vissza a nyitólapra





Vannak helyek, pillanatok, melyek örökre megmaradnak emlékezetünkben. Valósággal beleégnek a tudatunkba. Hiába próbálunk szabadulni tőlük, belénk kapaszkodnak, akár a kutya szőrébe a bogáncs. Talán nincs is olyan ember, aki ne őrizne legalább egy ilyen helyet, történetet emlékei közt.
Az én ifjúkorom egyik ilyen felejthetetlen helyszíne a nagyváradi Majomsziget volt. Meggyőződésem, hogy hasonló „intézménnyel” egyetlen más település sem dicsekedhet. Egyebek mellett ez a tény is a váradiak ötletességét és életrevalóságát bizonyítja.
A város büszkeségének számító Szigligeti Színház alapkövét 1899. július 21-én rakták le, és a következő évben, azaz 1900. október 15-én át is adták. A klasszicista homlokzatú, eklektikus épület terveit a híres bécsi színházépítő Fellner és Helmer cég készítette. Mivel már a munkálatok elején látszott, hogy a kivitelezés költségei meghaladják az erre a célra szánt összeget, Rimanóczy Kálmán, neves helyi építész felajánlotta, hogy a színház helyén és közvetlen szomszédságában lebontott épületek anyagából felépíti a szomszédos Bazárt, annak reményében, hogy majdani üzlethelyiségeinek bérleti díjai jelentősen növelik a város bevételeit.
A színház elkészült. Homlokzata előtt fűvel beültetett kis, szabálytalan négyszög alakú, vaskorláttal kerített kertet alakítottak ki. Idővel tujákat is telepítettek a kis kertbe, és itt helyezték el a névadó drámaíró és rendező, a nagyváradi születésű Szigligeti Ede (eredeti neve: Szathmáry József) mellszobrát.
Valamivel nagyobb, félköríves záródású, téglalap alakú kerített kert a színházépület mögött is készült. Oda fenyőket, bokrokat, és árnyat adó fákat ültettek, színház felöli oldalán pedig földbe süllyesztett közillemhely szolgálta a váradiak biztonságérzetét.
Mivel az 1772-ben alapított Orsolya-rendi zárdaiskola (ma: Ady Endre Líceum) kezdettől leányintézetként működött, a második világháború után 3-as számú líceumra keresztelt jogutód intézménybe is eleinte zömmel lányok jártak, akiknek a másik három líceum fiú diákjai csapták a szelet.
Magam is sokszor ültem a kis kert vaskorlátján, egy-egy orsolyás lányra várva. S bár kamaszkori kapcsolataim egyike sem végződött házassággal, számos szép élményt, kedves jelenetet őrzök abból az időből. Az egyik különösen mélyen beleégett emlékezetembe.
Érettségi előtt egy évvel történt, hogy barátommal, Gyulával már legalább félórája gyötörtük ülepünket a Majomsziget élével felfelé fordított négyszögvas korlátján, a szemközti líceum csengője azonban csak nem akart megszólalni. Bárcsak kinyílna már a kapu, fohászkodtunk, hogy a kitóduló lányok közt felbukkanó Juditnak és Marinak végre előadhassuk verseinket, melyeket a francia óráról ellógva költöttünk.
Rajtunk kívül legalább tucatnyi fiú feszengett az alacsony korlát felső rúdján. Szenvedésünkben az egyetlen vigaszt a sarki Adorján-ház egyik nyitott ablakán kiáradó Led Zeppelin-nóták jelentették.
– Úgy festünk itt, mint a Nagano-hegység forró vizes tavacskáiban ücsörgő japán makákók – állapította meg Gyula.
– A különbség csupán annyi, hogy a majmokat a kemény hideg vezette rá a fürdőzésre, minket viszont célt tévesztett agyunk, és tobzódó hormonjaink szögeznek ehhez a kényelmetlen rúdhoz – fűztem hozzá.
– Van cigitek? – szólt át az egyik premontreis fiú.
– Kétféle is. Gyertek – intett nekik Gyula.
Ültünk, beszélgettünk, füstkarikákat fújtunk, szinte meg is feledkeztünk kényelmetlen helyzetünkről, mikor az Astoria felöl hirtelen felbukkant egy ütött-kopott VW Bogár. A karosszériája összefüggő rozsdafelületét tarkító festékfoltok szerint eredetileg égszínkék lehetett. Rendszáma alapján New York-ból kelt útra, hogy az Atlanti-óceánt és Európát átszelve eljusson Nagyváradra, ahol aztán utolérte végzete: kiürült a benzintartálya.
Az üzemképtelen járművet két hosszú hajú hippi srác tolta. Kormánya mögött és anyósülésén egy-egy hippi csaj ült. A kocsi tetőcsomagtartóján ötösével egymásra rakott használt gumiabroncsok tornyosultak. Ablakai különböző országokból származó, fényképes újságkivágásokkal voltak teleragasztva. Valamennyi a lepukkant Bogárról és utasairól szólt.
A hippik a benzinkút elé tolták az autót, aztán nyújtózkodva körülnéztek.
– Máris ott vagyok! – harsant fel Guszti bácsi hangja a szemközti petróleumos bolt ajtajából. Az öreg – szájában az elmaradhatatlan szivarral – bezárta a boltajtót, és öles léptekkel átvágott az úttesten.
– Hány liter benzinnel szolgálhatok? – kérdezte magyarul a hippiktől. Az amerikaiak értetlenül bámultak rá.
Guszti bácsi bólintva nyugtázta az előálló szitut, és felénk fordult.
– Fiúk, esetleg szót tud érteni valaki közületek ezekkel az amerikai srácokkal?
Lekászálódtunk kínzóeszközeinkről, odamentünk a kúthoz, és megkérdeztük a hippiktől: mennyi benzint akarnak.
– Mondjátok meg az öregnek, hogy csurig töltse tele a tankot – vigyorogtak.
– Értem – bólintott Guszti bácsi –, akkor teletöltöm.
– Az öreg szájából sosem esik ki a szivar? – kérdezte a hippik egyike.
– Mit mond a srác? – kérdezte Guszti bácsi a benzin pumpálása közben.
– Arra kíváncsi, hogy maga örökké szivarozik?
– Ők örökké rágógumiznak, én örökké szivarozom – kacsintott az öreg.
– Oké – bólogattak az amerikaiak –, de ez mégiscsak egy benzinkút.
Újra rajtunk volt a sor, tolmácsoltuk is szorgalmasan az elhangzottakat.
– A benzin csak a lángtól lobban be, a parazsat eloltja – magyarázta az öreg, közben jelentőségteljesen rájuk tekintett.
– Oké – vették tudomásul a hippik.
Közben megtelt a Bogár tankja, s Guszti bácsi visszaballagott az üzletbe, hogy a mérőről leolvassa a kiadott benzinmennyiséget.
– Harmincnégy lej – mutatta a papírfecnire írt összeget.
– Oké – bólintottak az amerikaiak, fizettek, aztán beültek a Bogárba. És ekkor következett az a jelenet, amely egy életre felejthetetlenné tette a történetet.
A kormánynál ülő lány ráadta a gyújtást és megnyomta az önindító gombot.
A következő pillanatban hatalmas dörrenés rázta meg a környék ablakait. A Bogár alól sűrű fekete füst kíséretében lángnyelvek csaptak ki, majd újabb dörrenés következett. A motor azonban nem indult be. Újabb próbálkozás, újabb dörrenés, lángok és füst… Harmadik nekifutásra végül beindult a motor, azzal kezdetét vette a példanélküli tűzijáték. A Bogár sorozatágyúként durrogott, közben szikrák és lángok özöne tört ki alóla, a tér pillanatok alatt fekete füsttel telt meg. A kis járműnek ugyanis nem volt kipufogó csöve. A hippik európai partraszállásakor szakadt le, tőből. Ott is hagyták a kikötőben.
– Azonnal állítsák le az autót! – kiabálta hadonászva és magából teljesen kikelve Guszti bácsi az üzletajtóból. – Még felrobbantják nekem a kutat.
– Mit kiabál az öreg? – kérdezte a kormánynál ülő hippi lány.
– Állítsd le az autót, mert fél, hogy lángra kap és felrobban a benzinkút.
– Valóban? – kérdezte érezhető gúnnyal. – Egész idő alatt égő szivarral a szájában sertepertélt a kút körül, akkor nem félt a robbanástól?
– Akkor valószínűleg nem, ám most annál inkább – magyaráztuk.
– Oké – bólintott, és leállította az autót.
A két fiú kikászálódott és tolni kezdte a Bogarat a Gong irányába.
A Madách utcán aztán újra beültek, a lány indított, és a Bogár nagyokat durrogva nekilódult. Útjából visítva tértek ki a nők és a gyerekek, a férfiak pedig rosszallóan csóválták fejüket. Már a Szent László téren járhattak, de a durrogásokat még akkor is hallani lehetett.
A következő évben leérettségiztünk, és elkerültünk Váradról. Helyünket a korban utánunk következő fiúk foglalták el, a Majomsziget népszerűsége pedig folyvást nőtt. A nyolcvanas években már szinte ugyanolyan kultikus helynek számított a helybeli fiatalok körében, amilyen az EMKE, a Pannónia, vagy a Royal kávéház volt a 20. század elején, a Nagyváradon akkor élő és alkotó fiatal írók, költők és újságírók számára.
Talán épp ez a népszerűség okozta a vesztét. Az ügyeskedők gyorsan rájöttek, hogy a korláton ücsörgőkre sok mindent rá lehet sózni. És beindult a feketekereskedelem. A környéken lebzselő sefteseknek mindig volt külföldi cigarettájuk, boltokban beszerezhetetlen, úgynevezett tiltólistás lemezük, kazettájuk, egyebük.
A színház mögött folyó üzérkedésről a milícia is tudomást szerzett, attól fogva az egyenruhások naponta többször razziáztak, igazoltatták a vaskorláton feszengőket. A gyakori vegzálások dacára, a Majomszigetet benépesítő fiatalok kitartottak. Egészen a ’89-es forradalomig. Valamilyen rejtélyes okból, ami a kommunista diktatúra idején folyamatosan működött, a frissen születő demokráciában okafogyottá vált. Alig egy esztendő alatt eltűntek a fenyőkkel, bokrokkal és fákkal beültetett kis térség korlátján várakozó fiatalok. Ma már a Majomszigetet is hiába keresnénk. Kényelmetlen korlátjából csak az Adorján-ház felöl maradt néhány méternyi, mutatóba. A feltört járda és az eltávolított korlát helyére a Gong felöli oldalon szellőzőkéményeket építettek, szelektív hulladéktároló konténereket helyeztek el, a fennmaradó részen pedig személyautók parkolnak, sűrűn egymás mellett.
Bár korábbi rendeltetését tekintve a Majomsziget mostanra megszűnt, emléke ma is él. Elsősorban annak a sok száz, vagy inkább ezer – Váradon maradt, vagy a nagyvilágban szétszóródott – egykori diáknak a lelkében, akik a hetvenes és nyolcvanas években órák hosszat ücsörögtek a patinás iskolával szemközti kis kert, élével felfelé fordított korlátvasán. Akár lányra várva, akár puszta időtöltésből tették, a felnőttek szemében olybá tűntek, mint a kemény telek hidege elől a Nagano-hegység forró vizes tavacskáiban menedéket kereső japán makákók.
Azonban a lányokra várakozó fiúkban a kitartás mellett volt még egy közös vonás: valamennyien középiskolába jártak. S az oktatás nyelvétől függetlenül, az iskola már akkor sem csupán tudást adott diákjainak, hanem nevelést is. Rávezette a kamaszokat arra, hogy szükséges különbséget tenni jó és rossz között, megtanította nekik, hogy minden ember felelős a tetteiért, köteles vállalni cselekedetei következményeit. Mert, ahogy báró Eötvös József mondta: „Amit az iskolában tanultunk, annak legnagyobb részét elfelejtjük, de a hatás, melyet egy jó iskola tanári kara ránk gyakorol, örökre megmarad bennünk.”
vissza a nyitólapra