vissza a nyitólapra





– Különös állatfaj vagytok ti, írók – veregette meg kedélyesen a vállam egy régi iskolatársam, akivel az ócskapiacon hozott össze a sorsom a minap. Épp öreg barátomhoz, írói pályám egyengetőjéhez, Zakariás Dávidhoz igyekeztem, közben kinéztem az ócskapiacra is, hátha sikerül felfedeznem valamilyen molyrágta, szúette, rozsdamarta műkincset, mellyel megörvendeztethetem régiségekért rajongó páromat. Ócskaságot, nem egyet, ezret is találtam, ám egyik sem tűnt igazán asszonyboldogítónak.
Egykori pajtásom autót akart vásárolni, melyet olcsón felújíthat, aztán jókora haszonnal továbbadhat, nagy bánatára azonban, csak csupa agyonhajszolt, rozsdás roncsot talált.
Szóval, folytatta mondókáját, az a baj a mai írókkal, hogy képtelenek tudomásul venni a világ folyamatos megújulását. Régi dolgokon merengenek, melyek a fenét se érdeklik. Ahelyett, hogy tableteket bűvölő gyerekekről, okostelefonokkal kommunikáló és drága öltönyökbe bújtatott, búsás haszonnal kecsegtetető üzleteket kötő fiatal titánokról zengenének dicshimnuszokat. A ma emberét nem érdeklik a múlt pancserei, az örök vesztesek. Azoknak már rég a feledés homályába kellett volna veszniük. Jelenünk a sikerembereké, akik bármihez nyúlnak, arannyá változik kezük puszta érintésétől.
Ekképpen oktatott harsány hangon, amikor hirtelen megjelent az öreg Zakariás Dávid. Mintha a földből pattant volna elő, ott állt előttünk és rejtélyesen mosolygott a szakállába.
– Hallottalak ám – bökte mellbe meghökkent diáktársamat. – Ha már ilyen járatosnak tartod magad a világ dolgaiban, azt mondd meg nekem, te, okostojás: ha egy kiló alma három lej, a körte kilójáért pedig ötöt kérnek, mennyibe kerül egy kiló krumpli?
Szerepéből kiesett gyerekkori pajtásom elhűlve meredt Zakariás Dávidra. Aztán valahogy összeszedte magát, és törni kezdte a fejét. Végül restelkedve beismerte.
– Tudja az Ánti…
– Hát miért nem rántod elő iPhone-od, iPad-ed, iPod touch-od, vagy a tableted, aztán számolod ki szaporán? – vigyorgott rá az öreg.
– Mert erre azok se tudnák a választ – pislogott nagyképű iskolatársam. – De meggyőződésem, hogy még maga sem, öreg – kezdett színesedni a képe kapóra jött ötletétől.
– Ezúttal nagyot tévedtél, komám – mosolygott rendületlenül az idős Zakariás. – Én ugyanis tudom.
– Ugyan honnan tudná?… – próbálta menteni a menthetőt haladó gondolkodású volt pajtásom.
– Onnan, hogy megkérdezem. Hahaha! – kacagott az öreg. – Látod, ezért nincs szükségem nekem ilyen haszontalan kütyükre. Odamegyek a termelőhöz vagy kofához, aztán megkérdezem, mit mennyiért adnak, s máris okos vagyok. Telefon és tablet nélkül.
Mire befejezte, hajdani iskolatársam már messze járt. Szaporán kapkodta lábait, mintha kergették volna.
– Ideje nekünk is indulnunk – adta ki a jelszót Zakariás Dávid. – A nap rövid, a teendő viszont sok.
El is indultunk szép egyetértésben. Lassan bandukoltunk az állatkert irányába, hallgattuk a rigók trillázó dalát, a fészkükre hazatérő gerlék turbékoló kacagását, a cinegék és tengelicek kicsiny torkából feltörő zengő éneket, és az örökké elégedetlen verebek zsémbelését.
Az öreget zsenge ifjúkorom óta ismertem. Akkoriban még délceg volt, vagy inkább daliás, tűzzel, lelkesedéssel tele. Akár sürgette az idő, akár nem, mindig óriási léptekkel haladt, hosszú haja szőke lobogóként úszott utána. Ősztől tavaszig zöld lódenkabátot viselt és csokoládébarna kalapot, melyet tisztelete és elismerése jeléül, minden szembe jövő csinos lány és asszony előtt megemelt. A magamfajta író, költő sosem tudhatja, ki lesz a következő múzsája, ezért minden szép nőt megsüvegelek, magyarázta egyszer apámnak.
A bőséges választék dacára évtizedekig egyetlen múzsája volt, Imola, a székely tanítónő, akinek származása sokáig rejtély maradt. Akcentusa alapján egyesek udvarhelyinek, mások háromszékinek vélték. Csak halála után derült ki, hogy a Nyárádmentén született.
Rendkívüli szépsége ellenére, Imola halk szavú, csendes, és örökké mosolygó lány volt. Amolyan igazi múzsának való teremtés. Hosszú éveken át nagy egyetértésben, békében és szeretetben éltek Zakariás Dáviddal.
Csakhogy semmi sem tart örökké. Egy nap tanítás közben Imolából hirtelen elszállt az erő. Orvul tört rá, minden előzetes bejelentés nélkül. Egy ideig kétségbeesetten kapaszkodott a katedra szélében, végül lerogyott a székre, és percekig úgy maradt.
– Semmi komoly, csak múló rosszullét – nyugtatta mosolyogva a megrémült gyerekeket, miután magához tért.
Két hét múlva otthon újra megismétlődött az elerőtlenedés, de ezúttal kicsit tovább tartott, mint először. A második rosszullétet kilenc nappal később követte a harmadik, egy hétre rá a negyedik.
Zakariás Dávid nem várt tovább, orvoshoz vitte Imolát.
– A laboratóriumi vizsgálatok eredményei egyértelműen előrehaladott állapotú akut mieloid leukémiára utalnak – tárta szét kezeit a doktor.
– Még kimondani is rossz, hát még megélni – jegyezte meg elhaló hangon Zakariás Dávid. – S mit lehet tenni ellen?...
– Minden tőlünk telhetőt megteszünk, de az áttétek miatt nem sok reménnyel biztathatom önöket – közölte a doktor.
Imola másfél évig küzdött a könyörtelen kórral. Ez alatt Zakariás Dávid egyetlen sort sem írt, egyfolytában múzsája ágya mellett őrködött. A temetésen magába roskadva állt Imola fehér koporsója mellett, mint akire rádőlt a kerítés. Szinte hallani lehetett a fájdalom terhe alatt meghajlott csontjai ropogását.
Lopva a mellettem baktató öregemberre néztem. Hová tűnt daliás termete, egykori délcegsége. A múzsája halála óta eltelt huszonöt év alatt teljesen megöregedett. Egykor szőke haja megőszült, néhány gyér tincs árván lengedezett ki kopott kalapja alól. Léptei megkurtultak, meglassultak. A megaláztatások, csalódások a csinos nők megsüvegeléséről is leszoktatták.
– Aztán, hogy megy az írás? – fordult felém váratlanul.
– Megyeget… – feleltem kelletlenül. – Csak ne ütköznék lépten-nyomon falakba. Néha az az érzésem, a kiadók csak azért vannak, hogy tönkre tegyék az irodalmat. Semmi se jó nekik. Mindenre fintorognak, fanyalognak, és mindenért az írókat okolják.
– Ismerős… – bólogatott az öreg Zakariás. – Tudod, annak idején én is végigjártam a ranglétra minden fokát, némelyiken a szükségesnél jóval tovább időztem.
Gimnazistaként egy irodalmi társaság tagja lettem. Szfinx volt a neve. Tucatnyian lehettünk. Csupa írni akaró, folyton az alkotás lázában égő fiatalember. Szinte minden időnket az irodalomnak szenteltük. Naphosszat elüldögéltünk a vasútállomással szemközti cukrászda szeparéjában és ontottuk a verseket, novellákat. Nem voltak azok eget rengető írások. Jelenünkről és a benne élő egyszerű, hétköznapi emberekről szóltak. Amikor összejött egy tucatnyi elfogadható vers és prózai mű, felkerekedtünk, hogy Nagyvárad főutcáján a nagyközönséggel is megosszuk „remekműveinket”. Az üzletek lépcsőiről előadott verseink, rövidprózáink megosztották a közvéleményt. Az alkalmilag összeverődött hallgatóság között voltak, akik elismerőleg tapsoltak, mások fejcsóválva odébb álltak. S bár a tapsolók csak ritkán kerültek többségbe, mi szentül hittük, hogy rövid időn belül befutott és közismert költők, írók leszünk. Írtam hát szorgalmasan. Akkoriban túl komolyan vettem magam. Azt hittem, az írás legfőbb küldetésem, feladatom. Egy nap borítékba raktam tíz novellám kéziratát, és elküldtem Bukarestbe, az egyetlen magyar nyelvű könyvkiadónak. Pár nap múlva visszaírtak: „A maga írásaiból teljességgel hiányzik a kommunista öntudat. A valódi eszmék, a folyton fejlődő és virágzó haza, valamint a párt és a szocialista munkaverseny hőseinek népszerűsítése helyett, a dolgozó nép ellenségeit emeli piedesztálra. Azt tanácsoljuk, hogy szereplőit a jövőben a munkásosztály soraiból válogassa, akkor talán mi is érdemben tudunk majd foglalkozni írásaival.” Én azonban nem tudtam olyasmivel szolgálni. Szereplőim mentesek voltak mindenféle ideológiától. Átlagos, hétköznapi emberek voltak. Egyiket-másikat egészen a társadalom szélére repítette a jóléti centrifuga. Bárhogy is alakult az életük, minden gondolatuk mélyén valahol ott rejlett a mi sorsunk is. Ám ahhoz, hogy ezt észrevegyék, az embereknek meg kellett volna tanulniuk a sorok között olvasni. Ami nem a jelenben játszódik, arra a ma embere azt mondja: retro. Mert egész életét az idő határozza meg. Az idő múlására figyelmezteti okosórája, telefonja, számítógépe és határidő naplója. Közben elfelejti, hogy nem a történés időpontja lényeges, hanem az üzenete. Az igazság örökérvényű. Teljesen mindegy mikor hangzott el. Száz, vagy ezer év múlva éppúgy igazság marad, mint amikor megfogalmazták.
A kudarc ellenére igyekeztem megőrizni a tartásom, az erőm azonban egyre fogyott. Hiába biztattak barátaim, hogy már közel a siker, lassan reményem utolsó cseppjei is elpárologtak.
Kezdő íróként sok példaképem volt. Mindegyikben tetszett valami, de én önmagam akartam lenni. Egyéniség. Olyan, akit már az első mondatáról felismernek, mert rajta kívül senki sem tudja úgy fűzni a szavakat. Az érvényesüléshez azonban a szándék kevésnek bizonyult. Segítségre, pártfogásra lett volna szükségem. Ám támogatás helyett csupa elutasításban volt részem.
Két hónappal leszerelésem után olyan mély lelki válságba süllyedtem, hogy egyetlen sort sem voltam képes leírni. Naphosszat ültem az írógép előtt és bambán meredtem a semmibe. Az áldatlan helyzetnek egy váratlan fordulat vetett véget.
Egyik reggel veszett csöngetésre ébredtem. Mérgesen botorkáltam az ajtóhoz, és kitártam. Egyenruhás rendőr őrnagy állt a küszöbön.
– Bemehetek? – kérdezte.
– Hogyne, jöjjön csak – intettem. – Mindössze annyi időt adjon, kérem, hogy magamra kapjak valamit. Addig üljön le – mutattam az egyik fotelre.
– Felesleges átöltöznie – legyintett. – Gyorsan túlesünk az egészen.
– Hallgatom – rántottam a vállamon, és leültem én is.
– Tudomásom szerint maga idén nyáron szerelt le – kezdte.
– Így van, bólintottam. Méghozzá tartalékos őrmesterként.
– Dicséretes – tekert elismerőleg a nyakán –, s jelenleg hol dolgozik?
– Sehol. Írással foglalkozom.
– Miféle írással?
– Hát szépirodalommal: novella, elbeszélés, regény, vers – soroltam.
– Az nem számít munkának – legyintett. – Bejelentett munkahelye van?
– Nincs – ráztam a fejem.
– Na, idefigyeljen, maga a nép vérén élősködő, ingyenélő, egy egész hónapot kap tőlem, hogy elhelyezkedjen. Akkor újra eljövök, s ha itthon találom, bilincsbe verve viszem el. És hat hónapra úgy sittre vágom közveszélyes munkakerülésért, hogy csak úgy nyekken! Értve vagyok?!
– Értve – bólintottam.
– Hát akkor ehhez tartsa magát – állt fel és döngő léptekkel elvonult. Én meg csak álltam az előszobában, és bámultam ki a fejemből, mint annak idején Bálám szamara.
Majd egy hónapon át, reggeltől estig állást kerestem. Eredménytelenül. Végül az utolsó percben esztergályosként sikerült elhelyezkednem egy szolgáltató cégnél.
Eleinte nehezen ébredtem reggelente, a hirtelen változás mégis használt: helyrebillentette lelkem egyensúlyát. Egy hónappal kenyérbeállásom után ismét írni kezdtem. Délelőtt dolgoztam, délután és este írtam. Először csak néhány karcolatot, glosszát, aztán novellákat, és egy regényt. Utóbbit már nem tudtam befejezni, mert 1988-ban felolvasóestre hívtak át Debrecenbe. Az előadás után az Arany Bikában iszogattunk, mikor az eseményt szervező író hirtelen nekem szegezte a kérdést.
– Figyelj! Mi volna, ha itt maradnál?
– Ne hülyéskedj! – tiltakoztam. – Azonnal kiadnának a románoknak, azok meg felszólítás nélkül főbe lőnének.
– De mi nem adnának vissza. Biztos forrásból tudom – bizonygatta. – Menjük el reggel a rendőrségre, és kérdezzük meg. Az a biztos.
– Rendben – egyeztem bele. Reggel nyitáskor már a rendőrségen voltunk. – Tényleg nem akar visszamenni? – kérdezte egy szigorú tekintetű hölgy.
– Ha lehet, inkább maradnék – feleltem.
– Akkor töltse ki ezeket a menedékkérő nyomtatványokat. Szülei milyen nemzetiségűek?
– Magyarok – bámultam rá értetlenül. – Ezt a nevem alapján is kitalálhatta volna.
– Jó lesz, ha megjegyzi – nézett rám szúrós tekintettel –, mi sosem találgatunk.
– Megértettem – bólintottam.
– Akkor lásson hozzá szaporán, és töltse ki a papírokat.
Egy hétig a hontalanok kenyerét ettem az Ifjúság utcai óvodából átalakított menekülttáborban. Addigra ismerősöm beprotezsált egy üzemi laphoz. Újságíró lettem, ráadásként egy csinos garzonlakást is kaptam.
Három évig írtam, szerkesztettem a lapot, közben saját dolgaim útjait is szépen egyengettem. A negyedik évben csődbe ment a cég, megint utcára kerültem.
Mivel bőven volt időm, összeszedtem írásaimat, és sorra végiglátogattam a városban működő kiadókat. Szabályosan házaltam. Sok helyen szóba sem álltak velem. Ha mégis beengedtek, a kiadóvezetők épp csak belelapoztak a kéziratomba, megcsóválták a fejüket, s már adták is vissza. Annyi fáradtságot sem vettek, hogy egyetlen oldalon végigfussanak tekintetükkel.
– Az olvasókat manapság nem érdeklik az ilyen történetek – tárták szét a kezeiket. – Felgyorsult világunkban az emberek izgalomra, erőszakra, kalandra, erotikára, elsősorban sikerre és hírnévre éhesek. Csupa olyan dologra, amiket csak hallomásból ismernek, mert időhiány miatt nem nyílik alkalmuk személyes kipróbálásukra. Ha már a valóságban nem lehettek részesei, legalább olvasmányaik révén szeretnék megélni a felsorolt élményeket – zárták le a beszélgetést, és tárták ki előttem az ajtót.
A kilencvenes évek végén végre megjelent egy novelláskötetem, a hanyagul szervezett terjesztés miatt azonban egyetlen példány sem jutott túl a városhatáron. Így jóformán senki sem ismerte a nevem.
Tíz évvel a rendszerváltás után hazatértem. Vettem egy kis házat a hajdani Kálvária-domb mögötti Sötétágban. És ott folytattam, ahol odaát abbahagytam.
– S ma az egyik legnépszerűbb íróként tartanak számon – jegyeztem meg óvatosan.
– Túlságosan nagy árat fizettem ezért a népszerűségért – sóhajtott akkorát az öreg, hogy a falevelek is beleremegtek. – Sok keserűséget, szenvedést és megaláztatást kellett elviselnem.
A sajtó… Szinte havonta cikkeznek rólam. Dicsérnek, magasztalnak, mintha én fedeztem volna fel a spanyolviaszt.
Pedig semmit se fedeztem fel, csak kezdettől másként néztem és láttam a világot, mint a legtöbb ember, de ezt akkoriban senki sem értette. Gúnyoltak, nevettek rajtam, mintha valami őskövület lettem volna. Noha én akkor is ugyanaz voltam, aki ma is vagyok. Egyetlen bűnömül azt tudták felróni, hogy nem voltam hajlandó magamra ölteni egyenruhájukat.
Hírnév, népszerűség. Mik ezek? Hatalmas terhek, melyeket élete végéig kénytelen cipelni az, akire rárakják.
Horatius írta egyik költeményében: Exegi monumentum aere pernnius. Magyarul valahogy így hangzik: Ércnél maradandóbb emléket alkottam.
Fiatalkoromban azt hittem, a népszerűség és a hírnév is lehet életcél, feladat. Valami nagyot, maradandót, amolyan időálló dolgot alkotni. Ma már tudom, a valódi cél egészen más. Viszont azt önmagának kell kitalálnia, kitűznie minden embernek. Ebben senki nem tud segíteni, bármilyen jó szándék vezérelje is. Vannak utak, melyeket magányosan kell megtennünk. Egy székely hegymászó mondta ezt nekem évekkel ezelőtt. Ma már nem él.
Felnőttem, s férfiként már nem vágytam hírnévre, halhatatlanságra. Legfeljebb némi rokonszenvre, és egy csipetnyi elismerésre. Sajnos nem tőlünk függ, mit kapunk, hanem a kortól, amelyben élünk, és az emberektől, akik körülvesznek minket. Minden az ő ízlésük, az ő hozzáértésük függvénye.
Na, Isten veled, fiam – köszönt el a Rhédey kertnél. – Még van egy kis elintéznivalóm a múzeumban.
Fájó érzéssel öleltem meg az öreg Zakariás Dávidot. Annyi megbeszélnivalónk lett volna még. Néztem utána, míg el nem tűnt a sétányt szegélyező fák mögött. Ahogy gondjaink terhe alatt görnyedő lelkünk is eltűnik egyszer a földi létet követő nagy ismeretlenben. Bármi várjon is ránk odaát, az igazság örökérvényű marad. Mert sajnos, mióta az ember tudatára ébredt, a tehetség és a tudás úgy viszonyul az elismertséghez, ahogy a kiló krumpli ára az almáéhoz és a körtééhez.
vissza a nyitólapra