Dőreség lenne azt hinni, hogy márciusban véget ér a tél. Bármit írjanak is a naptárkészítők, időjósok, óraállítók, az agg hadfi még a határban táboroz, akármikor visszafordulhat. Aztán egy reggelen mégis megtörténik a csoda: a kitárt ablakon rigó füttyét lebbenti otthonunkba az éjszakánként fuvallattá szelídülő böjti szél. A harsány rigófütty, akár az ócska vekker kiveri az álmot a természet szeméből, s az hirtelen tudatára ébred halhatatlanságának. Mert akár elismerik, akár nem, bizony a természet sosem hal meg, csupán néhány hónapra mély álomba szenderül. Nem magától teszi. A mindent mozdulatlanná bénító fagy és a világot beterítő hólepel kényszeríti alvásra. Most, hogy felébredt, megdörzsöli szemét, nyújtózkodik, közben sóhajt, lehel egy nagyot. Ahogy Babits írja: „Szép kikelet, kelsz hát, arcomba lehelsz hát, / újra, tavasz, onnan lelkembe lehelsz át, / lelkembe lehelsz, mely, úgy, mint te, ezerszer / szunnyad vala, s melyet táplálni te versz fel…”
S ha már felébredt, azonnal serényen munkához is lát. Mintha csak cáfolni igyekezne a csillagjósokat, akik szerint március első három hetét még a Halak uralják, csak az utolsó tíz napban fordul Napunk a Kos jegyébe. Ebbe a tűzjegyű állatövbe, melynek szülöttei egytől egyig túlérzékenyek, habókosak, vagy inkább bolondosak. Mint a márciust követő április. Ám bármilyenek is legyenek a Kos-szülöttek, el kell ismerni: cselekvési ösztönük páratlan. Tettrekészek, céltudatosak, akiket egyetlen útjukba kerülő akadály sem képes feltartóztatni. Ráadásul szenvedélyesek is. Egyforma rajongással szeretik embertársaikat és a természetet.
Ám ez utóbbi ezúttal vajmi keveset törődik velünk, emberekkel. Saját boldog gondjai kötik le, elvégre menyegzőre készül. A mandulafák már elkészítették és kiterítették az ara hófehér ruhájához szükséges kelmét. A magnóliák, barackfák feladata a nyoszolyólányok öltözetének előteremtése, míg az aranyesők a lakodalmas menet útját jelölik ki fénylő sárga fürtjeikkel, a színes virágok özönével teleszórt határtalan táncteremül szolgáló mezőig. Nektárgyűjtő szorgos méhek serege lepi el a szirmaikat bontogató virágokat, hogy illatos, édes nektárral töltsék meg a lakodalmas nép serlegeit. S miközben hangolnak a zenészek, hangszálaikat melegítik az énekesek, sorra érkeznek a telet idegen földön átvészelő vendégek. Némelyikük egyenesen Afrika legdélibb csücskéből, mások valamivel közelebbről. Hangosan csevegnek, csárognak, csivitelnek, csacsognak, mesélik élményeiket, közben szemük sarkából időnként a karmesteri pulpitusra lesnek. Amint megjelenik a mester, mintha elvágták volna a vásári ricsajt. Magasba lendül a karnagyi pálca, majd hirtelen mozdulattal beinti a zenekart és a kórust. Felzeng az ősi himnusz, a megilletődöttség némasága szorítja össze a torkokat. Valami olyasféle áhítat ez, mint ami Händel Messiás című oratóriumának dublini ősbemutatóját jellemezte, melynek híres Halleluja-kórusáról maga a mester azt mondta: „Azt hittem a mennyországot látom, és benne magát a nagy Istent.”
Igen. A kikelet nemcsak az ébredés, egyben húsvét és a Feltámadás ünnepe is. A Megváltó, az emberi lélek és az Isten teremtette világ feltámadásáé. Erről szól a természet minden rezdülése, és erről Dsida Jenő Tavaszi ujjongás című csodálatos verse is: „…
Nincs ma halál, / Él ma a földön / Mit csak az Isten / Élni teremtett; – / Harsog a himnusz, / Hangos a táj! – / Semmi se fáj, / Minden örömre, / Tűzlobogásra / Szítja a lelket. […] Hallga, mi szépen / Csendül a nóta, / Csörtet a csermely, / Csattan a csók! / Messze az erdő / Lombjai közt a / Nyár keze int! – / Hirdeti minden, / Hirdetem én is, / Itt a tavasz!”