vissza a nyitólapra





Az utcánkban, melyet kezdetben – nem tudni miért – a pokolról kereszteltek el, s csak később vehette fel Nepomuki Szent János nevét, annyi híresség lakott és élt, hogy egy kisebb város a felével is beérte volna. Eme hírességek egyike Ösztöke volt, becsületes nevén ifjabb Fedák József, akit ugyan nem ismertem személyesen, de Nagy bácsi, a nagyapja és a környékbeliek annyit meséltek róla, hogy abból egy regény is kikerekedhetne. A számos történet közül nekem az tetszett a legjobban, amelyik életreszólóan megalapozta az eleven legényke hírnevét.
Nos, a szóbeszéd szerint olyan négy-ötéves lehetett, talán még annyi sem, amikor egyik vasárnap, miközben annak rendje s módja szerint folyt a délelőtti szentmise a premontreiek Úri utcai templomában, hirtelen alattomossággal rájött a kisebbik baja. Az eset fent a karzaton történt, mivel Ösztöke szülei kórustagok voltak. S ha már ők ott tartózkodtak, illő volt gyermeküket is a közelükben tudniuk, hogy rajta tarthassák a szemüket.
A bölcsességeknek ugyan még híján volt a legényke, annyit azonban már filozófusok nélkül is tudott, hogy a szükség nagy úr. Nem is húzta hát az időt, hanem odafutott buzgó áhítattal éneklő édesanyjához, ám mielőtt szólásra táthatta volna a száját, a hit tekintetében kérlelhetetlenül következetes mama egy mérges szemöldökrándítással el is némította csemetéjét. Szerencsére atyja jóval engedékenyebbnek bizonyult. – Keress egy kerítést, és ott intézd el a dolgod – súgta fia fülébe. – Csak vigyázz, nehogy lepisild a szandálod!
Ösztöke körülnézett. Tekintete végigsiklott az orgonasípokon, a kántor és a kórustagok arcán, végül a karzat kovácsoltvas korlátján állapodott meg. Nem egészen olyan, mint a püspökkertet körülölelő, de kerítésnek ez is csak kerítés, futott át rajta az örömteli felismerés. Odaállt hát a rácshoz, ügyesen kigombolta nadrágja elejét, és szépen harmatoztatni kezdte lefelé a visszatarthatatlant. A permetről a padokban ülők gyorsan kiderítették, hogy nem mennyei magasságból hullott rájuk, és felháborodásukban templomhoz nem illő módon visítozni, szitkozódni kezdtek. A példanélküli rendbontás miatt, a miséző Tauszik atya néhány percre megszakította az istentiszteletet, hogy tájékozódjon. Amint megtudta a felháborodás okát, erélyes hangon felszólította Ösztöke szüleit, hogy csemetéjükkel együtt a lehető leggyorsabban hagyják el a templomot, és kint az utcán, valamelyik fa vagy fal tövében fejezzék be a sürgős elintéznivalót.
Önmagában már ez az egyetlen történet is elég lett volna ahhoz, hogy Ösztöke neve örökre bekerüljön Nagyvárad halhatatlanjai közé. Hogy mégsem így történt, az a krónikások vétke, akik valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, mindig másként rendszerezik a dolgokat, mint a hétköznapi emberek többsége.
S bár unokája valóban híres emberré vált, Nagy bácsi, aki mint már említettem, anyai nagyapja volt, sosem dicsekedett vele. Egyrészt, mert még csak nem is sejtette az unokájára váró dicsőséget, másfelől nem volt az a dicsekvő fajta. Kezei szélsebesen jártak, a száját viszont csak ritkán nyitotta szóra. Nem mintha némasági vagy egyéb fogadalom tiltotta volna számára a felebarátaival való értekezést. Sőt! Nagyon is közlékennyé vált, valahányszor a körülmények ezt lehetővé tették számára. Körülmények alatt Nagy bácsi esetében azokat a szájában sorakozó fa- és vasszögeket kellett érteni, melyeket a gondjaira bízott cipők és bakancsok talpába szándékozott beverni. Egyébként a szögeket két fémdobozban tartotta csiriztől és szuroktól ragacsos asztalán. Munka közben időnként bele-belemarkolt egyik vagy másik dobozba, és teletűzdelte szögekkel a száját. A faszögek mindig bal oldalra kerültek, a vasszögek jobbra. A hegyükkel kifelé meredő szögektől úgy festett a szája, akár egy tűpárna.
– Meglássa, ebből az Ösztökéből nagy madárszakértő lesz – szólalt meg, miközben hozzáfogott cipőim siralmasan ferdére kopott sarkaihoz.
– Miből gondolja? – fűztem a szót, kizárólag a beszélgetés kedvéért, ugyanis fogalmam sem volt, kiről beszél az öreg.
– Hát itt van példának okáért az a tavalyi eset – folytatta a megkezdett tempóban az öreg. – Történt, hogy a vejem, tudja, Fedák Jóska, június végén, jutalmul a színjeles bizonyítványért, vett hat pár postagalambot az unokámnak, Kis bácsitól, Izsák apósától. Még egy dúcot is szerzett valahonnan. A fránya galambok azonban nem méltányolták igyekezetüket, s még aznap faképnél hagyták őket, visszarepültek Kis bácsihoz.
– Galambházhoz szoktak ezek, fiam, nem holmi dúchoz, elvégre városi madarak – magyarázta az öreg Jóskának, mikor az este beállított a szökevényekért.
– De nekem fogalmam sincs arról, hogy néz ki egy galambház, Pali bátyám – szabadkozott Jóska.
– Egyet se búsulj, fiam! Te csak vásárold meg a faanyagot, én majd megszerkesztem a házat – veregette meg Jóska vállát búcsúzáskor az öreg.
Nem volt mit tenni, másnap az instrukciók alapján Jóska megvásárolta az oszlopokat, léceket, dróthálót, egyebet, Kis bácsi meg két nap alatt olyan galambházat készített, hogy még az öreg Zsíros is megirigyelte volna, ha látja...
A galambok gyorsan megbarátkoztak új otthonukkal. Igaz, más választásuk amúgy se nagyon volt.
Kéthónapnyi fogság után, egy augusztusi reggelen Ösztöke kieresztette a galambokat, s kíváncsian leste, mi lesz. Az lett, hogy a beste jószágok kiröpültek, egyenesen fel a háztetőre, ott aztán meg is ragadtak. Csak totyogtak le s fel a cserepeken, búgtak, turbékoltak, de a repüléshez valahogy nem fült a foguk.
Ösztöke előbb partvissal ijesztgette őket, a galambok azonban a fülük botját sem mozgatták. Aztán földgöröngyöket dobált fel a háztetőre, de az se hatott. Ráadásul még Jóska is jól lekapta, amiért megtölti földdel az ereszcsatornát. – Van abban már épp elég szemét, fiam, felesleges gyarapítanod – igazította el csemetéjét.
Másnap a kelő nap szorgalmas munkában találta a kisebbik Fedákot. Két-háromujjnyi széles csíkokra szabdalta a tűzrakáshoz félretett újságokat. Nagy igyekezetében még a nyelvét is kidugta.
– Hát te miben mesterkedsz, fiam? – kérdezte gyanakodva Jóska.
– Galambösztökéket készítek – felelte sokat sejtetően a legényke.
– Micsodát?…– tátotta el a száját Jóska.
– Galambösztökéket. Ezektől úgy repülnek majd a lusta fajzatok, mintha ostorral hajtanák őket – magyarázta a gyerek.
– Na, ezt megnézem – tolta hátra kalapját idősebb Jóska, azzal leült a gang lépcsőjére.
Miután az utolsó újsággal is végzett, Ösztöke lesietett a galambházba. Egyenként összefogdosta a galambokat, s madzaggal ügyesen a farkukra kötözte a papírcsíkokat, aztán kitárta az ajtót, azok meg egymás hegyén-hátán tódultak kifelé. A háztetőre azonban már nem ereszkedhettek le, mivel útközben halk surrogással beindultak a farkukra kötözött ösztökék. A sokat tapasztalt madarak eleinte nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget a mögöttük pörgő motolláknak. Mindössze kicsit gyorsítottak a tempón, remélve, hogy előbb-utóbb lemaradnak kellemetlen kísérőik. Csakhogy a gyorsítástól a papírcsíkok még veszettebb forgásba kezdtek. Már nem is surrogtak, hanem valósággal berregtek, és mindenütt szorosan a nyomukban. A galambokon úrrá lett a félelem. Kétségbeesetten igyekeztek felfelé menekülni, az ösztökék azonban állhatatosan pörögtek mögöttük. Aztán hirtelen öngyilkos zuhanórepülésbe mentek át, ám ez se járt eredménnyel. Különös hanggal társult manővereiktől a környék többi galambja is pánikba esett. Egymás után kaptak szárnyra a tiplerek, pörklik, fésűs keringők, fodros és parókás pergők, posták, bukók és strasszerek. Pillanatok alatt megtelt az égbolt furcsán cikázó galambokkal.
Ösztöke magánkívül volt az örömtől. Megállás nélkül rohangált az utca és az udvar között, közben diadalittasan kurjongatott. Hiába kérlelte az apja, hiába rimánkodott az anyja…
A delet is elharangozták, mire az utolsó galamb farkáról is leszakadt az ösztöke, és kimerülten bebukott a galambházba.
– Többé azonban nem volt szükség ösztökére. Ma is a kisunokám galambjai maradnak legtovább a levegőben. Magam is megbizonyosodtam róla – tekert elismerően a nyakán Nagy bácsi.
Telt-múlt az idő, Ösztöke már hatodikos vagy hetedikes lehetett, amikor egy verőfényes nyári délelőtt egyenruhás securitátés tiszt nyitott be Nagy bácsi sarki cipészműhelyébe. Az öreg nagy ámulatára illedelmesen, ráadásul magyarul köszönt, majd elpanaszolta, hogy a reggeli eligazításkor vadonatúj csizmái egyikéről levált a sarokvasalás.
– Üljön le, uram, akarom mondani: elvtárs – mutatott a kuncsaftok számára fenntartott egyetlen szalmafonatú székre az öreg. – Befejezem ezt a talpat, és máris megvasalom a csizmája sarkát. Ha javasolhatom, célszerű lenne a másik vasat is lecserélni, nehogy holnap vagy holnapután azt is elhagyja… – tette hozzá.
– Rendben – bólintott a tiszt –, azzal leült. Egy ideig hallgatott, közben szemmel látható elismeréssel figyelte az öreg gyors és határozott mozdulatait. Öt percig bírta a szótlanságot, akkor kibuggyant belőle a kérdés:
– Már megbocsásson, bátyám, de elnézem, ahogyan dolgozik. Mondhatom, lenyűgözően csinálja. Elárulná, kitől tanulta a szakma fortélyait?
Nagy bácsit mintha áramütés érte volna, hirtelen elengedte a kaptafát és felpattant. Markába köpte az ajkai közé szorított összes fa- és vasszöget, katonásan összecsapta a bokáit, és kivágta: Hős vezérünk, a nagy kondukátor, Nicolae Ceausescu elvtárs így tanította!
Az egyenruhást annyira meglepte a nem várt fordulat, hogy másodpercekig tátott szájjal, némán meredt az öregre. Végül valahogyan sikerült összeszednie magát, felugrott a székről, és két kézzel megragadta a suszter vállát.
– Maga gúnyolódni merészel? – sziszegte összeszűkülő szemekkel az öreg képébe.
– Biztosíthatom, eszembe nem jutna ilyesmi – válaszolta rezzenéstelen arccal Nagy bácsi. – A hatvanas évek egyik filmhíradójában láttam, hogyan talpalta egykori mesterénél a lyukas cipőket a főtitkár elvtárs. Igaz, akkor még csak a párt végrehajtó bizottságának volt tagja, de kétlem, hogy ma megtagadná egykori tanítóját.
– Hát vegye tudomásul, hogy Ceausescu elvtárs az ország leg …
Bármit is akart mondani, nem tudta befejezni, mert hatalmas csörömpöléssel betört a műhelyajtó ablaka, és üvegszilánkoktól kísérve egy vadonatúj futball-labda tarolt széles csapást a csiriztől és szuroktól ragadós asztalon.
A tiszt ösztönösen övtáskájához kapott. Talán elő is rántja pisztolyát, s tán még egyebet is tesz, ha Nagy bácsi meg nem szólal.
– Nyugalom, tiszt úr, elvtárs…! Nincs ok aggodalomra! Csak Ösztöke gyakorolja a szabadrúgást… Tudja, Ösztöke az unokám. Itt lakik átellenben, s az a rögeszméje, hogy majdan Puskás Öcsi nyomdokaiba lép. Gyakorlás közben általában heti két-három alkalommal berúgja az ajtóüveget. Becsületes, jóravaló vejem azonban még aznap meg is csináltatja. Legutóbb már szóltam az ablakosnak: ne fáradjon a gitteléssel. Úgysem jut ideje megszáradni… Gyerek még a fiú, ráér komolykodni, ha majd felnő.
Jóformán be sem fejezte, már ki is vágódott az ajtó, és Ösztöke rontott be a műhelybe.
– Bocsáss meg az ablakért, nagytata. Tudod, szabadrúgás közben félrecsúszott a lábam… De már szóltam apunak, úgyhogy mindjárt itt lesznek az ablakossal – lihegte.
– Jól van, öcsi – felelte az öreg. – De ne nyúlj semmihez, nehogy újra megvágd a kezed, mint a múltkor. Majd én összetakarítom a romokat – dörmögte.
A tiszt egy ideig tétlenül nézte, hogyan hajladozik az öreg suszter, aztán maga is leguggolt és óvatosan szedegetni kezdte a padlón szétszóródott üvegdarabokat.
Mire végeztek, az üveges is befutott. Nagy bácsi befejezte a szekus csizmák vasalását, majd valamilyen gyanús színezetű kencével tükörfényessé suvickolta mindkettőt. A tiszt megilletődve húzta lábára megszépült csizmáit. Búcsúzáskor kezet nyújtott az öreg suszternek.
– Úgy látom, a szakmai tudás mellett jó adag emberséget is tanult abból a hős vezérünk életét bemutató filmből – nézett jelentőségteljesen Nagy bácsi szemébe. Rezzenéstelen arccal állta pillantását az öreg. Sőt, maga is hasonlóképp viszonozta.
Aztán megint eltelt jó néhány év, s Ösztökéből nyurga fiatalember lett. Igaz, végül mégsem az ornitológusi, hanem a jogi pályát választotta, de ezt a nagyapja már nem érte meg. Így arról a rendkívüli perről is lemaradt, amely annak idején egész Romániát lázba hozta, s nagy valószínűséggel a ’89-es forradalom sikeréhez is sok tekintetben hozzájárult.
Nyolcvanhét nyarán történt, hogy a Körös Nagyáruház előtti téren Kovács Béla közlekedésrendész őrmester megállított egy nyolcvannal száguldó hófehér Daciát. A kocsit csinos barna hölgy vezette, aki csábos mosollyal fogadta a hozzálépő rendőrt. Az őrmester azonban nem lágyult meg. Komoly maradt és határozott.
– Kovács Béla őrmester vagyok – mutatkozott be és szalutált. – Személyi igazolványát, jogosítványát és forgalmi engedélyét kérem, asszonyom.
– Tudod te, ki vagyok én? – kérdezte élesen a nő.
– Nem érdekel, kicsoda ön, asszonyom – válaszolta az őrmester. – Még egyszer felszólítom, adja ide személyi igazolványát, jogosítványát és forgalmi engedélyét, egyben kérem, szálljon ki a kocsiból, és ne várja meg, hogy én szállítsam ki.
A nő tekintete akkor már villámokat szórt.
– Na várj csak, te kis senki! Egy óra múlva örökre kirázlak az uniformisodból, és a neked járó verést se úszod meg! Hát mit képzelsz, te, kis szarrágó, kivel kukacoskodsz? Tudd meg, hogy én vagyok a Román Kommunista Párt Arges megyei főtitkára! Majd megtanítalak én téged kesztyűbe dudálni! Azt is megbánod majd, hogy a világra születtél!... – rikácsolta. Akkorra már népes tömeg vette körül őket.
Kovács Béla őrmester egy szót se szólt. Kinyitotta a Dacia ajtaját, elkapta a nő hadonászó kezét és kirántotta kocsiból. A következő pillanatban már kattant is a bilincs a főtitkár asszony csuklóin. Aztán elvonszolta a rendőrautóig, beültette a hátsó ülésre, majd bepattant a volán mögé és elhajtott.
Az esetből hatalmas cirkusz lett. A rendőrkapitány valósággal tajtékzott a dühtől, és azonnali hatállyal felfüggesztette Kovács Béla őrmestert. Csakhogy az se hagyta magát. Kihallgatást kért az akkor regnáló megyei főtitkártól, aki csodák csodájára neki adott igazat. Az ügyből pedig per lett, melyben Kovács Béla őrmestert dr. Fedák József ügyvéd, azaz Ösztöke képviselte.
Eredetileg zárt tárgyalást terveztek. Ám a kitűzött napon a bíróság előtt összeverődött tömeg nyílt tárgyalást követelt, a törvény képviselői pedig nem mertek szembeszállni a nép akaratával. A másfél-kétezres sokadalomból végül csak százan jutottak be a terembe, de ők legalább végtelenül boldogok voltak.
Elkezdődött hát a tárgyalás. Elsőként Kovács Béla rendőrt szólították.
– Őrmester elvtárs – kezdte a bíró –, ön azzal vádol egy vétlen nőt, hogy durván megszegte a közlekedési szabályokat, mivel „valamennyivel” valóban túllépte a lakott területekre érvényes sebességhatárt. Holott épp ön volt az, aki helyszíni intézkedése során jelentősen túllépte a hatáskörét, mivel a nyilvánosság előtt megbilincselte az elvtársnőt. Tette ezt annak dacára, hogy a hölgy előzetesen tájékoztatta önt arról, kicsoda ő, és milyen fontos beosztásban dolgozik.
Jóformán be sem fejezte, Ösztöke máris felpattant:
– Tisztelt elnök elvtárs! Tisztelt bíróság! – lendítette jobb kezét a magasba. – Engedjék meg, hogy megbízóm nevében határozottan visszautasítsam a bíró elvtárs felvezetését. Tiltakozásom kérem jegyzőkönyvbe venni!
Nos, a főtitkár elvtársnő nyilvánvalóan és tagadhatatlanul megsértette az érvényben lévő közlekedési szabályokat, amikor több mint nyolcvan kilométeres sebességgel száguldott a város egyik legfrekventáltabb pontján. A szabályok és a törvények egyformán érvényesek mindenkire. Legyen az egyszerű kétkezi dolgozó, vagy pártfőtitkár! Milyen alapon várhatnánk el a hétköznapi emberektől, hogy tiszteljék és betartsák a törvényeket, ha elöljáróik nyilvánosan megsértik azokat?
– De ennek akkor sem kellene törvényszéki ügynek lennie! – szólt közbe a bíró –, mivel csak egy egyszerű szabálysértésről van szó.
– Bocsánatot kérek, bíró elvtárs – vette vissza a szót Ösztöke. – Ez már rég nem egyszerű szabálysértés, hanem elvi kérdés. Akkor vált azzá, amikor az elvtársnő pozíciójára hivatkozva megpróbált kibújni a felelősségre vonás alól. Arról a gusztustalan fenyegetésáradatról nem is szólva, amit az intézkedő rendőrre szórt.
A bírót annyira meglepte az okfejtés, hogy hosszú pillanatokig szájtátva bámult a fiatal ügyvédre. Végül mégis megszólalt:
– Kénytelen vagyok elismerni, hogy önnek minden szempontból igaza van, kedves ügyvéd kolléga. Nem szokásom senkit a szemébe dicsérni, de hosszú pályafutásom során még nem találkoztam az önéhez hasonló leleményességgel és határozottsággal. Ezek után csak egyetlen kérdésem lenne még, nagyon kérem, őszintén válaszoljon rá. Ön kétségtelenül nagyon bátor ember, mivel egyáltalán bele mert vágni ebbe a rendívül kényes, ráadásul meglehetősen kilátástalan kimenetelű ügybe, mellyel viszont most precedenst teremtett. Arra vagyok kíváncsi, honnan szedte, kiből vagy miből merítette a bátorságot ahhoz, hogy ilyen hatalmas kockázatot felvállaljon?
– Nagyon egyszerű a válaszom, bíró elvtárs! Szinte hihetetlenül az – gombolta be gépisen a zakóját felállás közben Ösztöke. – Meglehetősen jól ismerem önt, így hát biztos voltam abban, hogy még véletlenül se próbálná meg félreértelmezni a jogszabályt egy ilyen fajsúlyú ügyben, melynek egyik oldalán a nép egyszerű fia áll, míg a másikon egy saját hatalmától megittasult, elbizakodott és öntelt potentát. A teremben ülők tapsolni kezdtek.
– Csend legyen, vagy azonnal kiüríttetem a termet! – dörrent rájuk a bíró.
A taps leállt, a helyzeten azonban ez már nem változtatott. Győzelmével Ösztöke, vagyis ifjabb Fedák József, röpke fél óra alatt Nagyvárad legkeresettebb ügyvédje lett.
Három évvel a forradalom után aztán feleségül vette szíve választottját, akiről kiderült: annak a szekus tisztnek a lánya, akinek annak idején Nagy bácsi, azaz anyai nagyapja megpatkolta a csizmáit.
A násznép közül nyilván sokan ismerték az örömapa múltját, de nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget az egésznek, mert jó keresztények voltak. Bár az sem kizárt, hogy csak a különösen jónak ígérkező lakodalmat nem akarták tönkretenni…
vissza a nyitólapra