vissza a nyitólapra





Engem két anyával ajándékozott meg a gondviselés. Egyik a vérszerinti anyám volt, aki kilenc hónapig a szíve alatt hordott, aztán világra szült azon a verőfényes áprilisi vasárnapon. S bár már második gyermeke voltam, üde maradt és szép. Mint általában a fiatal édesanyák, akiket még nem tiport meg a könyörtelen élet. Vasárnaponként dalolva készítették apámmal együtt az ebédet.
Második anyám Pécsett látta meg a világot 1895. január 18-án. Stein Borbálaként anyakönyvezték, mivel névrokonához, Edith Steinhez (Keresztes Szent Terézia Benedikta) hasonlóan ő is zsidó családból származott. A származáson és névazonosságon túl volt még egy közös vonásuk: második anyám is kedvesnővér lett. Tanítóképzőt végzett, s már harmadik esztendeje tanított, mikor az első világháború kitörésének évében Márianosztrán áttért a katolikus hitre, megkeresztelkedett és 1915. szeptember 8-án, Budapesten belépett a Páli Szent Vincéről Nevezett Szeretett Lányai Társulatba, ahol a Klarissza szerzetesnevet vette fel. Szüleim őt kérték fel, hogy gondomat viselje, míg dolgoznak.
Nem tudom, hogyan sikerült első találkozásunk. Én hathónapos voltam, ő már hatvan körül járt. Alacsony volt, vékony vagy inkább törékeny, és púpos. Ő tanított meg járni, beszélni, írni.
Már iskolába jártam, mikor elmesélte, hogy a második világháború idején nővértársaival egy katonai kórházban ápolta a sebesülteket, akik száma napról-napra ijesztően nőtt. Folyamatosan hozták őket lefagyott vagy ellőtt végtagokkal, szétroncsolt tüdőkkel, összeégett arcokkal. A hadszínterek ontották a megcsonkolt testű férfiakat. Mivel ágy kevés volt, a sebesülteket a földre fektették. Néhány héttel Magyarország hadba lépése után a kórházban már minden talpalatnyi helyen befáslizott katona feküdt. Egyik nap végre két teherautónyi vaságy érkezett. Férfiak híján a kedvesnővérek maguk fogtak hozzá kirakásukhoz, behordásukhoz. Egyikük kitalálta, ha egyszerre két ágyat visznek, feleannyi idő alatt végeznek. Nővértársával nagy nehezen ők is egymásra raktak két ágyat, és elindultak. Néhány lépés után elviselhetetlen, éles fájdalom hasított a hátába. Felsikoltott és ájultan a földre rogyott. A megterheléstől két gerinccsigolyája elroppant. Hónapokig nyomta az ágyat, mikor végre felkelhetett, púpos volt.
Emlékszem, bottal is nehezen járt, lassú volt, mintha a Jóisten szándékosan az én kurta lábaimhoz igazította volna a lépéseit. Testi hibájához jóságos és örökké derűs tekintet társult. Kékek voltak a szemei, akár a felhőtlen nyári égbolt. Szerette a gyerekeket, és a lelkükhöz is értett. Jóságra, tisztességre tanította őket, szüleiknek pedig megmutatta, hogyan neveljék csemetéiket vidámságra, őszinteségre, hitre.
Mivel napközben mindig vele voltam, eleinte Klarissza nővért ugyanúgy anyámnak hívtam, mint vér szerinti szülőmet. Sok időbe telt, mire rávett, hogy Nénikének szólítsam.
Alapos felkészítés után, ötéves koromban beírattak a Nagypostával szemközti napközi otthonos óvodába. Gyorsan összepajtáskodtam a gyerekekkel, s egy hónap múlva már egyedül mentem-jöttem. Szüleim hazaérkezésig azonban továbbra is Nénike viselte gondomat.
Az ötvenes években fegyveres, kutyás őrök vigyázták a fontosabb intézményeket az egész országban, az óvodánkkal szemközti Nagyposta épületét is. Történt, hogy egyik reggel a szokottnál korábban érkeztem. A nyitott ablaknál bámészkodtam, mikor észrevettem, hogy az őr bement az épületbe, és magára hagyta Ursu nevű kutyáját. A termetes németjuhász a legfelső lépcsőn ülve, unottan szemlélte a járókelőket. Gondoltam, átcsalom. Először nevén szólítottam, de nem reagált. Aztán pisszegtem, fütyültem, becéztem, rimánkodtam, eredménytelenül. A hűséges állat buzgón csóválta a farkát, helyéről azonban tapodtat sem mozdult. Egy idő után eluntam hiábavaló hívogatását, kimásztam az ablakon, átfutottam az úttesten és átöleltem, hosszan, őszinte szeretettel. Ursu hálásan nyalta a képemet. Furcsa melegség áradt szét bennem, és hosszú pillanatokra megszűnt körülöttem a világ. A kutya kötötte le minden figyelmemet.
Hirtelen durva kezek ragadtak meg, és elrántottak a kutyától. Két óvónő volt. A levegőbe emeltek, visszavittek az óvodába, s büntetésből egész nap a nagyterem sarkában kellett térdelnem. Társaim kíváncsisággal vegyes lenézéssel bámultak. Ahogy a felnőttek tekintenek az olyanokra, akiket valamilyen főbenjáró vétkük miatt kirekeszt magából a társadalom. Délután szüleimnek is elpanaszolták gaztettemet. Lehajtott fejjel, sajgó, csalódott lélekkel hallgattam túlzó előadásukat. Otthon folytattam a térdelést.
Másnap nem akartam óvodába menni. Hosszas rábeszélés után Nénikének mégis sikerült meggyőznie. Elindultam, de attól fogva gyűlöltem az óvodát. Megváltoztam. Bezárkóztam és építeni kezdtem egy meghitt kis zugot magamban, ahová nem jutott el a külső gonoszság, zaj, de ahová én bármikor félrevonulhattam, és zavartalanul szemlélhettem a körülöttem zajló eseményeket, anélkül, hogy magam bármiben részt vettem volna. Egyedül Klarissza nővérnek volt szabad bejárása ebbe a külvilágot kirekesztő belső kis fészekbe. Rajta kívül senkit se engedtem be. Még a szüleimet sem.
Egy hónap múlva sárgaságos lettem, és kórházba kerültem. Mivel korábban soha nem voltam távol otthonomtól, el se tudtam képzelni, milyen idegen környezetben, idegen ágyban aludni. Megszoktam, hogy az otthoni ételek mindegyike kedvemre való volt, s hogy mozgásomban soha senki és semmi nem korlátozott. A kórházban merőben más volt minden. Csupa ráncos arcú, rosszkedvű idős ember vett körül. Naphosszat ültem az ágyamon, és tehetetlen dühvel ismételgettem az apámtól tanult legdurvább káromkodást: „Azt a szalonnabőrét!” Nagyon hatásosnak, egyben nagyon imponálónak éreztem indulatomnak ezt a levezetési módját. Úgy hangzott, mint amikor a részeges szódás ember igyekezett gyorsabb tempóra ösztönözni, az éhségtől és fáradtságtól alig vánszorgó kivénhedt gebéit.
Hatéves lehettem, amikor öklömnyi, gipszből készült krampuszfejet találtam az egyik vállalati Télapótól kapott ajándékcsomagban. Annyira megtetszett a vérvörös fej, hogy rögvest elhatároztam, felrajzolom a falra.
– Mit csinálsz, királyfi? – állt meg mögöttem Nénike.
– Szemtől szembe akarom látni az ördögöt, ezért most felrajzolom a falra, hátha megjelenik – súgtam neki jelentőségteljesen.
– Aztán miért akarod szemtől szembe látni az ördögöt? – fogta ő is halkabbra a szavát.
– Hát hogy ellene tudjak mondani! – feleltem önérzetesen.
– Azt hiszem, ezúttal csalódni fogsz – folytatta Nénike.
– Miért? – csodálkoztam rá.
– Mert a gonosz nem jön el, fél a magadfajta bátor gyerekektől.
– Mégis valahányszor krampuszt vagy ördögöt akarok rajzolni, anyám mindig azt mondja: Ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik!
– Anyudnak is igaza van, mert sok kíváncsi ember incselkedik felelőtlenül az ördöggel, aztán rendszerint halálra rémülnek, mikor hirtelen elébük toppan – zárta le beszélgetésünket.
Gyakran voltam beteg. Mire iskolába kerültem, az említett sárgaság mellett, a diftéria és a paralízis kivételével, szinte minden gyermekbetegségen átestem. Nénike azonban soha el nem mozdult mellőlem. Amikor himlős lettem éjjel-nappal fogta a kezem, nehogy elvakarjam az arcom. S valahányszor felugrott a lázam, tízpercenként cserélte rajtam a vizes borogatásokat. Teát főzött, lázat mért, belém diktálta a legrondább ízű kanalas gyógyszereket, közben ajkai megállás nélkül mozogtak: egyvégtében imádkozott értem.
Gondoskodó szeretetéért cserébe, megígértem, ha felnövök, miniszterelnök leszek, s hatalmamnál fogva elrendelem, hogy a 3-as villamos útvonalát a Török Ignác utcából helyezzék át a Breiner Béla (ma Ady Endre) utcába, megállóját pedig a házunk előtt jelöljék ki. A gondviselésnek azonban nyilvánvalóan egészen más elképzelései voltak velem kapcsolatosan, mivel nemhogy miniszterelnök, de még miniszter se lettem, így a tervezett vonalmódosítás is elmaradt. Sőt! Azóta már a villamossíneket is felszedték.
Még óvodáskoromban történt, hogy egyik vasárnap kirándulni mentünk a Püspök Fürdőbe. Jót lubickoltunk a hullámfürdőben, aztán kiültünk sütkérezni a parkba. Szüleim egy padon beszélgettek, én meg összeismerkedtem egy velem azonos korú gyerekkel és játszani kezdtünk. Alkalmi pajtásom hirtelen köhögni kezdett. Furcsán, nyerítve köhögött, akár egy szamárcsikó. Abban a pillanatban anyám visítva felpattant apám mellől, hozzám rohant, ölbe kapott és már futott is velem, ahogy az anyaoroszlán fut a kölykével. Minél távolabb a tátott szájjal utánunk bámuló gyerektől. Elkésett. Nem egészen két héttel később, rajtam is kitört a betegség. Egész nap fulladásig köhögtem, hánytam, közben jajgatva sírtam, annyira fájtak a füleim… Orvoshoz vittek. Az idős doktor aprólékos alapossággal megvizsgált, majd széttárta karjait: Hát ez bizony szamárköhögés. Aztán hasonló alapossággal megírta a receptet: kétféle kanalas szirupot, háromféle pirulát és Penicillin-injekciókat. Végül letette a tollat, összekulcsolta a kezeit és jelentőségteljesen szüleimre tekintve így szólt:
– Asszonyom, uram, a felírt gyógyszerek önmagukban semmit se érnek. Gyermekük számára a leghatékonyabb orvosság a mozdonyfüst. Értik, ugye? – nyomta meg a szót.
Szüleim döbbenten meredtek rá. Aztán apám valahogy összeszedte magát és bátortalanul megkérdezte:
– Bocsánat, doktor úr, azt hiszem, nem egészen értettem, amit mondott. Mi is az a leghatékonyabb orvosság, amelyre utalt?
– A mozdonyfüst. Mi nem érthető ezen? – ismételte némi ingerültséggel a hangjában az orvos. A repülőhídon szívhat eleget. Ingyen van. Fizetni se kell érte.
– Értem – adta meg magát sóhajtva apám. Szóval a mozdonyfüst… Hát, ha az segít, szagolja csak a gyerek. Tényleg nem kerül pénzbe.
Szüleim dolgoztak, így Nénikére hárult a feladat, hogy elkísérjen a füstkúrákra. Egy hónapon át minden reggel tejeskávét vagy kakaót készített, beletöltötte egy negyed literes csatos üvegbe. Két kisebb zsemlét félbevágott, megkente vajjal, két-két szelet szalámit vagy párizsit rakott közéjük, majd szalvétába göngyölte és a kávéval együtt kis kosárba rakta. Rendszerint fél nyolckor indultunk, hogy nyolcra a helyszínen lehessünk. A híd közepe táján megállapodtunk, és miközben figyeltük a vonatokat, beszélgettünk. Én kérdeztem, a kedvesnővér meg fáradhatatlanul válaszolt. Azt hiszem, életem legtöbb információját akkor halmoztam fel. Néha feloszlatott közösségükről is mesélt. Olyan dolgokat mondott, melyeknek csak évekkel később fogtam fel az értelmét. Emlékszem, egy alkalommal azt kérdeztem tőle:
– Nénike, miért mondják az emberek, hogy a szeretet fontosabb a hitnél?
– Nagyon egyszerű – mosolygott Klarissza kedvesnővér. – A hit voltaképpen egy út, mely elvezet a legnagyobb szeretethez, Istenhez.
– Nem értem – ingattam a fejem. – Olyan nehéz megérteni a felnőtteket, egyet mondanak, és egészen mást cselekszenek.
– Nagyon jól látod – simogatta meg a fejem. – Tudod, gyermekem, az emberek nem mindig olyanok, amilyenek lenni szeretnének, hanem amilyennek embertársaik látni akarják őket. Olyanok, amilyennek szüleik elképzelték őket. Senkinek sem akarnak csalódást okozni, mert nagy szükségük van rá, hogy szeressék őket. Ezért inkább alakoskodnak. Mást tesznek, mint amit mondanak, mást tesznek, mint amit hisznek.
Kendőzetlenül beszélt, őszintén és szókimondón. Én meg lenyűgözve hallgattam, és igyekeztem minden szavát mélyen elraktározni az emlékezetemben. Közben jöttek-mentek a vonatok, mozdonyaik szorgalmasan füstöltek, szuszogtak, mintha fizetést kaptak volna érte. Némelyik olyan sűrű, fekete füstöt okádott ki a kéményén, hogy percekig semmit se láttunk. Én azonban mohón lélegeztem be a fekete füstöt, mivel nagyon szerettem volna végre meggyógyulni.
Mire letelt a hónap, szamárköhögésem is elmúlt.
Nagyon sok idő eltelt azóta, de máig se sikerült eldöntenem, hogy a gyógyszerek, a mozdonyfüst, vagy Klarissza nővér imái űzték ki testemből azt a kellemetlen betegséget.
vissza a nyitólapra