Aki olvasta Móra Bujdosók című novelláját, érti, miről beszélek. Nyilván azzal is tisztában van, hogy a szülőföldjét elhagyó ember számára lehet bármilyen szép az új haza napkeltéje, napnyugtája, mégsem vetekedhet a legszürkébb otthonival sem. Ezért az ilyen magamfajta jelenkori Mikes Kelemen, minden hajnalban odaáll lakása keletre néző ablakához, hogy saját szemével győződjön meg rögeszméje igazságáról, s hogy immár ki tudja, hányadszor újraélje a kelet felől érkező tüneményes szépség okozta boldogságot. Csak áll ott, az ablaknál, s kitartóan nézi, miként veresedik az ég alja, aztán amikor felcsillan a kelő nap csücske a látóhatár alján, akármilyen keményfából faragott is legyen, bizony telefut könnyel a szeme. Főleg, ha még az is eszébe jut, hogy addigra az éltető nap sugarai már végigcsókolták az elhagyott anyaföld minden tenyérnyi területét, az erdők délceg fáinak leveleitől, a sebesen nyargaló patakok tajtékján, a szürkésfehér bérceken át, a lankás domboldalakat borító gyümölcsfákig, szőlőtőkékig bezárólag. Csorog a könnye, mert lelki szemeivel látja az otthoni tájat, az omladozó várfalakat, öreg cintermek korhadó kopjafáit, és orrában érzi, mit érzi, valósággal issza magába a virágos mezők és a fenyvesek semmi máshoz sem hasonlítható illatát.
Amit belénk oltott a Teremtő, az ellen hiába rugdalózunk – írta Móra. Vagy belepusztulunk, vagy beletörődünk. Utóbbi megnyújtja ugyan a honvágy okozta fájdalmat, melyet csak a hajnalok, alkonyok utánozhatatlan színei enyhítenek némiképp.
A napkelték, napnyugták szépsége nem írható le szavakkal. Azt látni kell. Az egyetlen módja, hogy másokkal is megosszuk ezt az élményt: a fényképezés. S a fotók révén talán másokat is meggyőzhetünk arról, hogy mindez értünk van. Nekünk szánta a Teremtő. Ahogy Babits írta Zsoltár férfihangra című versében: „Tudod, hogy érted történnek mindenek – mit búsulsz? / A csillagok örök forgása néked forog és hozzád szól, / rád tartozik, érted van minden dolog a te bűnös lelkedért. […] Mert kedvedért alkotott mennyet és földet és tengereket, / hogy benned teljesedjenek; – s korok történetét / szerezte meséskönyvedül – s napba mártotta ecsetét, hogy kifesse lelkedet. / Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked! / És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot, / hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott annyi bús szerelmeket…”
Ezt a gondolatot egészítette ki Reményik Mi mindig búcsúzunk című költeményének soraival: „… Mert nincs napkelte kettő ugyanaz, / Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz, / Elfut a perc, az örök idő várja, / Lelkünk, mint fehér kendő utána, / Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj / Hidegen hagy az elhagyott táj, – / Hogy eltemettük: róla nem tudunk / És mégis mondom néktek: / Valamitől mi mindig búcsúzunk.”
Igen. Elkeserítően keveset veszünk észre a minket körülvevő világ szépségeiből. Hallgassunk hát az emberszeretetéről és megértéséről elhíresült Tatioszra, a nagy görög bölcselőre, aki ugyan nem volt művész, mindazonáltal gondolatai a tisztaság és a szépség eszménye mellett, ennyi idő távlatából is megszívlelendő mély bölcsességet hordoznak: „… Rajtunk múlik, bearanyozzuk-e napjainkat vagy feketére festjük magunk körül a világot.” Alábbi fotóimmal ezt az igazságot igyekszem igazolni.