Csősz
Pistáról minden valamirevaló
váradi tudta, hogy
burokban született. Az efféle
kiváltságos embert, élete
végéig elkíséri a
szerencse. Messziről megérzi a földbe
ásott kincset, akár a jó
szamár a készülő
esőt. Megérzi, és meg is találja.
Ráadásul sem kés, sem kard, de
még a
pisztoly- vagy a puskagolyó sem képes
ártani neki.
Hogy
Csősz Pista valóban szerencsés csillagzat alatt
született, már egészen zsenge
korában bebizonyosodott. Hatéves lehetett, amikor
bátyjai felállították a
Széles utcai híd
korlátjára, aztán
rászóltak: Na,
ugorj, öcsi! Pista gyerek nem is kérette
magát, rögvest elrugaszkodott és olyan
szép homorú ívű csukafejessel
érkezett a Körösbe, hogy még a
Szajkó fivérek is
eltátották tőle a szájukat. Csakhogy a
pillér tövében jókora
kőtömb lapult.
Vélhetően még a hajdani
hídépítők felejtették ott,
bár az sem kizárt, hogy a
tavaszi áradások görgették le
a hegyekből. Tény, hogy Pista feje
nekiütődött.
Mélyen volt a kő, de még így is
jókorát reccsent a kobakja. Egy pillanatra
elsötétedett előtte a világ,
és erejét vesztve elterült a
folyó fenekén. De az
egész csak egy villanásnyi ideig tartott. A
következő pillanatban már
feleszmélt a burokban született
legényke. Hirtelen elhatározással
elrugaszkodott a kavicsos folyófenéktől,
és prüszkölve emelkedett a
felszínre.
Amint bátyjai meglátták
öccsük vérző fejét, nyomban
utána ugrottak,
kisegítették a partra, ölbe
kapták, és úgy ahogy voltak,
fürdőgatyásan
nyargaltak vele Bozsódi János főorvoshoz. A
már fiatalon híressé lett
gyermeksebész
végigtapogatta Pista kobakjának, s
nyakának minden
négyzetcentiméterét. Közben
hol hümmögött, hol a fejét
csóválta.
–
Meg kell adni, keményfejű gyerek –
összegezte
diagnózisát. Aztán
érzéstelenítőt fecskendezett a seb
körül a fejbőr alá, barna
zsinórt fűzött egy görbe tűbe,
és szapora öltésekkel ügyesen
összevarrta a
felhasadt bőrt. Végül bekötözte.
–
Derék katona lesz belőled, fiam – veregette meg
Pista
vállát a főorvos, majd bátyjai
felé fordult: – Pupilláiból,
s a hidegrázásból
ítélve, enyhe
agyrázkódása van, de holnapra
elmúlik. Három nap múlva viszont
hozzátok vissza kötözésre, s ha
lehet, a jövőben jobban vigyázzatok rá!
–
kötötte a lelkükre
búcsúzóul.
Egy
hét múlva lekerült a turbán
Pista fejéről,
iskolakezdésre pedig a hasadás helyén
nőtt töpörtyűszerű varrat is leszáradt.
Addigra már a fél város tudott a
csodás kimenetelű
vízbeugrásról.
Telt,
múlt az idő és Pista
legénnyé cseperedett. Mivel
kicsi korától ügyesen rajzolt,
szépen faragott, özvegy édesanyja
úgy
határozott, legkisebb fiát az egyik neves
váradi sírkőfaragóhoz adja inasnak.
Pista egykedvűen fogadta anyja bejelentését.
Másnap be is állt a kőfaragóhoz.
Naphosszat keverte a cementet és
dolomitőrleményt, cipelte a már
kiöntött
sírköveket, obeliszkeket, kriptafedeleket. Ha
mestere úgy kívánta
márványt
csiszolt, vagy valamelyik temetőben betongyűrűt
öntött. Nagyritkán a vésőt is
kezébe vehette.
Húszéves
korában annak rendje s módja szerint bevonult
katonának, letöltötte a két
évet, aztán hazatért, és
ott folytatta, ahol
abbahagyta. Hétközben a
sírkőfaragó műhelyben serénykedett,
szombatonként
pajtásaival eljárt a bálokba.
Néha őt verték meg, máskor ő
tört be néhány
fejet, a lányokkal azonban valahogy nem sikerült
zöld ágra vergődnie. Nem
mintha bárminemű kifogása lett volna a
szemrevaló fehérnépek ellen. Sőt!
Nagyon
is igyekezett a kedvükbe járni. Ám a
lányok valami miatt idegenkedtek tőle. A
második, harmadik találka után
rendszerint faképnél hagyták.
Bántotta
a dolog Pistát, nagyon is bántotta. Nem is ment
józanon haza soha. Özvegy
édesanyjának majd’ megszakadt a
szíve nagy bánatában.
Mondogatta is Szeghalmi néninek, valahányszor
összefutottak a piacon:
–
Ó, drága Mariskám. Mit nem
adnék, ha Pista is olyan
lenne, mint a testvérei, akiknél már
három-négy gyerek hancúrozik az
udvaron.
A
harmincas évek közepén csősz
nélkül maradt az Olaszi
temető.
–
Nálad alkalmasabb embert keresve sem
találnánk, fiam –
kopogtatott be egy nap a gondnok Pistáékhoz.
– Ha elvállalod a csőszködést,
a
csőszlakás is örökre a tiéd
lehet – tette hozzá jelentőségteljesen.
–
Ami azt illeti, ennél valamivel többet
vártam az élettől
– válaszolta Pista az ajánlatra.
– De ha ez van nekem szánva, kénytelen
vagyok
beérni vele. Egye fene, elvállalom –
csapott a gondnok tenyerébe. Így lett a
kőfaragó legényből Csősz Pista.
Barna
arcú, sovány, szikár ember volt
már, amikor az
ötvenes évek közepén
megismertem. Csontos karján úgy dagadtak az erek,
mint a
ruhaszárító kötelek, a
fehérre meszelt csőszház előtt, amely a Temető
utca
felőli kapu mellett támasztotta belülről a
sírkert roskatag
téglakerítését.
Napközben sírokat ásott,
öntözte a virágokkal beültetett
hantokat, egyengette a
temetőkert útjait. Sötétedés
után kulcsra zárta a két kaput,
leakasztotta az
ajtó melletti szegről a lámpát
és végigjárta a temetőt.
Aztán ő is nyugovóra
tért.
A
holtak sohasem háborgatták, az élők
csak elvétve. Néha
előfordult, hogy a kocsmából hazafelé
tartó ittas emberek
egyikét-másikát
elnyomta az álom a hantokra boruló
szomorúfüzek alatt. Éjfélig
többnyire
kialudták mámorukat s indultak volna haza. Mivel
a kapuk zárva voltak,
kénytelenek voltak felkölteni Csősz
Pistát. Dühös volt az öreg, majd
szétvetette az indulat. Nem is nagyon türtőztette
magát, szabadjára engedte a
lelkében felgyülemlett összes
keserűséget, mérget. Kacskaringós
káromkodásait
úgy cifrázta, mint a szűrszabók
cifraszűreiket. Anyám szerint Pista bácsit
káromkodásban legfeljebb a fuvarosok
múlták fölül.
Beszélték,
hogy egy alkalommal, az egyik hazafelé
tántorgó
részeg beleesett egy frissen kiásott
sírba. Ha már benne volt, ott fektében
el
is aludt. Október vége felé
járt, hűvösek voltak az
éjszakák. A hidegtől
gyorsan magához tért a részeg
és kiabálni kezdett: – Jaj, de hideg
van! Jaj, de
hideg van!… A kiabálásra
felébredt Pista bácsi. Mérges volt,
mint mindig,
valahányszor felriasztották
álmából, s csak úgy,
gatyásan, mezítlábasan
kiállt
a háza ajtajába és
visszakiabált: – Úgy kell neked!
Fázzál csak! Miért rúgtad
le magadról a földet!
Ettől
az egyetlen esettől eltekintve az öreg mindig nagy
tisztelettel beszélt a holtakról. Szent
meggyőződése volt, hogy az elhunytak,
vagy ahogyan ő nevezte őket: „a jobb létre
szenderültek”, keményen
megtorolják,
ha valaki háborgatni merészeli végső
nyugalmukat.
A
holtakkal nem is volt baj soha. Most sincs.
Békésen
nyugszanak egymás mellett, nemzeti és felekezeti
hovatartozástól függetlenül.
Némán tűrik a sírkerteken
kívüli világ aljasságait. Nem
lopnak egymástól, nem
verekednek, nem gyűlölködnek. Az
irigykedés, féltékenykedés,
bosszú kizárólag
az élők jellemzője.
Míg
élt anyai nagyanyám gyakran
kísértem el az Olaszi temetőben
nyugvó nagyapám sírjához. Ő
vitte a virágot, én meg egy
ütött-kopott, alumínium
tejeskandlit lóbáltam, melyet a
temetőkútnál mindig
megtöltöttünk vízzel. A
vízmerítést a világ
összes kincséért sem engedtem volna
át nagyanyámnak. A
temetőkútban ugyanis népes
békakolónia tanyázott.
Történt, hogy egyik
alkalommal épp egy gyanútlanul
sütkérező méretes
bakbékát igyekeztem a vízzel
együtt a kandliba terelni, amikor váratlanul
erélyes hang szólalt meg
mögöttem.
Az ijedtségtől kis híján
belefittyentem a kútba.
–
Semmit se változtál, Jolán! Ma is
ugyanolyan szép vagy,
mint lánykorodban. Látod, ha annak
idején engem választasz, most nem
özvegyként
kellene kijárnod a temetőbe – szavalta a
fehéringes férfi.
–
Persze, mert akkor örökké itt
lakhatnék – válaszolta
nagymama. – Ugyan már, Pista, ezerszer megmondtam,
azért választottam Imrét,
mivel te világéletedben felelőtlen,
könnyelmű ember voltál. Csak a barátok
léteztek számodra, s az ital. Hol egyik, hol
másik, hol egyszerre mindkettő.
Milyen élet várt volna rám,
melletted?…
–
Húsz éve egyetlen kortyot sem ittam…
–
Mert akkorra már tönkrement a májad. Ne
áltassuk
egymást, Pista…
–
Még most sem késő, Jolán…
–
De nagyon is késő, Pista. Öregasszony vagyok, te
meg
öregember. Nekünk már csak
múltunk van, jövőnk nem lehet… Na, Isten
megáldjon.
És máskor, kérlek, ne hozd
rá a frászt az unokámra. Az
imént is majdnem
beleesett a kútba ijedtében, amikor
elkurjantottad magad a háta
mögött…
–
Nagymama, ki volt ez a bácsi? – szegeztem neki a
kérdést, amint eltávolodtunk a
kúttól.
–
Áh, csak egy vén
tökéletlen… – legyintett
bosszúsan.
–
Miért mondta, hogy annak idején őt is
választhattad
volna?
–
Mert nagyapád előtt ő udvarolt nekem.
–
És te mégis nagyapához
mentél feleségül?…
–
Pontosan. Nagyapád mozdonyvezető volt, Pista
bácsi
viszont sose vitte többre a
csőszködésnél. Ezt te úgyse
érted…
–
De ha Pista bácsi lenne a férjed,
miért lakhatnál
örökké
a temetőben? – faggattam állhatatosan
tovább.
–
Mert ő itt lakik. Ugyanis Pista bácsi a temetőcsősz!
–
zárta le beszélgetést nagymama.
Napokig
töprengtem a hallottakon. Sehogyan sem fért a
fejembe,
miért kell csősszel őriztetni a holtakat, hisz’
akire egyszer rázárják a
koporsó födelét,
ráadásul még egy csomó
földet is ráhánynak, az soha
többé ki
nem kel önerejéből, a sírból.
Ám bárhogy is csavartam, csak nem lettem okosabb.
Háromnapnyi tépelődés után
meg is kérdeztem anyámtól:
–
Mi szükség a temetőcsőszre, ha a holtak
már úgyse
támadnak fel?
–
Nem a holtakat kell őrizni, te, butus, hanem a sírkertet
– simogatta meg a fejem. – Tán
újra megkörnyékezte nagymamát
az a vén részeges?
– komolyodott el.
–
Senki sem környékezett meg senkit…
– zártam le a
beszélgetést, s már nyargaltam is
át a szomszédba, Emil bácsihoz.
Az
öreget sofőrtársai egymás közt
„Fényes” Emilként
emlegették, mivel vízözön
előtti moslékszállító
teherautója örökké
tükörfényesen ragyogott.
Igazság
szerint a rozoga Molotov az állami
gazdaságé volt,
Emil bácsira csupán a
vezetését bízták, ettől
függetlenül az öreg háromhavonta
újrafestette. Valahonnan szerzett egy kiszuperált
tűzoltó készüléket,
átalakította
levegőtartállyá, rácsatolt egy
nyomásmérőt s egy méretes
pumpát,
engem pedig kinevezett kompresszornak. Mivel a levegőtartály
nyomásának szinten
tartásához legalább
másfél óra hosszat folyamatosan
pumpálnom kellett, egy-egy
festés után napokig mozdulni is alig
bírtam az izomláztól.
–
Miért kell csősz a holtak őrzésére?
– rontottam be az
öreghez.
–
Tán Pista bácsira, a szellemes emberre
gondoltál? –
nyomott jókora barackot a fejem
búbjára.
–
Igen – bólintottam.
–
Hát ez nem ilyen egyszerű – simogatta meg
borostás állát
az öreg. – Tudod, ahol holtak vannak, ott szellemek
is tanyáznak, a lidércekről
nem is szólva – halkította le a
szavát.
–
Kik azok a lidércek? – kérdeztem
kikerekedett szemmel.
–
Hú! Azoktól aztán óvjon meg
a Jóisten – kapta tenyerét a
szája elé az öreg. – Azok
annyira furcsa szerzetek, hogy valódi
kilétüket máig
sem sikerült kiderítenie senkinek. Pedig sok
nagyeszű tudós próbálkozott
már
vele. Nekem elhiheted…
–
De hát hol tanyáznak? – vettem
én is ösztönösen
halkabbra a szót, közben éreztem, hogy a
félelemtől fel s alá futkározik a
hideg a hátamon.
–
Épp erre nem sikerült
rájönniük az okosoknak –
súgta
jelentőségteljesen Emil bácsi. –
Állítólag a
sírokból bújnak elő, ha
emberszagot éreznek.
Sötétedés után
gyanútlanul bandukol hazafelé az ember a
temetőben, s egyszer csak olyan érzése
támad, mintha követnék.
Hátratekint, s
lát egy furcsán imbolygó
fényes, vagy inkább
világító valamit, ami a levegőben
lebeg utána. Megijed, és szaporázni
kezdi a lépteit. A világító
valami azonban
nem tágít… Még
inkább gyorsít, mire a valami is
rákapcsol. Lassít, erre a
lidérc is lejjebb veszi a tempót.
Ijedtében végül az ember futni kezd. S
csak
fut, fut, egyre gyorsabban, mígnem összeesik
és meghal. Akkor a lidérc ráugrik,
és addig toporzékol rajta, amíg
valamennyi csontját összetöri.
Aztán, mint aki
jól végezte dolgát,
odébbáll.
–
Pista bácsi nem fél tőlük?
–
Az öreg fél életét a
temetőben töltötte. Már ismerik a
lidércek, ezért nem
bántják. De próbálj meg te
odamerészkedni, sötétedés
után,
meglátod, élve ki nem kerülsz
többé onnét.
–
Nagyon bátor ember ez a Pista bácsi –
tekertem
elismerően a nyakamon. – Ha nagymama annak idején
ezt tudta volna, bizonyára őt
választja férjéül, nem
nagyapát – köszöntem el Emil
bácsitól.
Telt,
múlt az idő, előbb nagymama, aztán
apám is
kiköltözött a temetőbe.
Valahányszor kimentem hozzájuk, nagymama
sírján mindig
friss virágot találtam a fejfa elé
állított dunsztos üvegben.
Többnyire rózsát.
A
hetvenes évek elején
bezárták, és
zöldövezetté
nyilvánították az Olaszi temetőt.
Pista bácsit azonban egy ideig még
megtartották. Bár maradhatott, szemmel
láthatóan megviselte a
döntés.
Naphosszat céltalanul lődörgött a
sírok között, aztán hamarosan
újra kocsmázni
kezdett
–
Nem adok tíz évet, és romhalmaz lesz a
temető helyén –
kesergett cimboráinak a Stadion kocsmában.
Sötét
jóslata hamarabb beteljesedett, mint gondolta.
Kevéssel
a temetőkert lezárása után megjelentek
a
sírgyalázók. Eleinte csak a
fejfákat csavarták ki, később
ledöntötték és
összetörték a
sírköveket, obeliszkeket és szobrokat.
Pusztító démonokként
járták a sírkertet.
Felfeszítették a kriptákat,
kiszórták és
meggyújtották az
elhunytak csontjait, ruháit, a korhadt koporsók
deszkáit. Az átgondolatlan
rendelet következményeként, az egykor
példás rendjéről,
tisztaságáról híres
Olaszi temető néhány esztendő
leforgása alatt szemétteleppé
züllött.
–
Hivatalos levele érkezett, Pista
bátyám – toppant be egy
napon a postás az öreghez.
–
Száradt volna le a keze annak, aki írta
– morogta
magában az öreg, de szó
nélkül átvette a levelet.
Legszívesebben azon nyomban
borítékostól a
kályhába vetette volna, de félt
megtenni. Nézegette, forgatta az
írógéppel címzett
borítékot. Aztán
végül mégis
rászánta magát, és
felbontotta.
Az állt benne, hogy hétfő reggel nyolc
órakor jelenjen meg a város egyik
közismert ügyvédjének az
irodájában. Vigye magával
személyi igazolványát,
valamint születési anyakönyvi
kivonatát.
Édes
jó Istenem, vajon mi vár még
rám?
–
töprengett az öreg. Négy
észveszejtő hosszú
napon át reggeltől estig csak a rejtélyes
levél foglalkoztatta. Azzal feküdt,
azzal kelt. Merthogy a nyugtalanság az
éjszakáit is megmérgezte.
Hiába vett be
altatót, ivott langyos tejet, mézes bort,
szemernyit sem sikerült aludnia.
Reggelre mindig csuromvíz volt az ágyneműje az
izzadságtól.
Végre
elérkezett a hétfő. Az öreg előszedte a
szekrényből
naftalinnal átitatott
sötétkék
öltönyét,
kifényesítette fekete félcipőit,
nyakkendőt kötött, gondosan
megfésülködött, aztán
valamivel reggeli hét után
remegő lábakkal elindult. Fél nyolckor
már az ügyvédi iroda előtt
téblábolt.
Háromnegyed körül a kopaszodó,
köpcös ügyvéd is befutott.
–
De friss volt, Pista bátyám. Na,
kerüljön beljebb. Csak
bátran, bátran… –
tessékelte maga előtt az öreget.
Mire
beértek, az öreget maradék ereje is
elhagyta.
–
Ha nem veszi rossz néven, ügyvéd
úr, kicsit leülnék –
mondta.
–
Tán rosszul van, Pista bátyám?
– ijedt meg az ügyvéd.
–
Nem, dehogy… Csak tudja, megvénültem, s
hamar fáradnak a
lábaim.
–
Attól, amit most mondok magának,
legalább húsz évet
visszafiatalodik majd – vigyorodott el a paragrafusok
köpcös szakértője.
–
Hát akkor ki vele, szaporán,
Józsi…, akarom mondani:
ügyvéd úr, mert már alig
birok magammal – támadt fel hirtelen az
öreg.
–
Arról van szó, Pista bácsi –
rakott egy vastag iratcsomót
az asztalra az ügyvéd –, hogy atyai
nagynénje, Sarkadi Piroska, magára
testálta
Szőlő utcai házát és
gyümölcsösét.
–
Rám? – hüledezett az öreg.
– Aztán vajon miért éppen
rám?
–
Hát ez bizony nincs benne, a végrendeletben
– felelte a
törvények kiváló ismerője.
– De most ne is ezzel foglalkozzon, Pista
bátyám.
Inkább örüljön az
örökségnek, mert bizony szép,
sokat érő a ház is, a
gyümölcsös is.
–
Aztán mindez nekem mennyibe fáj? –
méregette gyanakodva
az öreg, a szapora beszédű
ügyvédet.
–
Semmibe, Pista bátyám. Egyelőre semmibe.
–
Ej, Józsi…, akarom mondani:
ügyvéd úr, bizony még a
mondás is azt tartja, hogy Krisztus urunk
koporsóját sem őrizték ingyen.
–
Az lehet. De az engem megillető honoráriumot én
már
megkaptam, úgyhogy legyen nyugodt, a hagyatéki
eljárás során felmerülő
költségeken kívül, senkinek sem
kell pénzt adnia.
Ettől
valóban megnyugodott az öreg. Még aznap
átadta a
csőszház és a temetőkapuk kulcsait a
városi köztisztasági vállalat
igazgatójának, birtokba vette a Szőlő utcai
házat, s már délután
hozzá is
fogott a munkához. Gyomlált, kapált,
permetezett. Ez utóbbi olyan jól
sikerült,
hogy két hét múlva a fákon
nemhogy gyümölcs, levél is csak
mutatóba maradt. De
legalább a szőlő bőven kárpótolta. A
pincében sorakozó hat hordó
közül október
elejére öt színültig megtelt
jófajta kadarkával.
A
következő esztendő tavaszára a
gyümölcsfák is kiheverték
a vegyszermérgezést, és úgy
virágba borultak, mintha azért
fizették volna őket.
Júliusban már földig hajoltak az
ágak, a temérdek barack, alma s körte
terhe
alatt, Pista bácsi alig győzte gyártani a
támfákat, nehogy kárba vesszen a sok
drága gyümölcs.
Öt
kerek évig élvezte az öreg a szőlőhegyi
lét örömeit. Az
öt esztendő alatt egyszer sem ment le a temetőbe. Pedig a
szíve szakadt meg a
vágyakozástól, hogy
legalább még egyszer láthassa.
Aztán egy éjszaka álmában
szépen, csendesen
átköltözött a Teremtő nagy
gyümölcsösébe.
A
rokonok gyászmisét mondattak érte,
majd illendőképp
eltemették Várad akkor már egyetlen,
Rulikovszky Kázmérról elnevezett
sírkertjében.
A
nyolcvanas évek végén aztán
elkezdődtek az exhumálások.
Sorra tépték fel a kriptafedeleket,
túrták fel a sírhantokat. Az elhunytak
maradványait kupacokba gyűjtötték, s a
Rulikovszky temető keleti szélén
dózerrel kivájt tömeg-sírokba
szórták. A város neves halottainak
tetemeit
azonban addigra átmentették a Barátok
templomába, illetve a Székesegyház
altemplomába.
Kilencvenkettő
februárjának végén
történt, hogy Serfőző
Jóska egyik este rémült arccal rontott
be a Stadion kocsmába.
–
Képzeljétek, idefelé jövet
Csősz Pista bácsit láttam a
temetőben – lihegte elfulladó hangon.
–
Hogyne. Aztán beleért a kezed a bilibe
és felébredtél… –
jegyezte meg gúnyosan az egyik
törzsvendég.
–
Nyilván egy fröccsre is meghívott az
öreg – kontrázott
egy másik.
–
Komolyan beszélek, fiúk – bizonygatta a
hírhozó. – Ott
ült az öreg felgyűrt ujjú fehér
ingében, a romos Haller kápolna
lépcsőjén.
Talán észre sem veszem, ha rám nem
köszön. „Hová, hová,
Józsikám? Tán a fiúkhoz
a Stadionba?” Szó szerint ezt kérdezte.
Bennem még az ütő is megállt az
ijedtségtől. Az öreg meg csak nevetett.
Aztán elkomolyodott és körbe mutatott.
Látod, mit műveltek ezzel a gyönyörű
temetővel? De ne félj, Isten mindenkinek
megfizet. Még soha senkinek sem maradt adósa.
Majd meglátod…
–
Bizonyára így lesz, Pista bácsi
– motyogtam, azzal
nyargalni kezdtem. Egészen idáig futottam.
Közben hátra-hátra tekintgettem,
vajon követ-e…
Bár
Jóska meséjét
látszólag senki sem vette komolyan, az
esetnek gyorsan híre ment a városban. Egy
hét múlva egy réti asszony
bizonygatta a kispiacon, hogy előző nap, pontban az esti
harangszókor ott látta
az öreget a lépcsőn. – Ne
félj, Etus, nem eszlek meg – szólt
rá nevetve Pista
bácsi.
Két
hónappal később Kovács Iminek
mutatkozott meg az öreg.
Az asztalosmester szerint az egykori csősz negyedmagával
ült és nevetgélt a
ravatalozó töredezett
lépcsőjén. Valamin nagyon derülhettek,
mert engem észre
sem vettek, pedig rájuk köszöntem
– állította.
Egyik
májusi estén egy hazafelé
tartó fiatalasszony vágott
keresztül sötétedés
után, az akkorra részben már
simára gyalult sírkerten,
amikor váratlanul két suhanc állta
útját. Az asszonyka sikítani akart, de
nem
jött ki hang a torkán.
–
Ne félj, szépségem! Csak egy kicsit
szórakozunk veled,
aztán elengedünk –
röhögött egyikük.
–
Meglátod, nem fog fájni – vigyorgott a
másik, és
kinyújtotta kezét a fiatalasszony felé.
Abban
a pillanatban furcsa dolog történt. A
támadók
hirtelen a tarkójukhoz kaptak, majd
kétségbeesetten tusakodni kezdtek, mintha
láthatatlan kezeket próbáltak volna
letépni a nyakukról. Szemeik
kidülledtek,
testük jobbra-balra tekeredett, akár a
megszállottaké, közben úgy
hörögtek,
hogy hallgatni is rossz volt. Nagyjából egy
percig tarthatott
megmagyarázhatatlan küzdelmük,
aztán a földre huppantak. Kis idő múlva
feltápászkodtak, és halálra
rémült arccal elfutottak.
A
fiatalasszony percekig megkövülten állt,
aztán nagy
nehezen ő is elindult.
Hogy
mi igaz a történtekből, s mi nem, döntse
el ki-ki
maga. Tény, hogy a rejtélyes eset óta
sötétedés után egyetlen rossz
szándékú
ember se merte betenni a lábát a
parkosított Olaszi temető területére.
Állítólag még a
környékét is messze elkerülik,
akár a mondásbéli
ördög a tömjén
füstjét.
|