Az árnykép vagy sziluett nevét a 18. század híres francia pénzügyminiszteréről, Étienne de Silhouette-ről kapta. Az ötletekből kifogyhatatlan férfiú állítólag azzal szórakoztatta vendégeit, hogy a késve érkezőket egy áttetsző pergamen mögé ültette, mögéjük több tucat gyertyát helyezett, s a szalonban ülők a pergamenre vetülő árnyképük alapján kellett felismerjék az egyes személyeket.
Az 1800-as évek elején, Silhouette ötletéből kiindulva, Thomas Wedgewood ezüstnitráttal kezelt papírra vagy vászonra vetítette az árnyképeket, melyek ily módon rögzültek is. Mivel a képek rendkívül dekoratívak voltak, ráadásul egy-egy kedves személy arcprofilját ábrázolták, egy csapásra meghódították Európát. A szalonok falait ellepték a sziluettképek, a legnépszerűbbek mégis a gyűrűkön, vagy nyakláncokon függő, apró fémtokokba zárt miniatűrök voltak. Magyarországon Kazinczy Ferenc és barátai képviselték az árnykép-készítés lelkes és hozzáértő művelőit. A fekete-fehér sziluettek népszerűsége azonban meglehetősen rövid ideig tartott. A hasonló elvekre épülő forradalmian új találmány, a fotográfia gyorsan háttérbe szorította az ábrázolásnak ezt a módját.
Bár jelentőségükből mára sokat veszítettek, sziluettképek ma is készülnek. Egy részük különböző fotográfiai eljárással, mások úgymond manuálisan. Mert hiába a legkorszerűbb technika, bizonyos épületeket egyszerűen képtelenség lefotózni. Következésképp az árnykép készítője kénytelen képzeletére hagyatkozva kézzel megrajzolni, „felépíteni”. Pixelről pixelre, közben állandóan figyelve a legapróbb részletekre és arányokra . Ez utóbbiak közé sorolom magamat is. Kezdetben hetekig elpepecseltem egy-egy tetszetős vagy egyéb okból kedves épület újraalkotásával. Ma már egy részletgazdag építmény elkészítése legfeljebb két napot vesz igénybe.
– Voltaképpen ez micsoda? Művészet vagy hobbi? – kérdezte nemrég egy ismerősöm.
– Nevezze mindenki annak, aminek akarja – vontam vállat. – Ha magam művészetnek nevezném, nagyképűnek tűnnék. Ha puszta időtöltésként határoznám meg, léhának, naplopónak neveznének. Rájöttem: nem az én tisztem a minősítése. A 19. században felbukkanó új művészeti irányzatok bebizonyították, hogy a konvenciókon nevelkedett közönség nehezen érti meg a festők, szobrászok újra való törekvését. Az meg teljességgel felfoghatatlan számukra, hogyan lehet sikeres valami, ami minden tekintetben ellentmond a szabályoknak. Legtöbben napjainkban is a felfogásban látják a siker és az eredmény egységét. Az alkotóknak viszont épp a konvencióktól való állandó elszakadás kényszere jelenti a legfőbb és legállandóbb hajtóerőt. Ki tud itt igazságot tenni?
A kérdésnél maradva bevallom, bár nem egészen öncélú, az árnykép-készítés számomra egyfajta szórakozást jelent, mely egyidejűleg magában hordozza az alkotás örömét is. S ha képeim alapján legalább tíz helyszínt felismer a közönség, őszinte elégedettséggel tölt el a tudat, hogy munkám nem volt hiábavaló.