A szikár szakmai meghatározás szerint: „A művészet minden alkotó célú emberi igyekezet eredménye. Lényege nem a valóság ábrázolása, hanem a visszatükrözése az alkotó (a művész) látásmódján átszűrve.” Mivel határai máig nem tisztázottak, a művészet kereteinek legfeljebb a végtelen képzelet szab határt. Az óvatosabbak azért hozzáteszik: nem árt, ha a művészi alkotásokban némi esztétikai szempontok is érvényesülnek. Ám hiányuk sem feltétlenül okoz tragédiát. Legalábbis a hozzáértők szerint.
A világ két vezető aukciós házában a közelmúltban árverésre bocsátott festmények között néhány olyan alkotás is kalapács alá került, melyek sok hozzá nem értőt meghökkentettek. Az egyik ilyen festmény a „Vérvörös tükör ” című alkotás volt. A vakkeretre rögzített, egyszínű vászonért kereken egymillió-százezer dollárt fizettek. A tér meghatározásra vár című, az előbbinél valamivel világosabb árnyalatú vörös festményt már jóval többre taksálták. Másfél millió dollárért kelt el. Nem kizárt, hogy azokért a kés hasította függőleges csíkokért, melyeket akár az önmaga képességeiben csalódott alkotó, vagy egy indulatos tárlatlátogató ejtett a vásznon.
Az aukció folytatásában a festmények árai a színek számával arányosan növekedtek. Egy mély és tengerkék színekben pompázó – névtelen – vászonért 1,7 milliót, míg a háromszínű Fehér tűz elnevezéssel meghirdetett alkotásért már ennek több mint dupláját, azaz 3,8 millió dollárt fizettek ki. Nem sorolom tovább…
Mondják, festményei a legjobb jellemrajzok a művészről. Valószínűleg így van. Kár, hogy a megállapítás önmagában kevés az érvényesüléshez. Köztudott, hogy a műalkotások árát elsősorban alkotóik hírneve határozza meg. Ám ahhoz, hogy egy művész ismertté, mi több, elismertté váljon, elsősorban nyilvánosságra van szüksége. Hiába fest remekműveket, ha senki sem tud róluk. Így volt ez régen, és ma sincs másképp. Elég utalnom arra az ádáz és kétségbeesett harcra, melyet a 19. századi francia impresszionisták vívtak koruk kritikusaival és a művészet megújulását következetesen elutasító Charles-Philippe de Chennevières-Pointel márkival, a párizsi Szalon akkori elnök-igazgatójával. Az állandó elutasítások, a gúnyos kritikák és a folyamatos támadások dacára az impresszionisták kitartottak elveik mellett. S az idő őket igazolta.
A festészet évszázadokon át a látott dolgok: személyek, tárgyak, események élethű, vagy inkább: szolgai rögzítésére korlátozódott. Az absztrakt vagy nonfiguratív festészet lényege abban nyilvánul meg, hogy a művész kötetlenül, vagyis a valóságtól teljesen függetlenül, kizárólag önmagukért alkalmazza a különböző formákat és színeket. És ez a fajta szemléletmód végre elhozta a teljes alkotói szabadságot a művészek számára. Ez a képeken is tetten érhető. A modern festmények semmit sem erőszakolnak a szemlélődőre. Élénk színeikkel, merész ecsetkezelésükkel egyfajta vidám légkört teremtenek maguk körül, még ha alkotásaik üzenete nem is mindig világos. Mert ahogy Oscar Wilde fogalmazott: „A világ igazi titokzatossága az, ami látható, nem, ami láthatatlan.”
Sok minden megváltozott az impresszionisták óta eltelt másfél száz esztendő alatt. Egyvalami azonban ma is ugyanúgy működik. Napjaink festői nagyjából ugyanazokkal az akadályokkal szembesülnek, mint elődeik. Számos műkereskedő és galériatulajdonos fanyalogva fogadja a pályakezdőket. Elsősorban bevált alkotóikhoz ragaszkodnak. Megfeledkeznek arról, hogy minden művész számára létkérdés a kiállításokon való szereplés. Ennek biztosítása pedig minden időben a műkereskedőkre hárul.
Magam is kezdő vagyok, így egyedül honlapom jelenti számomra a nyilvánossághoz való eljutás biztos lehetőségét. S bár az alábbi alkotásokat egyetlen szakértő zsűri sem véleményezte, talán akad köztük néhány tűrhető kép is. Tisztelettel arra kérek hát minden látogatót, legyen szíves, népszerűsítse honlapomat a nagy közösségi portálok valamelyikén. Hátha megtörténik a csoda, és valaki felfigyel munkáimra. Segítő szándékát mindenkinek előre köszönöm.