vissza a nyitólapra





Szakmáját tekintve Jóska bácsi géplakatos volt. Ügyes kezű, jó lelkű, becsületes embernek ismerte mindenki, a Jóisten nyugosztalja. Évtizedekig az egyik váradi vasas üzem karbantartó műhelyét vezette – mindenki nagy megelégedésére –, egészen nyugdíjaztatásáig. Aztán már csak a pecabotot irányította, s néhanapján okkersárga családi Dáciájukat. De erre később majd még visszatérek.
Beszélték, már óvodásként kijárt pecázni édesapjával a Körösre. Nyaranta a kelő nap ott találta kettejüket a folyóparton, s amikor lebukott a látóhatár alá, apa és fia még mindig a pecabotot szorongatta.
Az idősebb Jóska sügérekre szakosodott. A pontyot, dévért, kárászt, harcsát, márnát, bármekkora volt is, amint leszedte a horogról, visszadobta a vízbe. Fia, aki mindenben igyekezett atyja nyomdokaiban járni, hasonlóképp cselekedett. Furcsa rögeszméjük miatt Nagy és Kis Sügérként tartotta számon őket a nagyváradi horgásztársadalom.
Telt, múlt az idő, Kis Sügér letöltötte inaséveit, felszabadult, s még aznap este azt mondta az apjának:
– Fater! Úgy döntöttem, mostantól egyedül pecázom.
– Rendben van, fiam – köszörült egyet a torkán az idős –, de remélem, a sügérekhez ezután is hű maradsz.
– Nem, fater. Épp ez a lényeg. A jövő zálogát én a paducban látom. Legalább ebben az egyben hadd különbözzek tőled…
Nagy Sügér fájó szorítást érzett a szíve tájékán, s mintha a tekintete is bepárásodott volna, de szólni, nem szólt. Sarkon fordult, elballagott a fáskamrához, majd néhány perc múlva egy pár combtőig érő csizmával tért vissza.
– Ezeket a csizmákat neked szántam, fiam. Adja Isten, hogy hasznukat vegyed.
Többé nem esett szó köztük a horgászásról. Az öreg hol itt bukkant fel, hol ott, Jóska azonban délutánonként kizárólag a fahídról pecázott. Jó helynek tűnt, haraptak a halak. Egyik paducot a másik után emelte ki. A környékbeli srácok nem győzték felfűzni a csillogó halakat a gyufaszálban végződő madzagra. Amint húsz paduc együtt volt, egyikük már nyargalt is velük a sarki átvevőhelynek számító „borbélyszalonba”.
Önállósodása után fél évvel, az egykori Kis Sügért már minden barátja Paduc Jóskának szólította. Irigyei szintén akkortájt ragasztották rá a Tintafosó nevet.
Történt, hogy egy verőfényes kora nyári délután kartonruhás fiatal lány állt meg a fahídon Jóska mögött.
– Nem unalmas egész nap a vizet bámulni? – szólította meg.
– Nekem ugyan nem… – rántott a vállán Jóska.
– Ha egész nap itt ácsorogsz, mikor jut időd a barátnődre? – faggatta tovább a lány.
– Nincs barátnőm – morogta Jóska, s a szeme sarkából hátrasandított. Egészen csinos kis fruska, állapította meg magában, de szólni nem szólt.
– Aztán mivel csalod horogra ezt a sok halat? – váltott témát a lány.
– Mikor, mivel… – rántott megint a vállán Jóska. – Hol gilisztával, hol kenyérrel, hol kukaccal.
– Kukaccal?… – kerekedtek ki a lány szemei…
– Igen, kukaccal. Csontkukaccal – bólogatott Jóska. – Itt vannak ebben a bádogdobozban – emelte le egy kerek fémdoboz tetejét.
– Jézusom! Menten elhányom magam – hőkölt hátra a lány. – Ilyen iszonyatos bűzt, még soha élemben nem éreztem… – fintorgott undorodva.
– Hát nem kifejezetten parfümillat… – bólogatott egyetértőn Jóska. – De ez semmi ahhoz képest, ami a vágóhídon van. Ott én is kendőt vagy sálat kötök az orrom elé. Másképp nem bírnám…
– Én megyek is, mielőtt még elájulok – köszönt el a lány. – Jó fogást! Vagy: Jó kapást! Nem is tudom, mit szoktak ilyenkor mondani…– intett búcsúzóul.
Torokszorító, nagy ürességet érzett magában Jóska, amint egyedül maradt. Mintha a kartonruhás lány a levegőt is magával vitte volna. Néhányszor még bedobta a zsinórt, aztán összeszedte holmiját és hazaballagott.
– Tán történt valami, gyermekem? – kérdezte rémülten az anyja.
– Nem. Nem történt semmi – rázta a fejét Jóska. – De ma valahogy nem volt kedvem tovább maradni…
Másnap délután, életében először kedvetlenül ballagott ki a hídhoz. Ragyogott a nap, akácillattal volt tele a levegő, rossz hangulata azonban csak nem akart elmúlni. Néha az úszóra sandított, de többnyire a Szigligeti utca irányába tekintgetett. Mintha várt volna valakit... Egy idő után aztán abbahagyta a nézelődést. Rákönyökölt a híd korlátjára és egykedvűen bámulta a híd lábánál kavargó, apró örvényeket.
Révületéből ismerős lányhang riasztotta fel.
– Na, ma milyen az étvágyuk a halaknak?
– Egészen jó – vigyorodott el Jóska. – Épp most vittek el egy fűzérnyit a srácok.
– Megengeded, hogy én is pecázzak egy kicsit? – kérdezte a lány.
– Persze – adta át a botot Jóska. – Látod? – mutatott a vízre –, az ott az úszó. Mindig azt figyeld. Ha megmozdul, azt jelenti, hogy egy hal ráharapott a horogra. Nagyon finoman mozdíts rajta, mintha kelletné magát a csali.
– Ez az! – kiáltott fel hirtelen. – Már meg is akasztottad! Most ránts egyet a zsinóron, hogy rendesen beleakadjon a szájába a horog. A paducnak kemény szája van, nehezen akad meg benne… Így. Na, most kezdd el húzni szépen kifelé… – fogta meg a lány kezét. – Csak óvatosan… Látod, már meg is van! – emelte meg a botot.
– Jaj de jó! Jaj de jó! – tapsolt ugrándozva a lány. – Halat fogtam! Halat fogtam!
– Szép, méretes paduc. Legalább harmincdekás – bólogatott elismerően Jóska.
– Figyelj csak… Hogy is hívnak? – kérdezte a lány.
– Jóska. Paduc…, akarom mondani Szabó Jóska a nevem.
– Én meg Vilma vagyok – csicseregte a lány, s pukedliszerűen meghajtotta a térdét. – Figyelj, Jóska! Ha megkérnélek, eljönnél hozzánk, és megmutatnád apámnak, hogyan kell elkészíteni ezeket a párducokat – csacsogta még mindig felvillanyozva.
– Paducok – javította ki Jóska. – Így nevezik ezt a halfajtát. Természetesen szívesen megmutatom. Tudod, a belsejük fekete, mintha tintát öntöttek volna beléjük, ezért az emberek Tintafosónak mondták régen. Pedig valójában paducok…
Így történt, hogy azon az estén Jóska Vilmáéknál vacsorázott. Ősszel aztán megtartották a kézfogót, a következő évben pedig egybekeltek.
Eleinte Jóska szüleinél laktak, idővel aztán saját házat építettek maguknak a Püspöki úti szövőgyár mögött.
Nyugalmat árasztó, szép háromszobás ház volt. Sok fénnyel és szeretettel. De nem sokáig élvezhették. Nagyváradot 1940-ben visszacsatolták Magyarországhoz, félévvel később pedig Jóskát behívták katonának..
Szerencsére a háború végén épségben tért haza. Házuk kicsit megrogyott a vasút bombázásakor, de Vilma keresztapja gyorsan rendbe hozta.
Egy évvel később kisfiuk született. Kerekképű, mosolygós szemű kis legény.
– Akárcsak Jóskát látnám! – csapta össze a kezét, özvegy Szabóné. – Szakasztott olyan, mint ő volt ennyi idős korában!
– A srácot megtanítod-e horgászni? – faggatták Jóskát a munkatársai.
– Naná! Már most úgy fogja a pecabotot, hogy alig bírom elvenni tőle – dicsekedett.
S valóban. Jóformán ötéves, ha volt a kis Józsi, de már rendszeresen lejárt az apjával horgászni a Körösre.
Múltak az évek, legénnyé cseperedett a kis Józsi. Leérettségizett, aztán egy nap ő is odaállt az apja elé.
– Fater! – kezdte ötölve, hatolva. – Úgy döntöttem, egyetemre megyek, Kolozsvárra, amennyiben nincs kifogásotok ellene…
– Már miért lenne bármi kifogásunk, fiam – felelte elérzékenyülve az öreg. – Tudod, hogy azzal szerzed a legnagyobb örömet anyádnak és nekem, ha tovább tanulsz…
Így aztán a kis Jóska attól az ősztől a Kincses város híres egyetemének padjait koptatta, öt éven át. Közben összemelegedett egy Kajántó-telepi lánnyal. A diplomaosztó után összeházasodták, s kis Jóska ott is maradt, Kolozsvárott. Eleinte Kajántó-telepen laktak, aztán vettek maguknak egy negyedik emeleti panellakást, az épülő Györgyfalvi negyedben.
Jóska bácsi és Vilma néni kezdetben sokat kesergett, végül belenyugodtak fiuk döntésébe. Főleg, miután megírta: Kolozsvárott is lehet ám pecázni. Sőt! Évente kétszer-háromszor meglátogatták egymást, aztán mindegyikük élte a saját életét.
Két évvel Jóska bácsi nyugdíjba vonulása előtt befizettek egy Dáciára. S hogy pilótája is legyen a majdani autónak, az öreg beiratkozott az autósiskolába. Egy álló hónapig délelőttönként elméleti órákra járt, délután a vezetést tanulta a püspöki vasútállomással szomszédos rutinpályán, vagy a városi forgalomban. Ment is szépen minden, mint a karikacsapás. Úgy tűnt, simán leteszi a vizsgát. Sokan akár fogadni is készek voltak, hogy elsőre megszerzi a jogosítványt.
Letelt a hónap, befejeződött az iskola, eljött a vizsganap. Az elméleti akadályokat simán vette az öreg. A lehetséges harmincból első nekifutásra huszonnyolc pontot szerzett. Következett a rutinpálya. Az öreg oktatójával szépen kikocsizott a Kolozsvári út végére, leparkoltak és vártak. Kis idő múlva megérkezett a vizsgáztató rendőr. Az oktató kiszállt, helyére beült a rendőr, kényelmesen elhelyezkedett, aztán rászólt az öregre: Indulhatunk!
Ügyesen kigördült az autó, s beállt a rutinpálya indulóhelyére.
Jóska bácsi görcsösen szorította a kormányt, mint a mesebeli erős legény a követ, melyből vizet fakasztott. Közben eszébe jutott oktatója figyelmeztetése: Mindig legyél határozott! Feladat közben nincs megállás! A rendőr kitöltötte a vizsgalapot, aztán odaszólt az öregnek: Kezdhetjük.
Jóska bácsi egy pillanatig sem tétovázott. Tövig nyomta a kuplungot, egyesbe rakta a sebességváltót, indított, negyvenötös lábával rálépett a gázpedálra, majd hirtelen elhatározással felengedte a kuplungot. A Dáciát mintha puskából lőtték volna ki. Visító gumikkal lódult neki, egyenesen előre… A szlalompályát jelölő bóják közül egyet sem hagyott állva. Miután az utolsót is maga alá gyűrte, Jóska bácsi hatalmasat fékezett, és megállt. A rendőr, aki fékezéskor kis híján kirepült a szélvédőn, néhány pillanatig még levegő után kapkodott, aztán nagy nehezen feltépte a kocsiajtót kiugrott, földhöz vágta tányérsapkáját és toporzékolni kezdett rajta.
– Mi a fészkes fenét csináltál, öreg!? Mi a fészkes fekete fenét!?…– üvöltötte magából kikelve.
– Hogyhogy mit csináltam?… – kérdezett vissza Jóska bácsi ártatlan képpel. – Maga is láthatta: becsületesen elindultam, de valami miatt beragadt az a fránya gázpedál, ezért vált irányíthatatlanná a kocsi…
– Méghogy beragadt… – toporzékolt a rendőr. – Nem a gázpedállal van a baj, öreg, hanem veled. Halvány lila fogalmad sincs a vezetésről… Egyet viszont már most megígérhetek, aztán vedd, aminek akarod: Én többé, soha a büdös életbe’ egy kocsiba nem ülök be veled. Inkább elmegyek a téeszbe szőlőt kapálni, vagy ganét hordani – ordította még mindig tajtékzó dühvel. – Mindenesetre nem árt ráfeküdnöd a tanulásra, mert két hét múlva újra vizsgázol. De nem velem!
Iszonyúan restellte magát az öreg, legszívesebben a föld alá bújt volna, de ami történt, megtörtént. Azt pedig már nem lehetett visszacsinálni.
Így aztán seprűnyélből készített egy tucat bóját, vásárolt egy háromszázas izzót, aztán késő este, miután mindenki nyugovóra tért, kiakasztotta a méretes izzót a kapufélfára, az út közepén felsorakoztatta a seprűnyél-bójákat és vadonatúj sárga Dáciájukkal hajnalig gyakorolta a szlalomozást, tolatást, parkírozást. Két héten át, minden áldott nap.
Elszántsága meg is hozta az eredményt. A „pótvizsgán” könnyedén vette az akadályokat. Egy héttel később már a zsebében volt a jogosítvány.
Két évvel az emlékezetes vizsga után egy szemüveges férfi csöngetett be Jóska bácsiékhoz.
– A városi tanács lakáshivatalától jöttem – kezdte bemutatkozás után. – Ugyanis arról van szó, hogy tavasszal a környék összes házát lebontják. Köztük a magukét is. Helyükre négyemeletes panelházakat építenek… Az állam természetesen minden érintettet megfelelő panellakással kárpótol.
– Micsoda!?… – horkant fel Jóska bácsi. – Méghogy panelt építenek a házunk helyére!? Na, húzzon el innen, maga, akárki, de gyorsan. Míg finom vagyok és nőies! – emelkedett vésztjóslóan a hangja.
– Ne fenyegetőzzön itt nekem, elvtárs! – gurult méregbe a szemüveges is, – mert könnyen megütheti a bokáját.
– Nehogy én üssem meg a magáét, mert abban aztán végképp nem lesz köszönet – ragadta meg Jóska bácsi a férfi karját, és egy jól irányzott mozdulattal kipenderítette. Előbb az előszobából, aztán az udvarról.
– Méghogy panellakást adnak a házunkért… – morogta visszafelé. – Azért a pimaszságnak is van határa…
Délután négy rendőrrel sötétkék terepjáró állt meg Jóska bácsiék háza előtt.
– Maga Szabó József? – kérdezte az egyenruhások egyike a kaput nyitó öregtől.
– Én – felelte dacosan Jóska bácsi.
– Maga velünk jön! Most! – reccsent rá a kékruhás.
– Rendben – válaszolta az öreg. – Csak épp átöltözöm, és elköszönök a feleségemtől – fordult volna a ház felé, ám az egyenruhás karon ragadta.
– Azt mondtam: most – sziszegte. – Ne akarja, hogy elővegyem a gumibotomat, mert nagyon tud fájni.
A pribékek körbevették az öreget, belökték a terepjáró hátsó részében kialakított ketrecbe, s már indultak is.
– Mit mond magának az a név, hogy Tintafosó? – szegezte Jóska bácsinak a kérdést egy civil ruhás, a rendőrségi fogda emeletén.
– Így hívták régen a paducot – nézett rá értetlenül az öreg.
– Nem a paducot hívták így, hanem magát, vén rebellis. Azt hitte, nem derítjük ki, hogy ez volt a fedőneve abban a bandában, amelyik a kommunisták likvidálását tűzte ki céljául. Halljam, kik voltak a társai?
– Nem tudom, miről beszél az elvtárs – rázta a fejét Jóska bácsi. – Soha semmilyen bandának nem voltam tagja. Ha akadt egy kis szabadidőm, mindig apámmal horgásztam a Körösön – tette hozzá.
– Na, majd mi segítünk emlékezni! – üvöltötte a civil ruhás. Hé! Szándu! Hé! Jonika! Vegyétek csak kezelésbe a vén ellenforradalmárt! Addig „ápoljátok”, amíg eszébe jut a többi gazember neve!…
Hogy ügyvéd fiuk közbenjárására, vagy egyéb miatt, sosem derült ki, de nyolc hónap után kiengedték az öreget. Vilma néni alig ismert rá a csontsovány, hajlott hátú vénemberre.
– Józsikám, mit tettek veled? – tördelte kétségbeesetten a kezeit. – Édes Istenem! Mit csináltak veled!…
– Hová hoztál, Vilma – kérdezte az öreg, amikor megállt a taxi egy panelház előtt.
– Ebben a házban kaptunk cserelakást – felelte az öregasszony. – A földszinten van, nem kell lépcsőt másznunk. Majd csak megszokjuk egyszer…
Jóska bácsi egy hónapig bírta a panelt. Egy nap aztán odaszólt Vilma néninek:
– Lemegyek kicsit horgászni a Körösre.
– Ne menj, Jóska – kérte az öregasszony. – Gyenge vagy még…
– Muszáj mennem, mert itt megfulladok. Nem maradok sokáig…
Leért a Köröshöz az öreg. Az egyik horgásztól kért egy maroknyi csontkukacot, leült kis székére, beállította az ólomnehezéket, feltűzte a kukacot, majd bedobta a zsinórt. Aztán csak ült ott, és nézte az ismerős, lágyan fodrozódó, méltóságteljesen tovahömpölygő vizet.
Hirtelen megmozdult és alig észrevehetően lemerült az úszó. Aztán kis idő múlva megint, majd még egyszer... Az öreg azonban ügyet sem vetett rá. Csak ült ott, és meredten bámult maga elé. A negyedik rántás már határozott volt. Teljesen elmerült tőle az úszó, és szép lassan elindult a folyó közepe felé. De az öreg csak ült, s nyitott tenyeréből szépen a vízbe csúszott a bot…
Fekete volt a víz, mint a tinta, amikor késő este rátaláltak. Addigra már teljesen kihűlt.
Pecabotját a váradőssi vasúti hídnál fogták ki a fürdőző gyerekek.
Másfél kilós paduc volt a horgára akadva. Paduc, melyet fekete belsejéről Tintafosónak neveztek valamikor régen az emberek.
vissza a nyitólapra