Gyerekkoromban
olyan jól ment a sorunk, hogy a kenyér, cukor,
olaj és liszt kivételével,
minden más élelmiszert házhoz hoztak.
A tejet, tejfölt, vajat, túrót
és tojást eleinte
egy borsi illetőségű és Róza
névre hallgató, kedves mosolyú,
középkorú asszony
hordta, heti három alkalommal. Finom volt az a tej, sűrű
és vastag a tejföl,
sárga és zsíros a vaj, zamatos
és illatos a túró, nagyok
és barnák a tojások.
Nagy bánatunkra nem sokáig
élvezhettük finomságait. Borson is
beindult a
kollektivizálás, a szövetkezet pedig
úgy elnyelte Rózáék
tehenét, akár a
mesebeli kisgömböc a regement katonát.
A
borsi menyecskét idősebb román férfi,
Gyuri bácsi követte a
beszállítók
sorában, ő már valamivel messzebbről,
Szentandrásról érkezett minden
második reggel.
Teje, tejföle vékonyabb volt ugyan a
Rózáénál, vaja,
túrója sem olyan sárga és
illatos, tojása is fakóbb, de mindennap pontosan
érkezett, és az árai is
elfogadhatók voltak.
A
harmadik esztendő egyik reggelén aztán
üres puttonnyal és gyászos
ábrázattal csöngetett
be hozzánk.
–
Mi történt, jóember? – meredt
rá apám a kapuban.
–
Jaj, ne is kérdezze, uram… – csordult
ki a könny az öreg szeméből –
tegnap éjjel
elpusztult Boris. Sejtettem, hogy valami bajság
történhetett vele, mert reggeltől
kezdve egész nap olyan keservesen bőgött, hogy a
szíve szakadt meg annak, aki
hallotta. A bőgést estére se hagyta abba,
éjjel aztán kimúlt. Hajnalban ott
találtam a jászol előtt, teljesen kihűlve
és megmeredve. Szóltam az
állatorvosnak, elvitték,
felvágták és ezt
találták benne, húzott elő a
zsebéből
egy hosszú, görbe és rozsdás
szöget. Ez a szög végzett vele.
Átszúrta a
gyomrát.
–
Biztosan annyira éhes volt, hogy
kínjában a jászlát
rágta, onnan kerülhetett a
szög a gyomrába – vélekedett
apám.
–
Jaj, ne mondjon már ilyet, uram! – csordultak ki
újfent a könnyek az öreg
szeméből. – Inkább saját
számtól vontam meg a falatot, csak neki jusson
mindennap friss széna.
Mivel
Gyuri bácsinak nem akadt utóda, attól
fogva rákényszerültünk a bolti
tejre,
vajra. Tejfölért a piacra jártunk, de
nem akárkitől vásároltunk.
A
tojással volt a legegyszerűbb dolgunk. Harmadik
szomszédunknak, Szeghalmi Irma néninek
annyi tyúkja volt, hogy megszámlálni
se tudta. Pedig sokszor elhatározta,
számba veszi népes
baromfiállományát. Olyankor
kukoricát szórt az udvar
közepére, a tyúkok mind odafutottak,
Irma néni meg számlálni kezdte őket.
Általában
mire harmincig jutott elfogyott a kukorica, a tyúkok meg
szétszéledtek. Másnap
kezdhette elölről a
számlálást. Pénzes
bácsi egyszer szemtanúja volt egy ilyen
hiábavaló
próbálkozásnak. Nem is
állta
meg szó nélkül.
–
Lehetne annyi eszed, Irma, hogy estére bezárod az
ólajtót. Reggel aztán
szépen
egyesével kiereszted a tyúkokat, s mindegyik
után húzol egy strigulát
krétával
a tyúkól oldalára. Olyan kurta
vonalat, amilyet a kuglipályán húznak
a táblára.
Miután az utolsót is kieresztetted,
megszámlálod a strigulákat, s
máris
megtudod, hány tyúkod van. Na, így
csináljad, s meglátod, eredményes lesz
a
számlálásod.
–
Jól van, no. Éppenséggel
így is csinálhatom. Főleg, hogy nekem is pont ez
jutott
az eszembe az éjjel, mikor a szomjúság
kiverte az álmot a szememből – húzta
szorosabbra
álla alatt a kendőt Irma néni. – Mert
nehogy már azt hidd, Elemér, hogy csak a te
fejedben terem meg az okosság.
Az
öreg Pénzes egy szót se
szólt. Szemére húzta a
kalapját, legyintett egyet, és
becsukta maga után a kaput.
Két
nap múlva már a fél utca tudta, hogy
Irma néni udvarát hatvankét
tyúk és három
kakas népesíti be. De csirkéből is van
egy tucatnyi. S bár azok még nem tojnak,
az értük kapott pénzért
szorgalmasan tojó tyúkokat lehet venni a piacon.
A
csirkék el is fogytak hamar, a strigulák azonban
még akkor is a tyúkól
oldalán
virítottak, mikor egy délután
aktatáskás, szemüveges,
sovány férfi rángatta meg
a kapucsengőt. Olyan akkurátusan cibálta, hogy a
kapuoszlop is beleremegett.
–
Megyek már! – rikoltotta Irma néni a
kert végéből. – Le ne tépje
azt a
nyomorult csengőt, ha már eddig kitartott.
–
Maga Szeghalmi Irma? – nyomult be az
aktatáskás a kitárt kapun.
–
Én vagyok, és maga kicsoda?
– Strung
Ödön a nevem és népi ellenőr
vagyok a városi tanácstól.
Járom a házakat,
összeszámolom
a jószágokat.
–
Aztán mi haszna származik a
számlálgatásból?
–
Nekem ugyan semmi, de az államnak annál nagyobb
– vigyorgott az aktatáskás.
–
Megtudhatnám én is, miben áll az a
nagy haszon? – óvatoskodott Irma néni.
–
Az új törvény szerint egy-egy
háztartásban legfeljebb harminc tyúk
tartható.
Akinek több van, minden egyes tyúk után
köteles havonta két tojás
adót fizetni.
–
Vajon ki hozta ezt a törvényt? – szaladt
ráncba Irma néni homloka.
–
Hát a népi hatalom. A nagy
nemzetgyűlés.
–
Vagy úgy – bólogatott az
öregasszony. Többet aztán nem
szólt.
– Hány
tyúkja is van magának? – nyitotta ki
aktatáskáját az ellenőr.
– Pontosan
hatvankettő – vágta rá Irma
néni.
–
Honnét tudja ilyen biztosan? – nézett
rá szúrós tekintettel a
szemüveges.
– Épp
a minap számláltam meg őket.
–
Aztán el is higgyem, amit mond?
–
Azt hisz, amit akar. A kurta vonalak most is ott vannak a
tyúkól oldalán.
–
Miféle kurta vonalak? – hökkent meg az
ellenőr.
–
Számláláskor
minden tyúk után strigulát
húztam, nehogy elhibázzam.
–
Hadd nézzem én is azokat a strigulákat.
–
Azokat nézheti, hál’ Istennek nem
tojnak tojást.
Jóformán
be se fejezte, az aktatáskás már el is
indult a tyúkól felé. A
krétával húzott
kurta vonalak tényleg ott fehérlettek.
–
Na, kérem – tolta feljebb
szemüvegét az ellenőr –,
magának harminckét tyúkkal
többje van az engedélyezettnél. Ez azt
jelenti, hogy havonta hatvannégy tojást
köteles adó gyanánt fizetni az
államnak. A tojásokat magam is
átvehetem, de a
legközelebbi élelmiszerboltban is leadhatja.
Melyiket
választja?
– A
bolt megfelel – zárta le a
beszélgetést Irma néni. –
Gondolom, kapok majd
igazolást a leadott tojásokról
– húzta össze újfent
álla alatt a kendőt.
–
Természetesen – bólintott az ellenőr.
– Most pedig írja alá ezt a
jegyzőkönyvet
– tartotta az asszony elé az
aktatáskája hátoldalára
terített papírt.
–
Na, Isten legyen magával – csukta be az
aktatáskáját. – Ne felejtse,
a hónap
utolsó napjáig le kell adnia az adót,
különben az összes
tyúkjától
elbúcsúzhat.
–
Édes Istenem! Vajon mi jöhet még?
– sóhajtott nagyot Irma néni,
miközben
becsukta a kaput az ellenőr után.
Aztán
visszasietett a házba, sebesen
átöltözött, és
elindult. Meg se állt Julis
nővére házáig.
–
Békesség e háznak, s minden
lakójának! – nyitott be a
konyhába, ahol a háziak
épp békésen vacsoráztak.
–
Ülj le, Irma, s tarts velünk, ha már itt
vagy – szólt a sógor az asztalfőről.
–
Köszönöm, de az imént
vacsoráztam – hárította el a
megtiszteltetést Irma néni. –
Keresztfiammal, Imrussal kívánnék
váltani néhány szót,
aztán már megyek is –
ült le mégis.
Az
Imrus névre hallgató legény
akkortájt sofőrként szolgálta a
népi hatalmat. Ő
ugyan pilótának nevezte magát, de az
embereket ez egyáltalán nem zavarta.
Megszokták,
hogy a fiatalok általában furcsa, oda nem illő
kifejezéseket használnak, a jól
bejáratott s már ismert szavak helyett.
–
Hallgatlak, keresztanyu – vette át a
kezdeményezést a szőke legény.
–
Mivel is foglalkozol mostanában, Imrus?
–
Te is tudod, keresztanyu, pilóta vagyok.
Tyúkokat, kakasokat szállítok a
városkörnyéki
farmokról, a velencei
baromfivágóhídra.
–
Épp erre van szükségem nekem, fiam
– csomózta újra kendőjét az
álla alatt Irma
néni. – Elmondom, mit eszeltem ki, s
meglátod, te is jól jársz.
–
Csupa fül vagyok – vigyorgott a legény.
–
Szóval
– kezdte Irma néni –
megbeszéled a rakodókkal, hogy mielőtt ketrecbe
rakják a
tyúkokat, mindegyik
hátsóját kenjék be
petróleummal. Attól perceken belül
megtojnak.
Mielőtt a vágóhídhoz
érnél, egy megfelelő helyen megállsz,
és kosárba gyűjtöd a
tojásokat. Azoknak darabjáért
én kereken húsz banit fizetek neked. Na,
áll az
alku?
–
És neked mi a hasznod ebből, keresztanyu. Fehér,
papírvékony hajú tojások
azok
egytől egyig.
–
Te ne törődj azzal, fiam. Téged csak a
tojások foglalkoztassanak. Azokra ügyelj,
nehogy összetörjenek. Gondolj bele! Száz
tojásért húsz lej,
kétszázért negyven
lej üti a markodat. Neked csak a
petróleumozáson és a
tojások összegyűjtésén
járjon az eszed. A többit nyugodtan bízd
rám.
– Rendben,
keresztanyu – bólintott Imrus. –
Áll
az alku!
Másnap
minden úgy történt, ahogy
megbeszélték. Munkába menet Imrus vett
három liter
petróleumot, aztán megvesztegette a
rakodókat, azok meg petróleummal
bekenték
mindegyik tyúk fenekét.
Jóformán be se fejezték a
rakodást, a tyúkok már el is
kezdték
a tojást. Annyira belejöttek, hogy akkor se
akarták abbahagyni, mikor Velence
alatt megállt a
tyúkszállító. Imrus
szépen összegyűjtötte a
tojásokat és kosarastól
bedugta a sofőrülés mögé. Este
két teli kosarat rakott le Irma néni
konyhaasztalára.
Fehérek voltak azok a tojások, akár a
frissen hullott hó, mely télvíz
idején
térdig betakarta a bihari dombok
gyümölcsfáit, de tele volt velük
a két kosár.
–
Teremtő Isten! – csapta össze
álmélkodva tenyereit Szeghalmi néni.
– Ez
rengeteg tojás, fiam!
–
Háromszor ennyit hozhattam volna, keresztanyu, ha
több kosaram van – jegyezte
meg némi elbizakodottsággal a legény.
–
Isten őrizzen a bajtól! – vetett sebesen keresztet
Irma néni. – Még ezt se
tudom, hová rakni. Maradjunk annyiban, hogy hetente bőven
elég egy kosárnyi
tojás. Az neked se okoz
különösebb gondot, meg nekem se.
–
Rendben, keresztanyu – bólintott Imrus, a
pénz átvétele közben.
– De ha mégis meggondolnád
magad, csak szólj, s én máris hozom az
újabb transzportot.
Alig
csukta be maga mögött a kaput Imrus, Irma
néni hozzáfogott a tojások
színezéséhez. Az első
hármat hagymahéj-főzetbe rakta, de nem volt
elégedett a
színükkel. Túlságosan
sárgák, állapította meg.
Kicsit töprengett, aztán
felcsillant a szeme. Előkapott egy jókora fazekat,
színültig megtöltötte
vízzel
és a sparheltre tette. Felszított alatta
tüzet, majd három púpos
evőkanál grúz
teát szórt a vízbe. Hagyta felzubogni,
aztán levette a tűzről. Félóra
múlva
belerakta a sötétbarna lébe az első adag
tojást. Tíz perccel később olyan
tejeskávé barna tojásokat kanalazott
ki a léből, mintha nem is fehér, hanem
barna vagy kendermagos tyúk tojta volna őket.
Másnap reggel már nyitáskor ott
toporgott a sarki élelmiszerbolt előtt.
– Hát
téged meg mi hozott ide hajnalok hajnalán?
– tekintett rá meglepetten a
boltvezető.
– Engem
bizony a tyúkadó – kacsintott
rá Irma néni.
–
Miféle tyúkadót, te? –
hökkent meg a boltos.
– Hát,
amit a jószág- és
baromfiszámláló ellenőr
megállapított. Azt mondta harminc
tyúk fölött két
tojás adót kell fizetnem havonta, minden egyes
tyúk után. A
tojásokat neki is odaadhatom, de ide
hozzátok is behozhatom és leadhatom.
–
Vagy úgy… – sóhajtott nagyot
a boltos. – Egyéb se hiányzott az
életünkből.
–
Na, lássuk akkor azokat a tojásokat. Gyere, Irma
rakd ki őket a pultra –
rendelkezett a boltvezető.
Irma
néni hozzá is fogott nagy
óvatossággal.
–
Vigyázz, mert papírvékony a
héjuk!
–
Miféle tojások ezek? – emelgette a
tenyerén egyiket-másikat a boltos.
–
Mondtam már, hogy adótojások.
–
Mintha teaillatuk lenne. Méghozzá grúz
tea… – szimatolta a kosár
fölé hajolva a
boltos.
–
Nagyon megromlott a szaglásod mostanság, Jenő
– villantotta tekintetét Irma
néni a boltosra. – Régebben
még különbséget
tudtál tenni a tyúkszar szaga és a
tea illata között.
–
Öregszem, Irma, sajnos egyre aggasztóbban
öregszem – tárta szét kezeit a
boltvezető. – De
be kell látnom, igazad
van. Tényleg a tyúkszar szagát
véltem az imént teaillatnak. Máris
kiállítom az
elismervényt, azzal végeztünk.
–
Az jó lesz, Jenő. Még nagyon sok a dolgom.
Attól
fogva minden hónap vége felé Szeghalmi
Irma néni becsületesen leadta a
tyúkadót
a sarki boltban. Átvette az elismervényt,
aztán ment a dolga után.
Hónapokig
nem volt semmi baj, hanem egy ködös novemberi napon
megint megrángatta
kapucsengőjét az aktatáskás ellenőr.
–
Tán megint tyúkot akar
számlálni? – tárta ki a
kaput Irma néni.
–
Sokkal nagyobb baj végett jöttem ezúttal
– nyomult be az aktatáskás.
–
Miféle bajról beszél? –
meredt rá Irma néni.
–
Sok a panasz a tojása ellen. A népek szerint
hiába szép barna, olyan vékony a
héja, akár a cigarettapapír.
–
Aztán miért én lennék a
hibás ezért? – kapta csípőre
kezeit a ház asszonya.
–
Mert valami turpisságot követ el a
tojásokkal – matatott
táskájában a
szemüveges férfi. Befejezni azonban már
nem tudta, mert Irma néni rászólt.
–
Forduljon csak felém, és nézzen a
szemembe!
–
Mit akar? – meredt rá döbbenten a
férfi.
–
Ha azt szeretné, hogy édesanyja
megérje a karácsonyt, sürgősen
hívjon hozzá
orvost. Még nem nagy a baj,
visszafordítható. Az ágyát
pedig, mármint az
édesanyjáét, még ma este
költöztesse át a szoba szemközti
oldalára. Megértette?
–
Igenis… De ki… kicsoda maga?... És
honnan tud az édesanyámról?...
–
Az nem a maga dolga. Egyébként ott van a
szemében. Akarja, hogy folytassam?
Macskájukat múlt héten
ivartalanították, a
barátjánál kiszemelt
kiskutyát pedig
szombaton tervezi hazavinni. Gizi, a nő, akinek udvarol, és
akit el akar venni,
hónapok óta összejár egy
fiatal állatorvossal. Minél előbb
szakít vele, annál
jobb. Vigyázzon, nem lesz könnyű dolga!
–
Kicsoda maga? – kezdett eszmélkedni az
aktatáskás. Egyáltalán
honnan tud
ezekről a dolgokról?
–
Mondtam már, hogy ne velem foglalkozzon. Tegye, amit
mondtam, s meglátja minden
jó lesz.
–
Szóval hívjak orvost… és az
ágyat tegyem át a másik
oldalra…
–
Úgy ahogy mondja. Pontosan úgy –
bólogatott Irma néni.
–
És Gizinek adjam ki az
útját…
–
Minél előbb! Na, Isten legyen magával –
tolta ki a kapun az aktatáskás férfit,
aki még akkor sem tért egészen
magához.
Két
hét múlva újra becsöngetett
az ellenőr Szeghalmi Irma nénihez. Ám
ezúttal feltűnően
kíméletesen bánt a csengővel.
– Mi
jót hozott már megint? –
tárta ki a kaput a ház asszonya.
–
Köszönetet mondani jöttem – vette
le a kalapját a férfi. – Úgy
történt minden,
ahogy mondta. Anyámhoz még aznap orvost
hívtam, egy hét alatt meg is gyógyult.
Ma
már egész nap az udvaron matatott. Gizinek
kiadtam az útját. Eleinte
toporzékolt, fenyegetőzött, sőt, még
nekem is ugrott, hogy kikaparja a
szemeimet. De nagyon gyorsan lecsillapodott, mikor
kilátásba helyeztem, hogy
feljelentem üzletszerű
kéjelgésért. Azóta
színét se láttam. Csak ezt akartam
elmondani, és még egyszer
köszönöm a
segítségét. Egyúttal
megígérem, soha többé
nem háborgatom, noha tudom, hogy grúz
teával barnítja az állami
gazdaság
telephelyeiről származó tojásokat.
Ismeri a mondást? Jótett helyébe
jót várj.
Becsületére
legyen mondva, meg is tartotta a szavát. Szeghalmi Irma
néni pedig egészen a
rendszerváltásig grúz
teával barnított tojásokkal fizette a
tyúkadót.
Valószínűleg ma is azzal fizetné, ha
élne. S ha még létezne
tyúkadó.
|