vissza a nyitólapra





Korán kezdtem a kocsmázást. Tízéves se voltam, de már napi rendszerességgel betértem egyik vagy másik ivóba. Nem mintha rabja lettem volna a sörnek, bornak vagy a pálinkának. Még a szagukat se szerettem. Az én kocsmába járásomnak a málnaszörp volt az egyedüli oka. A habzó és jéghideg málnaszörp, főleg ahogy a Temető utcai kocsmában készítették. Ha csak tehettem, mindig oda jártam szomjamat oltani, biciklizés közben.
A világ dolgaiban jártas emberek tudják, hogy a kocsmákban minden törzsvendégnek saját asztala van. Hiába üres az ivó, a kocsmás csak a saját asztalához ül le. Mivel Vlász Jóska törzshelye közvetlenül az ajtó mögött volt, valahányszor benyitottam, mindig őt vágtam hátba a szélesre tárt ajtóval.
– Vigyázz, öcsi, azzal az ajtóval! Ha én hátba váglak, egy hétig egy irányba futsz – morogta. – De ha már ilyen fene erős vagy, azt mondd meg nekem, mi jobb egy korsó sörnél?
– Egy pohár málnaszörp – vágtam rá gondolkodás nélkül.
– Hát öcsém, te bizony hiába koptattad az iskolapadot. Ezzel a tudással nem sokra viszed. Jól jegyezd meg hát, amit most mondok: Egy korsó sörnél két korsó a jobb – veregette meg a vállam.
– Jól megmondtad, Józsikám – biztatták cimborái. – Időben fel kell világosítani a gyereket, nehogy bután haljon meg – röhögtek kárörvendőn.
– Gyere csak ide, te gyerek! – szólalt meg egy erélyes hang a pulttal szemközti asztalnál. Gyula volt az, a váradi fogatosok koronázatlan királya.
– Azt mondd meg nekem, fiam, mi leszel, ha nagy leszel? – nézett rám vallató tekintettel.
– Miniszterelnök – feleltem öntudatosan.
– Nocsak – kacagta el magát –, alább nem is adod?
– Nem én! Ha addig élek is! – húztam ki magam.
– Ez már dicséretes dolog, te gyerek. No, még felteszek neked egy kérdést, aztán utadra engedlek – kortyolt a sörébe jelentőségteljesen körültekintve.
– Arra válaszolj nekem, létezik-e veszedelmesebb dolog a népszerűtlenségnél?
Megkönnyebbülten fellélegeztem. Ez már jóval könnyebb kérdésnek ígérkezett a többinél. A hatás kedvéért kicsit úgy tettem, mintha törném a fejem, aztán büszkén kivágtam:
– A népszerűtlenségnél egyedül a halál veszedelmesebb!
– A fenét! – legyintett lemondóan Gyula. Te tényleg fájdalmasan keveset tudsz. Már előre látom sötét jövődet. Nemhogy miniszterelnök, de még utcaseprő se nagyon lesz belőled. (Nem is sejtette, mennyire eltalálta.)
– Hát idefigyelj! – mondta. – A népszerűtlenségnél egyetlen dolog veszedelmesebb: a népszerűség. Ezért sose törekedj abba az irányba! Megértetted, öcsém? Jól az eszedbe vésted?
– Igen – feleltem.
– Jól van, no. Eredj csak, de ne feledd, amit mondtam! – szólt utánam.
Gyula, aki előtt Várad összes fogatosának inába szállt a bátorsága, akkortájt már ötvenes éveit taposta. Bár halántéka ezüstösen csillogott, még játszva kiemelte a legnehezebb kocsit a kátyúból. Kemény, elszánt ember volt. Senkitől nem tűrt ellentmondást, ám a darázsderekú kocsmárosné előtt úgy meghunyászkodott, akár a puli, a számadójuhász előtt. Pedig kizárólag az ő kedvéért tért be mindennap a kocsmába. Hol délelőtt, hol délután, amikor épp engedte az ideje. Érkezéskor a pultnál megkapta korsó sörét, leült vele az asztalához, aztán végig a kocsmárosnét bámulta konok elszántsággal. Egyetlen pillanatra le nem vette a tekintetét róla. Még beszélgetés közben is folyvást a pult felé sandított. Mikor kiürült a korsója felállt, odalépett a söntéshez, finoman odaverte a korsó alját a lemezborításhoz, és így szólt:
– Tölts még egyet, Bözsikém, lelkem szépsége! De ne ebbe a korsóba, hanem egy másikba. Tiszta legyen ám! – rendelkezett –, úgy lássak át rajta, mintha levegőből volna.
– Úgy lesz, Gyuszikám – bólogatott pohártörölgetés közben a darázsderekú kocsmárosné, közben rávillantotta tekintetét a férfira, az meg visszavágott kékesszürke szemével.
– Ezek aztán jól elszédítették egymást – morogták a kocsmázók, de csak úgy, egymást közt. Hangosan egyikük se mert szólni. Jól ismerték Gyulát, tudták, ha méregbe jön, abból semmi jó nem származik.
– Hirtelenharagú ember ez, fiam. Ha dühbe gurul, úgy lever bárkit, mint vak a poharat. Merthogy tudd, nyershúst evett legénykorában. Az hozta ki belőle a nagyapja indulatosságát. Hej, híres verekedő volt az öreg… – bólogatott Petrikó Karcsi.
A húsevésről Serfőző Sanyi bácsi is hallott, de nem szívesen beszélt róla. Legalább öt korsó sör kellett ahhoz, hogy rászánja magát a múltidézésre. Akkor is előbb még óvatosan körültekintett, csak aztán fogott hozzá.
– Hát az úgy volt – kezdte körülményesen –, hogy valahányszor Gyuláéknak gulyásra vagy marhapörköltre támadt étvágyuk, elszalajtották a gyereket a hentesüzletbe. Ment is Gyula szó nélkül. A menetellel nem is volt baj soha, annál nagyobb az érkezéssel, mivel addigra a hús közel harmada eltűnt.
– Tán a kutyákat lakattad jól vele? – vetett villámot az idősebb Gyula tekintete.
– Magam ettem meg, apám – válaszolta csendesen Gyula.
– Úgy nyersen?
– Úgy hát! – adta vissza a nézést a legény.
– Aztán hogyan csináltad?
– Kicsomagoltam és kiharaptam egy darabot belőle. Megrágtam, lenyeltem, aztán újra haraptam…
Az apja egy szót se szólt, de attól fogva mindig fél kilóval több húsra adták a megbízást a fiatalabb Gyulának.
Akkoriban Püspökiben laktak, a tornyától „különélő” református templom alatt. Négy lovuk volt, ugyanannyi tehenük, s vagy kéttucat birkájuk. Minden tehetősségük dacára ifjabb Gyula csendes, jóravaló gyerek hírében állt. Csak olyankor változott meg, amikor felült az apja fogatának bakjára. De akkor nagyon. Termete kiegyenesedett, tekintete kigyúlt, ahogy rászólt a két lipicaira: Gyí, te Cigány! Gyí, te Hattyú! Hej, felágaskodott a két ló, nagyon rúgtak a levegőbe, aztán úgy ragadták magukkal a kocsit, ahogyan a villám sújt le az égből.
– Ez a legény túltesz minden ősén – mondogatták a püspökiek. Kedvelték is Gyulát, akár a saját gyermeküket. Különösen a lányok rajongtak érte. Göndör fekete haja, szürkéskék szemei sok lányszívet megdobogtattak.
Egyetlen gyerek volt, mindent megadtak neki. Az általános iskola után a premontrei főgimnáziumba íratták. – Ügyvédnek taníttatom. Urat nevelek belőle, városi urat – dicsekedett az apja, valahányszor szóba került a gyerek. Mivel okos, szorgalmas diák volt, tanárai is mindig szeretettel, elismeréssel beszéltek róla, valahányszor összefutottak az apjával a városban.
Szépen nőtt, cseperedett a legényke, aztán mikor már megérett rá, szombatonként eljárt a bálba. Népszerűsége miatt a vele egyívásúak eleinte ferde szemmel nézték, s csak az alkalmat keresték, hogy belekössenek. Néha csapatostól rontottak rá. Csakhogy Gyulát sem olyan fából faragták. Előfordult, hogy a túlerő egyszer-kétszer legyűrte, de akármennyien is voltak, végül mindig győztesen tért haza a verekedésekből. Egy idő után aztán békén hagyták.
Alig tette le az érettségi vizsgát, kitört a háború és elvitték katonának. Anyja zokogott, apja káromkodott, de nem volt mit tenni, Gyulának mennie kellett. Sok hadszínteret megjárt, sok országban megfordult, pajtásai sorra hulltak el mellőle, neki azonban egy karcolásnyi baja sem esett. A háború végén csontsoványan ugyan, de épen, egészségesen tért haza. Az egyetemhez azonban már nem volt kedve.
– Mihez kezdesz most, fiam? – kérdezte az apja.
– Konflisos leszek, apám – felelte Gyula –, ha kapok egy lovat magától.
– Ha az akarsz lenni, hát legyél… – sóhajtott az öreg, azzal elballagott az istállóhoz, s egy sárga kancával tért vissza. – Íme, a lovad, fiam. Hajnal a neve, tízéves, nála jobb konflisló nincs még egy Váradon, de hisz ismered – mondta, azzal átadta a kötőféket a fiának.
Valóban szép, nyugodt ló volt Hajnal, szinte semmi rosszat nem lehetett rá mondani, egyet kivéve: időnként hatalmasakat szellentett. Akár az istállóban volt, akár a konflist húzta, amikor rájött, bizony elengedte, hosszan, kacskaringósan, néha kicsit meg is rezegtette, akár a bőrdudás a kanásznótát. A fiatalabb utasokat mulattatták Hajnal szellentései. Főleg a lányokat. Nagyokat sikítottak, s úgy kacagtak, hogy majd kiestek a konflisból, valahányszor ügetés közben a kanca könnyített magán. Az idősebbek azonban fintorogva rántották elő zsebkendőiket, és tapasztották az orrukra. Egyszer egy élemedettebb házaspár a Szent László hídon szólt Gyulának, hogy állítsa meg a konflist, mert már nem bírják elviselni az ernyő alá szorult bűzt. Fizettek, leszálltak és gyalog folytatták az útjukat.
Híre ment az esetnek, attól kezdve éjjel-nappal folyt a piszkálódás.
– Te, Gyuszi, be kéne varrnod Hajnal hátsóját, akkor nem tudná szabadjára ereszteni a tubijait – heccelték társai a színház melletti konflisállomáson. Háta mögött el is nevezték Lófingnak.
Gyula nem törődött piszkálódásaikkal. Naphosszat elüldögélt konflisa bakján, mikor aztán sorra került, elindult utasaival és vitte őket, amerre kérték. Így érkezett el 1956 novembere.
A ködös, nyálkás reggelek egyikén tankok jelentek meg Váradon. Az éj leple alatt érkeztek az olténiai Caracalból. A nagy, zöld vasszörnyek lomhán nyikorogtak végig a városon, csikorgó lánctalpaik felszaggatták a terek, utcák burkolatát. Déltájban a színház körül forgolódtak, mikor az egyik tank nekihajtott Gyula konflisának. Mire vezetőjének sikerült megállítania, kerekestől maga alá gyűrte a konflis bal hátsó részét. Szerencsére Hajnalnak az ijedtségen kívül nem esett baja. A katonai vezetés még aznap megtérítette az okozott kárt, de Gyula örökre szakított a konflissággal.
A pénzből vett magának egy méretes gumikerekű fogatot, s attól kezdve tűzifát, szenet, bútorgyári hulladékot és fűrészport fuvarozott. Két fuvar között ráérősen poroszkált az utcákon.
Előbb az anyja halt meg, rá három évre az apja is kiköltözött a temetőbe.
Gyula egyedül maradt. Eladta a családi házat és a Püspöki úti szövőgyár mögött vett magának egy takaros portát. Az apjától örökölt három ló közül kettőt kocsistól bérbe adott egy gyerekkori pajtásának, ő meg Hajnallal és Bandival fuvarozott.
A hatvanas évek elején, egy nyári napon, épp a Lóvásár téri fatelepen reggelizett kocsija bakján, mikor megszólította egy szemrevaló menyecske.
– Magát hívják Bélának? – tartotta ellenzőként szeme fölé a kezét.
– Sajnos engem Gyulának keresztelt a pap, de a maga kedvéért szívesen lennék Béla. Mégha csak egy órára is – vigyorgott fentről a fogatos király.
– Na, ne szellemeskedjen velem! A bókjait meg a babájának tartogassa! – jött indulatba a fiatalasszony, akinek olyan karcsú dereka volt, hogy Gyula ujjai összeértek volna, ha tenyerei közé fogja.
A hetyke stílus méregbe hozta a fogatost, hasonló hangnemben válaszolt ő is.
– Nézze, hölgyem, kegyed idejön és se szó, se beszéd, nekem szegezi a kérdést, hogy én vagyok-e Béla. Megmondtam, hogy Gyula a nevem, s ha nem látná, épp reggelizem. Úgyhogy jobban teszi, ha befejezi a szájalást, és máshol keresi a Béláját. Értve vagyok?...
– Jól van, no, nehogy már engem is felaprítson a bicskájával. Legalább annyit segítsen, hol az ég haragjában keressem azt a Bélát.
– Aztán mivel foglalkozik az a Béla? – enyhült kissé Gyula haragja.
– Kocsis, fuvaros, mint maga. Csak annyit mondtak róla, hogy valahol a Püspöki út környékén lakik.
– Én is arrafelé lakom, de ott rajtam kívül nincs más fogatos.
– Hát akkor maga lesz az én emberem – könnyebbült meg az ifiasszony.
– De mint már mondtam, engem Gyulának hívnak, nem Bélának – futott össze a fogatos-király szemöldöke.
– Gyula vagy Béla, egyre megy. Fuvarosra van szükségem, felőlem akár Pityi Palkónak is hívhatják.
Mire befejezte, Gyula tekintete már villámlott a dühtől:
– Na, idefigyeljen asszonyság. Itt fejezzük is be a társalgást, de azon nyomban! – kezdte vészesen emelkedő hangon. – És azt tanácsolom, hogy azonnal tűnjön el innen! Egyetlen pillanatig se késlekedjen! Ne várja meg, hogy lekászálódjak a bakról, mert ha a kezem közé kerül, istenuccse úgy elfenekelem, hogy haláláig megemlegeti! Megértette?! – fejezte be bömbölve.
Addigra a darázsderekú nő már a pénztár tájékán kapkodta formás lábait.
– A fene ette volna meg a bestiáját! Még enni se lehet tőle nyugodtan – ült vissza morogva Gyula.
Jóformán tíz perc se telt el, megint ott volt a fiatalasszony.
– Nagyon haragszik?... – állt meg a lovak előtt.
Gyula elengedte füle mellett a kérdést.
– Halló! Magához beszélek! – kiáltotta az asszonyka mérgesen.
Gyula erre sem reagált.
– Azt hiszi, hogy levegőnek nézhet engem? – vékonyodott el a menyecske hangja, azzal felugrott a bakra. De nemcsak felugrott, hanem le is huppant. Pontosan Gyula mellé. – Na, itt vagyok, te nagylegény. Most mutasd meg, mennyire vagy bátor! Azt hiszed, megijedek tőled, te szájhős. Kocsmáros vagyok, nálad százszor különbeket megettem már, szőröstől, bőröstől.
Hogy mennyire ijedt meg Gyula a menyecskétől, az valószínűleg sosem derül ki. A száját mindenesetre jó sokáig tátva felejtette. És attól kezdve minden áldott nap betért két-három órára a Temető utcai kocsmába. Csak ült az asztalánál és kitartóan bámulta a darázsderekú Bözsit, aki akkor lépett szomorú özvegysége harmadik esztendejébe.
A következő év tavaszán aztán összeházasodtak. Épp jókor. Karácsonyra meg is született a legkisebb Gyula. Formás, erős gyerek volt, akár az apja, szép és nagyszájú, mint az anyja. Mire nyolcadikos lett, az apjánál is jobban értett a lovakhoz.
Hetvenhárom augusztusában épp a vasárnapi ebédnél ültek, mikor Gyula kezében megállt a kanál, lassan előredőlt, és arccal az abroszra bukott. Mire Bözsi és a legkisebb Gyula felrántotta, már nem volt benne élet.
Temetés után Bözsi eladta a lovakat, fogatokat. Csak egy hároméves csikót tartott meg a legkisebb Gyulának. Nem sokáig telt örömük benne.
Egy délután hozzájuk is becsöngetett a városi tanács lakáshivatalának szemüveges embere. Bemutatkozott, aztán így kezdte:
– Jövő tavasszal a környék összes házát lebontják. Köztük a magukét is. Helyükre négyemeletes panelházakat építenek… Az állam természetesen minden érintettet megfelelő panellakással kárpótol.
– Miket hord itt össze? – kapkodott levegő után Bözsi. – Ez védett terület. Ezeket a házakat legfeljebb az idő bonthatja le, nem maguk. Nekünk lovunk van és más jószágaink, hogy tartsuk el őket egy emeletes házban?
– Engem nem érdekel a maguk baja, asszonyom. Az a feladatom, hogy mindenkit tájékoztassak a hamarosan bekövetkező eseményekről. Lovukkal és jószágaikkal azt csinálnak, amit akarnak – nyomta a fejébe kalapját a hivatalnok.
Rá két hónapra megkapták panellakásuk kulcsát, másnap lebontották a házukat. Nagyjából ugyanakkor dózerolták le a teljes Temető utcát is, gesztenyefástól, kocsmástól, emlékestől, hangulatostól, mindenestől.
Karácsony másnapján Bözsi ágynak esett, májusban el is temették.
Még abban az évben legkisebb Gyula eladta a panellakást és a Bihari út fölötti domboldalon vett egy csinos kis portát, a cifra luxuslakások szomszédságában. Azóta ott él egyedül, és senkire sincs szüksége.
Önző lett. Nem érdekli a politika, nem érdekli senki kudarca, sikere. Semmi se érdekli. Negyvenéves korára elege lett a képmutatókból, a mohó pénzhajhászokból, ebből a velejéig romlott világból. Kapálgatja, metszi, permetezi szőlejét, gyümölcsfáit, hetente kétszer kimegy a piacra. Szombat esténként pedig a barátnőjénél vacsorázik.
Néha eljár régi cimborái közé. Iszogatnak, nosztalgiázgatnak. Olyankor egyfajta elégedettségfélét is érez. Csak a boldogságát nem találja többé. Az örökre elveszett valahol a lebontott házak romjai között.
vissza a nyitólapra