A
szikár szakmai meghatározás szerint:
„A művészet minden alkotó
célú emberi igyekezet eredménye.
Lényege nem a valóság
ábrázolása, hanem a
visszatükrözése az alkotó (a
művész)
látásmódján
átszűrve.” Mivel határai
máig nem tisztázottak, a művészet
kereteinek legfeljebb a végtelen képzelet szab
határt. Az óvatosabbak azért
hozzáteszik: nem árt, ha a művészi
alkotásokban némi esztétikai
szempontok is érvényesülnek.
Ám hiányuk sem feltétlenül
okoz tragédiát. Legalábbis a
hozzáértők szerint.
A világ két vezető aukciós
házában a közelmúltban
árverésre bocsátott
festmények között
néhány olyan alkotás is
kalapács alá került, melyek sok
hozzá nem értőt meghökkentettek. Az
egyik ilyen festmény a
„Vérvörös
tükör ” című alkotás
volt. A vakkeretre rögzített, egyszínű
vászonért kereken
egymillió-százezer dollárt fizettek. A
tér meghatározásra vár
című, az előbbinél valamivel
világosabb árnyalatú
vörös festményt már
jóval többre taksálták.
Másfél millió
dollárért kelt el. Nem kizárt, hogy
azokért a kés hasította
függőleges csíkokért, melyeket
akár az önmaga képességeiben
csalódott alkotó, vagy egy indulatos
tárlatlátogató ejtett a
vásznon.
Az aukció folytatásában a
festmények árai a színek
számával arányosan
növekedtek. Egy mély és
tengerkék színekben pompázó
– névtelen –
vászonért 1,7 milliót, míg
a háromszínű Fehér tűz
elnevezéssel meghirdetett alkotásért
már ennek több mint dupláját,
azaz 3,8 millió dollárt fizettek ki. Nem sorolom
tovább…
Mondják, festményei a legjobb jellemrajzok a
művészről. Valószínűleg így
van. Kár, hogy a
megállapítás
önmagában kevés az
érvényesüléshez.
Köztudott, hogy a műalkotások
árát elsősorban alkotóik
hírneve határozza meg. Ám ahhoz, hogy
egy művész ismertté, mi több,
elismertté váljon, elsősorban
nyilvánosságra van szüksége.
Hiába fest remekműveket, ha senki sem tud róluk.
Így volt ez régen, és ma sincs
másképp. Elég utalnom arra az
ádáz és
kétségbeesett harcra, melyet a 19.
századi francia impresszionisták
vívtak koruk kritikusaival és a
művészet megújulását
következetesen elutasító
Charles-Philippe de Chennevières-Pointel
márkival, a párizsi Szalon akkori
elnök-igazgatójával. Az
állandó elutasítások, a
gúnyos kritikák és a folyamatos
támadások dacára az
impresszionisták kitartottak elveik mellett. S az idő őket
igazolta.
A festészet évszázadokon át
a látott dolgok: személyek, tárgyak,
események élethű, vagy inkább: szolgai
rögzítésére
korlátozódott. Az absztrakt vagy
nonfiguratív festészet lényege abban
nyilvánul meg, hogy a művész
kötetlenül, vagyis a
valóságtól teljesen
függetlenül, kizárólag
önmagukért alkalmazza a
különböző formákat és
színeket. És ez a fajta
szemléletmód végre elhozta a teljes
alkotói szabadságot a művészek
számára. Ez a képeken is tetten
érhető. A modern festmények semmit sem
erőszakolnak a szemlélődőre. Élénk
színeikkel, merész
ecsetkezelésükkel egyfajta vidám
légkört teremtenek maguk körül,
még ha alkotásaik üzenete nem is mindig
világos. Mert ahogy Oscar Wilde fogalmazott: „A
világ igazi titokzatossága az, ami
látható, nem, ami
láthatatlan.”
Sok minden megváltozott az impresszionisták
óta eltelt másfél száz
esztendő alatt. Egyvalami azonban ma is ugyanúgy
működik. Napjaink festői nagyjából
ugyanazokkal az akadályokkal szembesülnek, mint
elődeik. Számos műkereskedő és
galériatulajdonos fanyalogva fogadja a
pályakezdőket. Elsősorban bevált
alkotóikhoz ragaszkodnak. Megfeledkeznek arról,
hogy minden művész számára
létkérdés a
kiállításokon való
szereplés. Ennek biztosítása pedig
minden időben a műkereskedőkre hárul.
Magam is kezdő vagyok, így egyedül honlapom jelenti
számomra a nyilvánossághoz
való eljutás biztos
lehetőségét. S bár az
alábbi alkotásokat egyetlen szakértő
zsűri sem véleményezte, talán akad
köztük néhány tűrhető
kép is. Tisztelettel arra kérek hát
minden látogatót, legyen szíves,
népszerűsítse honlapomat a nagy
közösségi portálok
valamelyikén. Hátha
megtörténik a csoda, és valaki felfigyel
munkáimra. Segítő
szándékát mindenkinek előre
köszönöm.
|