vissza a nyitólapra





Éjfél jóval elmúlt, amikor ötödször léptem be a Nyírbátori Határőr Igazgatóság kihallgató helyiségébe. A füstöt szinte vágni lehetett. A négy civil ruhás tiszt közül három folyamatosan cigarettázott, a negyedik, a kihallgatást vezető ezredes rövid szárú pipájából fújta a képembe a szemet, torkot maró füstöt.
– Akkor kezdjük újra elölről – szólt a pipás –, mi is a neve?
– Uram, már az előző négy alkalommal is megmondtam a nevem. Benne van a személyi és a katonai igazolványomban is…
– Igen, azt látom – szívta meg pipáját a negyvenöt körüli férfi –, de engem továbbra is a valódi neve érdekel.
– Ne várja, hogy mást mondjak, ha egyszer ez a nevem.
– Ne hazudjon! Nem ez a neve! – pattant fel az ezredes. – De ne féljen, majd mi kiszedjük magából! Egyébként is ez a katonai igazolvány hamis. Mit is mondott, hol szolgált?...
– Lugoson, a 01140-es számú gyalogsági alakulatnál, szakaszvezetőként. Tartalékos őrmesterként szereltem le 1973. július 13-án. A gyalogságra utal a katonai igazolványomban szereplő 08-as kódszám.
– Hazugság! Szemenszedett hazugság! Maga Bukarestben szolgált a Securitaténál! A szakaszvezetői rang stimmel. Figyeljen, László, Endre, vagy bárhogy is hívják! Azt javaslom, ne raboljuk itt feleslegesen egymás drága idejét! Mondja meg végre a valódi nevét, azzal kész! Vagy reggel szépen visszadobjuk a románoknak.
Elkeseredésem a tetőfokára hágott. Szerettem volna azonnal meghalni.
Abban az évben találtam rá Istenre, de akkor és ott ez eszembe se jutott. Mindenről megfeledkeztem, amiből erőt meríthet az ember: hitet, reményt. Végtelen ürességet éreztem magamban, és azt a fajta magányosságot, amit csak a szenvedő ember érez, akit mindenki cserben hagy, akitől mindenki elfordul, akár a bélpoklostól. Teljesen úrrá lett rajtam a kétségbeesés. Úgy éreztem, hogy lassan szétesem, akár a homokvár, melyből kiszáradt a szemcséket összetartó utolsó csepp nedvesség is. Valahogy mégis összeszedtem magam, és nagy nehezen kinyögtem:
– Uraim! Fogalmam sincs, milyen nevet akarnak hallani tőlem, ezért kérem önöket, mondjanak egy nevet, és én ígérem, ráfogom, hogy az a saját, igazi nevem.
– Maga csak ne alkudozzon velünk! A saját szájából akarjuk hallani a nevét! Világos?!
– De hogyan mondhatnék más nevet, ha egyszer ezzel születtem?...
– Őrség! Vigyék vissza a személyt a hálóterembe, és hozzák be a feleségét!
Tíz perc múlva ismét engem szólítottak.
– Eszébe jutott végre a neve? – kezdte a pipás. – Csak hogy tudja, a felesége elárulta, hogy maga nem esztergályos, hanem más. Elég a kezére nézni, ordít róla, hogy nem fizikai munkával keresi a kenyerét.
– Bár többnyire esztergályosként dolgoztam, valóban van egyéb végzettségem is. De 1983 júliusában tiltott határátkelési kísérlet miatt letartóztattak, és szabadulásom után csak fizikaiként tudtam elhelyezkedni.
– Hazugság! Ez is pontosan ugyanolyan mese, mint az, hogy a gyalogosoknál szolgált. Üljön le arra a székre, hogy jobban a képébe lássak! – tört ki belőle az indulat. Könyörtelen keménységgel pattogtak szájából a szavak. Konok volt és állhatatos, akár a bulldog, mely képtelen elereszteni, amit egyszer megragad.
– Na, halljuk, mi az igazi neve?! Kicsoda maga voltaképpen?!
– Csak azt mondhatom, amit eddig is…
– Nem! – ordította dühtől tajtékozva. – Nem a maszlag érdekel, hanem a valódi neve, amellyel születésekor anyakönyvezték!
– Mint mondtam…
– Maga ne merészeljen semmit mondani, mert, ha kihoz minket a sodrunkból és begorombolunk, állítom, hogy még a keresztelő papja nevét is megmondja! Nyögje már ki azt a rohadt nevet!
Éreztem, nem bírom sokáig. Az íróasztalon szétszórt papírok alól egy vadászkés markolata lógott ki. Elhatároztam, ha tovább durvul a helyzet, felkapom és szíven szúrom magam. Ennél a tortúránál halál is jobb lehet...
Mintha megérezte volna, az ezredes újra kiszólt:
– Őrség! Vigyék vissza a hálóba!
Hajnali háromig még kétszer hívtak be. A „szünetekben” feleségemet, unokaöcsémet, az ő feleségét és a négy gyereket faggatták.
Félórával utolsó kihallgatásom után némán ültünk ágyainkon teljesen reményvesztetten és a végsőkig elkeseredetten, de többé nem nyílt az ajtó.
Reggel nyolc órakor a pipás ébresztett mindnyájunkat. Fülig ért a szája, és folyvást vigyorgott.
– Van egy jó hírem – kezdte.
Nem mertünk szólni, csak kérdő tekintettel meredtünk rá.
– Hajnalban határőreink elkapták az igazi ügynököt. Akit vártunk, és akiről azt hittük, hogy maga az. Kicsit ráijesztettünk, aztán úgy beszélt, akár a vízfolyás. Maguknak mindjárt kiállítjuk az ideiglenes igazolványokat, és mehetnek tovább, Debrecenbe.
– Ennyi? – kérdeztem. – Más mondanivalója nincs? 
– Mit kéne még mondanom?... – bámult rám.
– Nem is tudom... De ezután a tizenkét órás tortúra után valahogy mást vártam.
– Pontosan mit? – fagyott meg a tekintete.
– Például egy „bocsánatot”.
– Mit?! Méghogy én kérjek bocsánatot magától? Én és társaim a dolgunkat tettük, és még mi kérjünk bocsánatot? Nem! Azt hiába is várja!
– Megértettem – bólintottam. – Vegye úgy, hogy nem szóltam.
Másfél órával később – zsebünkben ideiglenes személyi igazolványainkkal, s fejenként ötszáz forint költőpénzzel – már a debreceni gyorson ültünk…
Huszonnyolc év telt el azóta. Ezalatt a közel három évtized alatt sokszor jutott eszembe pipás vallatóm kérdése: „Voltaképpen kicsoda maga?...”
Tényleg, ki vagyok én valójában? Milyen céllal születtem erre a világra, és miért ezt a nevet viselem? Egyáltalán merre tartok? Miért épp arra? Tudatosságnak vagy véletlennek köszönhetem létem? Emlékszem, hasonló kételyek már jóval korábban is megfogalmazódtak bennem. Még kamasz voltam, mikor idős pap barátomnak feltettem a kérdést:
– Atya, mikor kezdi el foglalkoztatni az embert saját személye és a világban betöltött szerepe?
– Sokkal bonyolultabb kérdés ez annál, semhogy néhány mondatos válasszal el lehetne intézni – felelte az öreg. – Mindazonáltal úgy vélem, hogy a legtöbben akkor kezdenek el ezen töprengeni, mikor először szembesülnek olyan problémákkal, melyeket sem megoldani, sem feldolgozni nem képesek. Az ember problémamegoldó képessége nem csupán intelligencia kérdése. Legalább akkora szerepe van benne a családi és az iskolai háttérnek, a műveltségnek, és az olyan személyes dolgoknak, mint az érdeklődés vagy a nyitottság. Ez persze csak a felszín, de ennél mélyebbre nem is érdemes leásnunk. Inkább nagyapámat idézem, aki hasonló helyzetben a következőt mondta: „Jól vésd az eszedbe, kisunokám! Az életet nem elemezni, hanem megélni kell. A többi Isten dolga.”
vissza a nyitólapra