vissza a nyitólapra





– Jól vésd az eszedbe, kisunokám: „Nagyvárad olyan város, kinek nem látni mását.” Itt még a bolondokat is annyira megbecsülik, hogy külön házat építettek nekik. Ám bármilyen magasra is emelték, a tizedük se fér el benne, legtöbbjük szabadon jár-kel, az épelméjűek között – mondta egyszer anyai nagyapám, amikor látogatóban járt nálunk.
Más szájából valószínűleg kétkedve fogadom az efféle általánosító kijelentést, ám nagyapámnak igaza volt. Egyfelől mert bolondokért már akkor sem kellett Debrecenbe menniük a váradiaknak. Másfelől az öregnek jussa volt ilyesmit állítani, mivel nagyanyámmal közösen épített tornácos házuk egyike volt az elmegyógyintézetet akkortájt közrefogó alig féltucatnyi épületnek.
A Hoványi-dombra felnyúló kórházudvarra a bölcs és előrelátó elődök diófákat ültettek. Nagyapámék házára viszont dúslombú vadgesztenyefák vetettek árnyékot. Amikor érni kezdett a dió, nagyapám napjában kétszer gesztenyéket dobált át a kerítés fölött az intézet udvarára. A „bolondok” sem voltak restek: diózáporral viszonozták a „támadást”. Egy-egy ilyen csata után nagyapám szépen összegyűjtötte a diókat, s mivel a kertjükben fehérlő mákvirágok minden esztendőben bőségesen meghálálták a gondoskodást, nagyanyám sosem kényszerült pénzért megvásárolni a karácsonyi bejglibe valót. Piacra a friss híreken kívül legfeljebb tojásért járt ki nagy ritkán. Nem mintha híján lett volna a tyúkoknak. Mindig harminc-negyven kapirgált a baromfiudvarukon. Bolond Rózsi tojásai azonban minden képzeletet felülmúltak. Ezt a tényt legádázabb ellenségei is kénytelenek voltak elismerni. Nagy tojások és barnák, akár a tejeskávé. Nyilván a tápérték is több bennük – mondogatták az emberek, akik mindig hajlamosak voltak filozófiát kreálni butaságaikhoz.
Bolond Rózsit fél Várad ismerte. Legalábbis a piacra járó fele. És nemcsak a tojásai miatt. Ötven is jócskán elmúlt már, de a férfiak még mindig megfordultak utána az utcán.
– Hej, ez a Rózsi még most is szemrevaló teremtés – tekert elismerően a nyakán Kóhant bácsi, valahányszor a menyecske apró cipőiben elkopogott a hentesüzlete előtt.
– Csak öt évvel vónék fiatalabb, bezzeg megtanítanám dorombolni – toldotta meg sóhajtva az öreg Göndör.
Minél jobban lelkesedtek érte a férfiak, annál kevésbé kedvelték a nők. Talán népszerűsége, talán harsány hangja miatt. Mindenesetre valahányszor észrevették, gyorsan sarkon fordultak, vagy megpróbáltak átmenekülni az utca túloldalára. Utóbbira azonban csak elvétve adódott lehetőségük. Mert Rózsi sasszeme száz méterről kiszúrta az ismerőst, s a következő pillanatban már el is kiáltotta magát.
– Várjál már, Pirikém, drágám, hetek óta kérdezni akarok valamit tőled… Sajátos, rekedtes hangját a szomszédos utcákban is meghallották. Pirikém legszívesebben a föld alá bújt volna, bár ismerve Rózsit, nyilván oda is követi. Legalábbis apám úgy vélte.
– Akit ez egyszer elkap, azt nem egykönnyen ereszti ki a karmai közül – dörmögte a bajusza alatt. Ám akármilyen halkan is mondta, anyám mégis meghallotta.
– Mi a bajod azzal a szegény asszonnyal? A légynek se árt, mégis mindenki rajta köszörüli a nyelvét – perdült szembe apámmal.
– Jól van, no. Nehogy megegyél már. Bolondságán kívül az égadta világon semmi bajom vele – igyekezett eloldalogni behúzott nyakkal atyám. – Bár elismerem, bolondsága nem az ő vétke – tette hozzá tisztes távolságból.
Mivel fogalmam sem volt, miben nyilvánulhat meg Rózsi bolondsága, erősen furdalt a kíváncsiság, s egy nap odaálltam anyám elé és megkérdeztem:
– Miért tartják bolondnak Rózsi nénit?
– Mert buták és irigyek – legyintett. – Hosszú és szomorú történet az ő élete, de ha nagyobb leszel, elmondom majd, akkor talán megérted… – tette hozzá.
Bár sosem kérkedett vele, Rózsi nem holmi jöttment volt, hanem tősgyökeres váradi. Akkoriban még ez is erénynek számított. Apja Váradvelencéről, anyja a Rétről került a Téglavető utca alsó végébe. Ott született meg negyedik gyermekükként Rózsi, és ott cseperedett szemrevaló hajadonná. Mert minden kétséget kizáróan az volt. Nem túl magas, nem is alacsony, viszont gyönyörű, akár egy szentkép. Arányossága és szemeinek ártatlansága teszik ilyen angyalian széppé – összegezte véleményét több alkalommal a nyilvánosság előtt Jerzsák Mariska néni, akinek hozzáértését senki sem merte kétségbe vonni a környékünkön. Főleg, hogy igazságát számos tény is alátámasztotta. Például valahányszor vasárnaponként templomba indultak Rózsiék, öt-tíz legény várt rájuk a kapu előtt, akik aztán egészen a székesegyházig kísérték őket. Egyszer-kétszer a bicskák is előkerültek a legények zsebeiből, de az csak amolyan virtuskodás volt. Ráadásul hiábavaló, mivel Rózsit vélhetőleg az sem rendítette volna meg, ha halomra ölik egymást. Akkorra ugyanis már elhatározássá érett benne az évek óta dédelgetett szándék, hogy apáca lesz.
Amint leérettségizett, jelentkezett is a Szent Orsolya Rendbe. Egy évvel később beöltöztették, és megkapta a novíciák fehér fityuláját. Az örök fogadalmat azonban már nem tehette le, mivel az 1948 nyarán hozott felekezeti törvény megtiltotta Romániában a szerzetesrendek további működését, és elrendelte azonnali feloszlatásukat.
Így aztán Rózsi visszakerült a szülői házba. Hónapokig szavát se lehetett hallani. Összeszorított ajkakkal tette a dolgát, s a hozzá intézett kérdésekre legfeljebb igennel vagy nemmel válaszolt.
Már 1950-et írtak a naptárak, amikor az egyik pénteki piacnapon jóképű, barna legény állt meg előtte a soron.
– Hogy adja a tojásokat, szép kisasszony? – kérdezte huncut mosollyal.
– Magának is ugyanannyiért, mint másnak. Egyébként nem vagyok kisasszony – felelte Rózsi.
– Aztán mástól mennyit kér darabjáért? – pödört egyet hegyes kis bajszán a legény.
– Negyven banit a kisebbekért, ötvenet a nagyobbakért.
– S ha mondjuk, én egy-egy csókkal megtetézném a negyven banikat, kaphatnék-e a nagyobbakból? – fűzte tovább a szót a legény.
– A keresztanyja térde kalácsát csókolgassa, maga, ne engemet, hallja-e! – kapta csípőre a kezeit Rózsi. – Hát kinek vagy minek néz engem?
– Hű, micsoda kardos leányzó, kegyed! Nehogy bekapjon, már! – lépett hátrébb nevetve a legény. – Magáé az áru, de nálam van a pénz, hadd legyen szabad alkudoznom, elvégre a piacon vagyunk…
– Nálam nincs alku! Már megmondtam: a kicsik negyven, a nagyok ötven baniba kerülnek. Ha tetszik jó, ha nem, le is út, fel is út. Ne raboljuk hiába egymás drága idejét – zárta le a beszélgetést Rózsi.
Csakhogy a legényt nem lehetett ilyen könnyen lerázni. Hétfő reggel újra ott volt a piacon, és attól fogva addig járt konok kitartással Rózsi nyakára, mígnem megtört a jég. S ha már megtört, gyorsan el is olvadt, főleg miután kiderült, hogy a legény mozdonyvezető. Annak se akármilyen, kizárólag gyorsvonatokat bíznak rá.
A jóképű barna legényt Ferenczi Istvánnak hívták, csak pajtásai csúfolták Bak Pistának. De nekik megengedte. Ragadványnevét huszonegy évesen szerezte, amikor még tolatómozdony-vezetőként szolgált a váradi nagyállomás rendezőpályaudvarán. Amint befutott egy-egy tehervonat, lecsatolták róla a mozdonyt, helyére beállt Ferenczi Pista szaporán szuszogó kis masinájával, s már vontatta is fel a gurítódombra a vagonokat, ahonnan aztán az egyenként leeresztett vasúti kocsik a vágánylíra révén eljutottak a kijelölt szerelvényekhez.
Szorgalmas, jóravaló fiatalember hírében állt Pista, csak egyetlen egyszer akadt némi baj vele.
Történt, hogy egyik szombat este bálba csábították a cimborái. Gyorsan elszállt az idő, mire észbe kapott bizony már reggel volt. Átöltözni sem maradt ideje, a bálból egyenesen a munkába sietett. Fáradt volt és annyira álmos, hogy majd leragadtak a szemei. Aznap minden balul sült el. Már az első tolatásnál elfelejtett megállni a gurító domb tetején, és lassítás nélkül nekitolta a vagonokat egy békésen várakozó tehervonatnak. Déltájban figyelmen kívül hagyta a tolatásvezető jelzéseit, és vakvágányra vitte mozdonyát.
– Mi volt ma magával, fiam? – kérdezte ingerülten a műszakvezető az esti váltáskor.
– Kicsit figyelmetlen voltam, főnök – ismerte be égő arccal Pista.
– Nem látta a tolatásvezető jelzéseit? Nem látta, hogy vakvágányon van? – tört ki az indulat a testes férfiúból.
– Őszintén sajnálom, főnök, ma tényleg nagyon rossz napom volt – hajtotta le bűnbánóan a fejét a fiatalember.
– Jól van, fiam. Bárkivel előfordul ilyesmi, de a jövőben igyekezzen jobban figyelni! Értjük egymást? – enyhült meg a műszakvezető.
– Igenis, főnök! Ígérem, soha többé nem fordul elő ilyesmi – fogadkozott Pista.
Becsületére legyen mondva, meg is tartotta ígéretét, így aztán a következő év márciusában előléptették, előbb személy-, aztán gyorsvonatra került. Amikor Rózsit megismerte, már két kitüntetést tudhatott magáénak.
Egy évig jártak jegyben, aztán a következő esztendő májusának utolsó szombatján szépen egybekeltek.
Az emberek sokáig emlékeztek arra a verőfényes késő tavaszi napra. A levegő virágillattól volt nehéz, s mintha a madarak is legszebb dalaikat fújták volna a fiatalok tiszteletére. A ceremónia végén a pap belekarolt Pistába, úgy vezette ki az ifjú párt a székesegyházból. Amint kiléptek a templomból, mintegy varázsszóra az összes mozdony sípja megszólalt. Zúgtak, fütyöltek, süvítettek a mozdonysípok, akár egy hatalmas orgona, némelyik még ki is cifrázta, mint a szűcs az ünnepi szűrt. De szép volt az ifjú pár is, akár a festett kép. Mindenkinek könny szökött a szemébe, aki csak látta őket. Utána két nap, két éjjel folyt az eszem-iszom, dínom-dánom, ropták a táncot inuk szakadtáig.
Harmadnap nászútra indult Pista és Rózsi. Vonatra ültek és meg se álltak Szovátáig. Délelőttönként többnyire a Medve-tó sós vizén ringatóztak, délután a fürdőhely körüli erdők valamelyikében andalogtak, s szívták magukba Erdővidék balzsamos és gyógyító levegőjét.
Aztán ahogy lenni szokott, gyorsan elmúltak az öröm napjai, visszatértek a dolgos hétköznapok.
Telt-múlt az idő, s ötvenhárom nyarán behívták az összes tartalékos katonát, köztük Ferenczi Pistát is. Helybe szólt a behívó, Rózsit mégis nagyon megviselte a váratlan esemény. Reggeltől estig egyvégtében csak pityergett.
– Rózsikám, szerelmem, nyugodj már meg! – próbálta vigasztalni Pista. – Semmi okod a kesergésre, hisz itt leszek Váradon. Akkor jövök haza, és annyiszor, ahányszor csak akarok.
– Valami furcsa és nagyon rossz érzés gyötör napok óta – teltek meg könnyel Rózsi szemei. – Nem tudom szavakba önteni, de határozottan érzem, hogy utoljára öleljük egymást…
– Ugyan már, Rózsi! Rémeket látsz – karolta át asszonykáját Pista. Görcsösen szorította magához a törékeny testet, mintha az ő lelkében is gyökeret vert volna az a megmagyarázhatatlan félelem.
Négy nappal Pista távozása után Rózsi már épp lefekvéshez készült, amikor megszólalt a csengő. Rémült arccal kapta magára pongyoláját, és sietett kaput nyitni. Egy őrnagy és egy szakaszvezető állt ott az esti szürkületben.
– Suta Ottó őrnagy vagyok, és Ferenczi Rózsát keresem – emelte kezét sapkája széléhez a rangidős.
– Én vagyok az – rebegte elhaló hangon Rózsi.
– Nos, asszonyom, legyen erős! – nyúlt táskája után az őrnagy. – Tegnap este, éleslövészet közben egy eltévedt golyó szíven találta a férjét, aki azonnal életét vesztette… Fogadja, kérem, mindnyájunk őszinte és együttérző részvétnyilvánítását. A katonai vezetés posztumusz századossá léptette elő, egyben hősi halottá nyilvánította a férjét. Méltó temetéséről is a sereg gondoskodik. Ha bármilyen segítségre szorulna, forduljon bizalommal hozzánk.
Még egyszer fogadja őszinte együttérzésünket, asszonyom! Legyen békés, nyugodt éjszakája! – mondta, közben mindketten bokájukat összeverve tisztelegtek.
Akkor este valami elpattant Rózsiban. Csak ült a nyitott ablak mellett, és bámult a semmibe. Egy-egy érkező vagy távozó vonat zajára időnként felemelte a fejét. Próbálta kitalálni, merről jött és merre tart. Egy idő után már erre sem ügyelt. Éjfél körül megvetette az ágyat és lefeküdt.
Másnap reggel korán ébredt. Felkelt, felöltözött, de minden olyan zavaros volt körülötte és benne. Ha anyja kérdezte, válaszolt, de ösztönösen törtek fel belőle a szavak, képtelen volt tudatosan sorba rakni őket.
Három nap múlva tartották a temetést, de ott sem sikerült teljesen magához térnie, noha a szertartást végző ezredes mesterien bánt a szavakkal. Közönyéből a díszsortűz rázta fel némiképp. A fegyverropogás annyira megijesztette, hogy majdnem elájult. Utána viszont nevethetnékje támadt, maga sem tudta, miért.
Temetés után elbúcsúzott a rokonságtól és hazament. Átöltözni már nem volt kedve. Leült fekete gyászruhájában az ablak mellett hagyott székre és tekintete ismét a semmibe révült. S ahogy ott ült, és a jövő-menő vonatok zajából próbálta kitalálni, honnan, merről érkezhettek, hirtelen ráébredt, hogy önmaga irányát sem ismeri. A saját sorsáét. Hogyan tovább? Vissza a múltba, vagy előre a jövőbe? Teljesen mindegynek tűnt. Agya lázasan zakatolt, közben gondolatai körbe-körbe forogtak a nagy semmiben, ahogyan a kutyakölyök forog néha saját farka után. Gondolatai sötéten örvénylettek, kavarogtak, közben érezte, lassan széthullnak, s a parketta kemény falapjaira esve parányi szilánkokra törnek. Szálltak, röpködtek az apró gondolatcsillámok, mint a mesebeli gonosz tükör részecskéi. Néha úgy tűnt, rövid pillanatokra összeállnak csillogóan tiszta tükörré, hogy aztán újra szétessenek…
Egy óra telhetett el így, talán kettő, nem törődött az idővel. Összeszedte magát, átöltözött, gondosan bezárta maga után az ajtókat és elindult. És csak ment, ment, végig a Török Ignác utcán, aztán a Szent János utcán. Átkelt a Szent László hídon, majd a Kossuth utcán. A Nagypiac térre érve jobbra fordult és az Ullmann-palota felé vette az irányt. A hatalmas épület alatt egy pillanatra megállt és feltekintett a Zsolnai-domborművekkel díszített homlokzatra, aztán a bejárati ajtóhoz lépett és elszántan lenyomta a kilincset.
A lift nem működött. A második világháború végén a „felszabadító” Vörös Hadsereg katonái minden villanymotort leszereltek és magukkal vittek a városból.
Pihegve ért fel a negyedik emeletre. Kilépett a függőfolyosóra és lenézett. A négyzet alakú szűk udvar sárga kockakövekkel volt kirakva. Hallgatózott. Jobbról mintha beszédfoszlányokat vélt volna hallani, hát balra indult. A kovácsoltvas korlát egyik tartórúdja mellett megállt, keresztet vetett és imádkozni kezdett. Aztán újra keresztet vetett, fellépett a korlátra, behunyta a szemeit és levetette magát.
De csak egyemeletnyit zuhant. Ruhája az alá tóduló levegőtől harang alakúvá gömbölyödött és fennakadt a kovácsoltvas tartóoszlop kiálló végén. S ahogy ott függött, himbálózott ég és föld között, Rózsiba hirtelen visszatért az életösztön.
– Segítség! – kiáltotta kétségbeesetten. – Segítség! Kérem, segítsen valaki! – A vékony kartonruha halk reccsenéssel szakadni kezdett. – Segítség! – kiabálta újra Rózsi.
Sorra kinyíltak az ajtók. Az emberek a függőfolyosókra tódultak és a döbbenettől meredten bámulták a levegőben kapálózó nőt.
– Ne tátsák a szájukat! Próbáljuk megmenteni a szerencsétlen! – dörrent fel hirtelen egy erélyes női hang. – Mindenki a lehető leggyorsabban hordja ki ágyneműjét és dobja le!
Másodpercek múlva tompa puffanásokkal földet értek az első dunyhák, párnák paplanok. Megint reccsent a kartonruha, és Rózsi újra felsikoltott. Akkor már egymás után hulltak az udvarra a tollal telt párnák, dunyhák, paplanok. A szakadás közben elérte a ruha szegélyét, a következő pillanatban aztán az is átszakadt, és az asszony aláhullt a mélybe. A zuhanó test súlyától néhány párna szétrobbant, percekig sűrű hóesésként szálltak a pihetollak. De ebből Rózsi semmit se észlelt, már zuhanás közben elvesztette az eszmélet.
A hatos kórházban tért magához. Kinyitotta a szemét, s hirtelen vakító fény hasított a pupilláiba. Sokáig csak hunyorogni tudott.
– Hogy érzi magát? – riasztotta fel egy hang, valahonnan oldalról. Fehérruhás ápolónő hajolt fölé. Arca szinte a Rózsiéhoz ért, de hangja, mintha egy távoli hangszóróból szólt volna. Tekintete őszinte volt és érdeklődő. Rózsi próbált felelni, de csak ajkai mozogtak, torka néma maradt... Közben érezte, valami szúrja jobb tenyerét. Szétnyitotta, apró fémfeszület volt benne. Értetlenül nézte.
– Egyik volt nővértársa hozta – mondta az ápolónő. – Paula, vagy valami ilyesmi…
Rózsi szájához emelte a kis keresztet, aztán visszahanyatlott a tudattalanságba. Csak ritkán eszmélt fel, olyankor furcsamód mintha kívülről látta volna magát. Körülötte minden hófehér volt. Fehérek a falak, fehér az ágy, fehér a lepedő, fehér a takaró, fehér a párna, fehér a lélek… A vakító fehérség közepén jókora fekete folt: ő.
Egy hónap múlva kiengedték. Hazafelé tartott. Gyalogolt az ismerős utcákon otthona felé. Az utolsó métereket már végigkacagta.
Kénytelen volt. Hirtelen újra tudatába villant a könyörtelen valóság: egyedül van! S hallotta, ezt mondták a háta mögött összesúgó emberek is: Szerencsétlen asszony... Meghibbant. Régen világszépe volt, ma már csak egy szánalmas özvegy. Ördögszekér, melyet kénye-kedve szerint görget a szél.
A gyógyszerek hamar elfogytak. Nem ment újakért. Valahogy nem kívánt orvost látni, de mást se. Inkább naphosszat ült és várt. Mindjárt jönnie kell a Pistának. Akármilyen hosszú legyen is az út Bukarestig, egyszer annak is véget kell érnie… De mi van, ha nem talál haza? – fúrta be magát a kétely a fejébe. Kicsit még ült, aztán átöltözött és elindult. A Bémer térre ment. Ahol olyan sokat sétáltak Pistával. Oda tán csak eltalál majd, ha hazatér…
Délután volt. A népek tódultak ki a gyárakból, irodákból. Mintha egész Várad ott tolongott volna. Csak Pista nem volt sehol.
– Bocsánatot kérek – szólított meg egy férfit. – Véletlenül nem látta a férjemet?
– Kit kellett volna látnom? – szaladt bosszús ráncba a férfi homloka. – Kicsoda a maga férje, jóasszony?
– Hát Pista… Ferenczi Pista, maga tán nem ismeri?... – bámult csalódottan a férfi képébe.
Pár méterrel odébb egy nőt is megállított.
– Maga se tudja, hol a férjem?
– A fenét érdekli a férje, hallja-e! – ripakodott rá a nő. – Vigyázott volna jobban rá… – szólt vissza.
– Vigyáztam én, óvtam én, de elvették tőlem. Emberek! Adjátok vissza a férjemet! Hová rejtettétek, miért vettétek el tőlem! – sikoltotta kétségbeesetten.
A járókelők szánalommal vegyes tisztelettel tértek ki az útjából. Este hat óra elmúlt, mire hazaért.
Másnap megint kiment. Attól fogva minden délután ott volt a Bémer téren. Kérdezett, faggatott, jajveszékelt, zokogott…
Novemberben leverte egy férfi kalapját. Újra kórházba került. Elektrosokk-terápiára fogták. Akkor még altatás nélkül végezték. Karácsonyra annyira helyrejött, hogy megint hazamehetett.
Többé nem került kórházba. Kedélyállapota helyrejött, régi humorát is visszanyerte. Tavasszal újrakezdte a tyúktartást. Örök rejtély marad, mivel etette tyúkjait, de az övéihez hasonló szép és ízletes tojásokat emberemlékezet óta nem árultak a váradi piacokon.
A jegyrendszer bevezetése után tojásai még keresettebbek lettek. Főleg, hogy fizetni is lehetett velük. Rózsinak akkor már kétszáznál több tyúkja volt. Igazi aranybánya – irigykedtek szomszédai. Pedig egyre nehezebben bírta a munkát, és emlékezete is mind többször hagyta cserben. Ha letette szemüvegét, két perc múlva már nem emlékezett rá, hol hagyta. Az is előfordult, hogy a kulcsot a zárban felejtette, aztán órákig kétségbeesetten kereste.
Egy nap váratlanul rosszul lett a piacon. Leült a székére, de nem sokáig tudta tartani magát. Árustársai mentőt hívtak, hazavitték és lefektették. Az orvos súlyos agyérelmeszesedést állapított meg.
Három hónapig nyomta az ágyat. Nővérei és a környékbeli asszonyok felváltva gondoskodtak róla. Egy idő után már folyamatosan félrebeszélt és senkit sem ismert fel. Az utolsó nap estéjén azonban váratlanul kitisztult az elméje. Meggyónt, magához vette a haldoklók szentségét és hajnalig beszélgetett legidősebb nővérével. Két óra tájban váratlanul elhallgatott. Szemei kikerekedtek és a szoba egyik sarkára szegeződtek. Nővére rémülten követte tekintetét, de semmit se látott. Rózsi azonban mosolyogni kezdett és megszólalt: Ó, de drága, de kedves vagy, Pista! Hát eljöttél értem? Nem akartad, hogy egyedül bolyongjak ebben a sötétségben. Az Isten áldjon meg jóságodért! Végtelenül hálás vagyok neked, és kimondhatatlanul nagyon szeretlek – mondta, sóhajtott egy nagyot, és visszazuhant párnájára. Nővére megtapintotta ütőerét. Már nem volt benne élet. A legóvatosabb becslések szerint is legalább másfél ezren kísérték utolsó útjára.
Húsznál több év telt el azóta. Ma már legfeljebb néhány idős váradi emlékszik Bolond Rózsira. Vélhetőleg ők is inkább csak olyankor, ha valahol szép, nagy és barna tojásokat látnak, melyek olyanok, akár a tejeskávé. Olyankor önkéntelenül is azt mondják: Ezek a tojások szinte olyanok, amilyenek Bolond Rózsié voltak, s melyekhez hasonlót emberemlékezet óta nem árultak a váradi piacokon.
vissza a nyitólapra