Az ősz a legellentmondásosabb évszak, egyben a költőket, művészeket megihlető múzsák legszebbike. Egyaránt magában hordozza a derűt, a vidámságot, a pusztulást, a szomorúságot és a gyászt. Akárcsak az élet. Az emberek egy része valósággal rajong érte. Mint mondják: amit a tavasz és a nyár illatba, zamatba álmodott, azt az ősz pompás színekbe öltözteti. Mások határozott ellenszenvvel fogadják, mint az elmúlás rikító ruhájú megtestesítőjét. A természet hattyúdala – állítják róla –, mely búcsúzóul utoljára még magára ölti ünneplő gúnyáját, hogy a téllel egyszerre érkező halál méltó pompában találja.
Móra jóval több megértést tanúsít iránta: „Igaz, nem olyan vidámkék most az ég, mint tavaszon, hanem fátyolos a mosolygása, mint az öreg emberé. Álmosan hunyorgat a napocska. Sebaj, rászolgált a nyugalomra, megérlelte tüzével aranyszemű gabonánkat.
Igaz, lustán csacsog és köddel takaródzik a patakocska, mely az újmalajdoki malmot hajtja. Sebaj, hadd pihenjen el szegény, elvégezte dolgát! Aranyszemű gabonánkat lánglisztté őrölte, lesz kalács a rácson, ha jön a karácsony.
Igaz, leperegnek virágaink, s úgy ingatják ágaikat a fák, mintha kezüket nyújtanák búcsúra. Sebaj, kigyönyörködtük magunkat a virágok pompájában, s méhecskéink telehordták mézzel a kaptárt.
Piros gyümölcsüket, édes gyümölcsüket ideadták a fák: hadd pihenjék ki magukat a jövő tavaszig!”
Petőfi viszont gondatlan, rossz gazdának tartja: „Amit a kikelet és a nyár gyüjtöget, / Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli, / A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.”
Babits egyenesen melankolikus képet fest erről a varázslatos évszakról: „A legvirágosabb ősz is a télbe visz… – Szép lejtő is leránt… – Lesz még tavasz, de az más tavasz lesz, s nem is – emlékezik miránk.”
Bárki, bárhogy is vélekedjék, az egymást váltó négy évszak közül az ősz a legszínesebb. De nemcsak színes, lélekkel is teli. Ám hiába a lélek, ha nincs fül, amely meghallja, s hiába a színek ragyogása, ha nincs szem, amely észrevegye és befogadja. Mert ahogy’ Wass Albert írta volt: „…háromféle ember él a földön: a rontó ember, a gyűjtő ember és a látó ember. De csak az utóbbi képes meglátni az Isten alkotta világ szépségeit.”
Ehhez kívánok némi segítséget nyújtani az alábbi fotókkal, melyek egy része egyben legújabb könyvemhez szolgál illusztráció gyanánt.