vissza a nyitólapra





– Maga hozzám beszél?
– Én? Kérem, én egy szót se szóltam.
– De hallottam, és láttam, hogy mozog a szája.
– Mert eszem.
– Még hogy eszik. Hisz üres a tányérja.
– Mikor kihozták nem volt üres.
– Annak több mint félórája.
– Nem vagyok kapkodó típus. Alaposan megrágok minden falatot.
– Tényleg nem az a kapkodó fajta. Maga inkább kérődző típus, akár a marhák a legelőn.
– Ezt netán sértésnek szánta?
– Csak megjegyeztem.
– Ajánlom is. Különben ezeket a székeket a maga hátán töröm szét.
– Verekedni akar?
– Viszket a tenyerem.
– Tán allergiás valamire?
– Az ilyen fazonokra, mint maga.
– Mi baja a magamfajtával?
– Az, hogy ki van tömve pénzzel, jólöltözött, idejön, rendel valamilyen főúri kaját, percek alatt belapátolja, aztán megy tovább, mint aki jól végezte dolgát.
– Mi mást kellene tennem?
– Például: provokálnia engem.
– S magának mi haszna származik abból?
– Adott pillanatban elszakad nálam a cérna, felpattanok és a székek legalább felét szétverem magán. Ráadásként néhány asztalt is.
– De akkor maga börtönbe kerül garázdaságért.
– Ugyan már. A tulaj kamuból rám küldi a pincéreit, azok lefognak és bevisznek a főnök irodájába, ahol már vár rám a pénzes boríték.
– Szóval a tulaj fizet magának, amiért kárt okoz neki?
– Tisztázzunk valamit. Én nem kárt okozok, hanem hasznot.
– Tényleg?
– Igen. Bármilyen hihetetlenül is hangzik. Ezek a székek annyira régiek, hogy bármikor összerogyhatnak a vendégek alatt. A szemfüles tulaj magas biztosítást kötött valamennyi székére és asztalára. Várt egy hónapot, aztán szólt nekem, hogy jöjjek, és legalább a felét törjem össze. Délután kijön a kárszakértő, s holnap a főnök már fel is markolhatja a zsák pénzt. Új székeket, asztalokat vásárol, s még marad is pár ezer forintja.
– Értem.
– Na, lássa, ilyen egyszerű ez, kérem.
– Megkérdezhetem, egyébként mivel foglalkozik?
– Hogyne, kérem. Asztalos vagyok.
vissza a nyitólapra