélte mindkét nyelvet.
Hööö,
hööö… ez volt a leggyakoribb
megnyilvánulása.
Ez tört ki belőle valahányszor
öröm töltötte el, és
ugyanez, amikor a könnyei
potyogtak.
Emlékszem,
egyszer apámmal kimentünk a
Rhédey-kertbe. Labdáztunk, villamosoztunk,
végül apám felültetett egy
hintára,
és megtanított arra, hogyan lendítsem
magam. Mikor már egészen ügyesen
csináltam, szólt, hogy elmegy
perecért. Kis idő múlva valaki meglökte
hátulról
a hintát. Azt hittem,
apám ért vissza.
A következő
lökés azonban már durva volt
és erőszakos. Hátranéztem.
Hát Cucu állt mögöttem
vigyorgó képpel.
Hööö,
hööö, ingatta jobbra-balra a
fejét, közben
folyvást vigyorgott és egyre nagyobbakat
lendített rajtam. A rémülettől
először
szólni se tudtam. Aztán valahogy mégis
összeszedtem magam és kiabálni kezdtem:
Segítség! Segítség!
Apám
épp időben érkezett.
–
Hordd el magad innen! – dörrent
rá
Cucura.
–
Hööö, hööö,
hinta… – vigyorgott Cucu, de
szemeiben olyasfajta fény villant meg, mint a
vadállatéban, ha veszélyben
érzi
zsákmányát.
Apám
nem szólt többet. Elkapta Cucu mellén a
ruhát és egyszerűen odébb dobta.
Hööö, hööö,
motyogta a nagyra nőtt gyerek,
végül elsomfordált. Egy
évvel később épp az
iskolából rajzottunk ki,
mikor váratlanul megjelent Cucu.
Osztálytársaim szétrebbentek,
én viszont kővé
meredtem. Arcán széles vigyorral Cucu
hozzám ugrott, lekapta fejemről a sapkát
és feldobta. Aztán újra, és
újra, és még nagyon sokszor.
Közben táncra perdült,
akár egy medve. Hööö,
hööö, ismételgette,
repül sapka. Cucu dobja fel…
Hööö,
hööö…
Talán
a sötétedés is ott ért volna,
ha fel nem
bukkan egy rendőr.
Állítsd
le magad, te anyaszomorító! Ne akard,
hogy én tegyem meg, mert abban nem lesz
köszönet, kiáltott rá
románul.
Cucu
meghökkent. Még visszahulló
sapkámról is
megfeledkezett. Kihasználtam az alkalmat, gyorsan felkaptam
a földről, azzal,
iszkiri! Úgy elnyargaltam, mintha egész
tatársereg lett volna a nyomomban.
Aztán
hosszú ideig nem láttam Cucut. Szinte
már
el is feledkeztem róla, mikor a hetvenes évek
közepén váratlanul megint
felbukkant.
Az
egyik hétfői piacnapon történt, hogy
fehér
hajú, vékony kis öregasszony
állt többedmagával a Szent
László téri
villamosmegállóban. Kezében
gyékényszatyrot tartott, melyből termetes kakas
nézegette a világot. Jobbra, balra tekerte a
fejét, vörös áll-lebenye
zászlóként fityegett. Az emberek egyre
türelmetlenebbül toporogtak, mikor a
Kossuth utca túlsó felén
végre felbukkant a villamos. Jött,
vágtatott sebes
zakatolással, szinte röpült a
síneken. Már az utca végi
váltókhoz ért, mikor a
kakas gondolt egyet, és kiugrott a szatyorból.
Büszkeségtől dagadó beggyel
megállt a sínen, kihúzta
magát, kétszer-háromszor
összeverdeste szárnyait,
kinyújtotta a nyakát és
érces hangon nagyot kukorékolt. A
veszettül csilingelő
villamos akkor kattogott át a keresztsíneken. A
tragédia elkerülhetetlennek
tűnt. Az emberek megkövülten álltak,
néhányan ösztönösen a
szemük elé kapták a
kezüket, s akkor váratlan dolog
történt. A szemközti
megálló várakozói
közül
hirtelen kivált egy zöldkabátos alak,
két hatalmas ugrással a kakasnál
termett,
nyakon ragadta és a mozdulatlanságba dermedt
emberek közé vetette magát. A
következő pillanatban szikrázó
kerekekkel megállt mögötte a villamos. A
tömeg
ujjongva tapsolt és ugrált. Hurrá!
Éljen Cucu! – kiáltozták. Az
idős hölgy
könnyes szemmel ölelte magához kakasa
zöldkabátos megmentőjét.
–
Kedves fiam, hatalmas jót tett velem, szívből
köszönöm magának. Annyira
meghatódott vagyok, hogy nem találok megfelelő
szavakat. melyekkel ki tudnám fejezni maga iránt
érzett őszinte és mély
hálámat. Ha meg nem sértem,
szeretném meghívni néhány
süteményre és egyéb
finomságra ide a sarki cukrászdába.
Kérem, szépen kérem, ne
utasítson vissza –
rebegte még mindig megilletődötten.
–
Hööö, hööö
– vigyorgott Cucu –, villamos nem
tudta elgázolni kakast.
Cucu szereti süteményeket. Mindenféle
süteményeket,
sok-sok habbal. Hööö,
hööö, Cucu nem válogat.
Így
aztán az idős hölgy, a bajt okozó kakas
és
Cucu a tömegtől kísérve elindult a
Kossuth utcai cukrászdába, ahol Cucu –
állítólag – tíz
süteményt és hat gömb
fagylaltot vágott be együltében.
De
ez csak a kezdet volt. Az emlékezetes eset
után ugyanis nem akadt olyan
cukrászdája Váradnak, ahol
legalább egy sütemény
erejéig meg ne vendégelték volna a
kakasmentő Cucut. Mert hiába
több-százezres
nagyváros, a hírek ugyanolyan gyorsan terjednek
ott is, mint akármelyik
faluban. És a cukrászok keblében is
érző szív dobog.
|