Képtár - Pillangók

Vannak mesék, történetek, melyeket sosem felejt el az ember. Egy életre belevésődnek, szinte beleégnek az emlékezetébe, és többé semmi ki nem törölheti őket onnan.
Emlékszem, házunk udvarának egyik dísze egy jázminbokor volt, mely minden tavasszal megtelt hófehér illatos virágokkal. Amint kinyíltak virágai megjelentek a pillangók is. Nem egy, nem is tíz! Százával kerengtek, cikáztak, táncoltak a fehér, feketén erezett szárnyú pillangók a virágokkal teli bokor fölött, közben kinéztek maguknak egy-egy virágot, rászálltak, és bódulásig szívták, szürcsölték magukba a jázminok édes nektárját.
Kicsi voltam, még óvodába jártam, Annyira belefeledkeztek tevékenységükbe, hogy észre sem vették amint mögéjük osontam, és két ujjal megfogtam összezárt szárnyaikat.
Először dunsztos üvegben gyűjtöttem őket. Idővel már a cipős doboz is kicsinek bizonyult. A pillangóvadászat legalább annyira lekötötte a figyelmemet, mint a pillangókét a nektárszívás, kellőképp össze is rezzentem, amikor egyik reggel apám megszólalt mögöttem.
– Miért nem hagyod békén lakmározni azokat a szegény pillangókat? – csóválta a fejét.
– Ezek nem egyszerű pillangók, hanem veszedelmes kártevők. Válogatás nélkül torzsáig lerágják a káposztafejek leveleit – világosítottam fel érezhető fölényességgel, a pillangókat illetően láthatóan tájékozatlan atyámat.
– Aztán kitől hallottad ezt a bölcsességet? – folytatta a kérdezősködést.
– Emil bácsitól. Ő mondta, hogy ezek káposztalepkék, és pusztítani kell őket, mert a sáskáknál is rosszabbak.
– Vagy úgy – adta meg magát apám. – Hát, ha ő mondta, akkor bizonyára úgy is van – szólt, azzal elballagott.
Aznap este – bár nem ő volt a soros – anyám mondta az esti mesét.
Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy hernyó. Látszólag ugyanolyan apró, jelentéktelen hernyónak tűnt, akár a társai, valahogy mégis más volt. Ez a hernyó ugyanis gondolkodott. Reggeltől estig élete értelmén töprengett. Amint felkel a nap és világos lesz, társaimmal együtt enni kezdek. És egészen addig eszem, amíg a sötétség ráborul a tájra. Vajon tényleg ez volna életem értelme? – töprengett. De bármennyit is gondolkodott, mégsem lett okosabb. Mi több, egyre elkeseredettebbé vált. Történt, hogy egyik reggel rigó szállt arra az ágra, melynek leveleiből lakmározott. A hernyó megszólította:
– Te rigó, mondd meg nekem, kérlek, mi végett vagyok én a világon?
– Tán elment az eszed, te, hernyó?! – borzolta fel tollait a rigó. – Épeszű lény nem foglalkozik ilyesmivel. Azért vagyunk a világon, hogy legyünk, és kész! Örülj, hogy ilyen rusnya vagy, különben már rég bekaptalak volna… – rikoltotta mérgesen, azzal elszállt. A hernyó pedig még szomorúbb lett.
Telt, múlt az idő, a sok evéstől az egykori kis hernyó, hatalmasra nőtt, és meg is hízott. De termetével együtt nőtt a szomorúsága is. Aztán egyik este, amikor már végképp elege lett a világból és az örök evésből, hirtelen eszébe jutott, hogy tud szőni. Nosza, hozzá is fogott, és reggelre sűrű szövésű gubóba szőtte be csíkos testét, melyet az egyik levél aljához rögzített. Amikor elkészült a munkával, lefeküdt s várta, hogy elfogyjon a levegője és elpusztuljon.
Csakhogy nem így történt. Élve maradt. Sőt! Ahogy teltek a napok, szemlátomást megváltozott, és folyamatosan nőtt. Egy nap úgy érezte, már nem bírja szűk gubója szorítását, elhatározta hát, hogy kibújik. Addig-eddig feszegette, bökdöste kényszerű lakhelye tetejét, mígnem kinyílt, és a szűk nyíláson át a hernyó elkezdte kipréselni magát. Hosszú, fájdalmas és rendkívül fárasztó volt átbújnia saját szövésű gubója szűk nyílásán.
Mikor aztán nagy sokára végre kiért, nyújtózkodott egy nagyot, fájdalmasat és végignézett magán. Hernyótestéből, melyet finom szőrzet borított két hatalmas, színes szárny nyúlt ki. Fejét két csáp díszítette, orra pedig felkunkorodott szívószálban folytatódott. Sokáig gyönyörködött magában, majd mikor már elég bátorságot összegyűjtött, kitárta díszes szárnyait és belevetette magát a levegőbe. És csak szállt, repült ide-oda csapongva, önfeledt boldogsággal. S ahogy ott úszott az örömtől megrészegülten a levegő végtelen tengerében hirtelen ráébredt, hogy a születése óta átélt összes szenvedés, fájdalom, keserűség és szomorúság erre a boldogságra készítette fel. És eszébe jutott egy régi mese, melyet még anyjától hallott egészen kicsi pete korában. A történet így szólt:
Egyik késő tavaszi napon, egy jólelkű gazda a gyümölcsösében észrevett egy bábjából épp kiszabadulni készülő pillangót. Látva a szegény lény küszködését, a gazda bicskájával óvatosan kitágította a gubó tetején keletkezett lyukat, így a pillangó viszonylag könnyen kiszabadulhatott. Ám amint kibújt le is esett, s csak tétován, bizonytalanul bukdácsolt. Színes szárnyait is hiába lebegtette, képtelen volt felemelkedni a levegőbe. A segítőszándékú ember ugyanis nem tudta, ahhoz, hogy a pillangó kellőképp megerősödjön, át kell élje a gubóból való kibújással járó összes kínt, fájdalmat és küszködést. A szabadulás szenvedésétől „megkímélt” pillangó soha nem lesz képes repülni, élvezni a szabadság mámorító érzését. Ezért hát, valahányszor újra kedved támad majd összefogdosni a jázminbokorra szálló pillangókat, mindig jusson eszedbe, milyen keserves szenvedés árán hagyták el gubóikat, hogy szabadon és boldogan szálldosva éljék le azt a pár hetet, amennyi végleges pusztulásukig adva van nekik – fejezte be anyám a mesét.
Örökre belém vésődtek szavai. Attól fogva sose fogdostam a jázminbokrunkra szálló pillangókat.
Felnőttem és egy nap, az egyik könyvesbolt kirakatában megláttam egy pillangókról szóló könyvet. Nem sokat gondolkoztam, benyitottam a boltba, megvásároltam a könyvet és még aznap olvasni kezdtem.
Abból a könyvből tudtam meg, hogy a pillangó neve az ógörög „pszükhé” szóból származik, és azt jelenti: lélek. Ugyanis a pillangó ugyanolyan törékeny, rebbenő és megfoghatatlan, akár az emberi lélek. És ahogy a lélek is folyamatosan fejlődik, szépül, a pillangó életében is ott van az örök fejlődés. És ott van a fájdalom, a szenvedés is, mint a fejlődés elengedhetetlen velejárói. A pillangó a fejlődés és a megújulás szakaszait jelképezi. Az egyik formából a másikba történő átalakulás, a metamorfózis szimbóluma. De nem csupán szimbólum. Már puszta látványával is képes megörvendeztetni környezetét, minket, embereket, örömöt hozni életünkbe. Olyan, akár egy virágra szálló könnyű, színes és boldog szellő. Ezt a csodás élményt igyekeztem lencsevégre kapni, megörökíteni és megosztani veletek, több, kevesebb sikerrel.