Bármilyen  modern is a lakás vagy iroda, egy dolog nem hiányozhat belőle: a kép. Mindegy, hogy festmény, fotó, fotótapéta, faltetoválás vagy falmatrica; valaminek lennie kell a falon. Dekoráció nélkül sivár a belső tér. Nem számít, milyen eszközzel, technikával készült, a kép nélkülözhetetlen díszítő eleme a lakásnak, irodának. Egyedül a kép alkalmas arra, hogy belopja a külvilágot a belső térbe, és közvetítsen a természet és az élete jelentős részében négy fal közé zárt ember között.
A fényképezés elterjedése előtt festmények díszítették a lakások falait. Aztán a huszadik század elején megjelentek az első művészi igénnyel készült fényképek, és kezdték leszorítani a festményeket a falakról.
A rohamosan fejlődő technika révén az új évezred hajnalára kifejlesztették a fotózásra is alkalmas telefonkészülékeket, és a fél világ egy csapásra „fényképésszé” avanzsált. Legalábbis úgy tűnt.
Az okostelefon használatához nem szükséges különösebb tehetség, akadémiai végzettség, nem igényel művészettörténeti ismereteket, tájékozottságot. Elég egy korszerű készülék, és a monitor egyetlen érintésével azonnal „megszületik az alkotás”.
Ahogy a festéshez sem elég az ecset és a paletta, a fotózáshoz is kevés a kamera. A vizuális alkotások elsősorban a látással kezdődnek.
Miként a művészetben, a fotósok világában is két kategória ismert: amatőr és hivatásos. Előbbi alkalmanként veszi kezébe kameráját, telefonját, utóbbi – már csak munkája miatt is – jóval többször. Gyorsabban is fejlődik. Ha egy megörökítésre alkalmas téma kerül elé, a hivatásos fotós rögtön és gondolkodás nélkül alkalmazza a legoptimálisabb megoldást. Mivel tökéletes a képlátása, ismeri a szabályokat és fogásokat, ezeknek megfelelően keresi a témát, választja ki a helyszínt. Ettől lesznek fotói, vagy ha úgy tetszik: képei művésziekké.
A művészet a valóság visszatükrözése az egyén látásmódján átszűrve – fogalmaz a szikár szakmai meghatározás. A definíció kétségtelenül precíz, bár egy sor lényeges szempont hiányzik belőle. Ahhoz ugyanis, hogy egy-egy alkotás valóban művészivé váljon, az egyén tökéletességre való törekvése mellett, nem nélkülözheti a harmóniát, sem a szépséget. Ez alól a fotózás sem kivétel, még ha eredetileg más célra is szánták.
A grafikus, a festő számára ott a szén, a tus, a kréta, a vízben vagy olajban oldódó festék. A fotósnak jóval nehezebb a dolga a festőnél, mivel lényegesen kevesebb eszköz áll rendelkezésére az önkifejezéshez. Kézenfekvő a kérdés: ki számít fotósnak? Milyen az igazi fotós?
A válasz egyszerű. Az igényesen minőséget alkotó, a módszeresen figyelő, kereső, rendszerező, értékelő, és az igazságot kutató ember. Akit nem befolyásol senki véleménye, aki nem bánja, ha nem értik, nem bánja, ha bírálják és kirekesztik. Egyetlen cél lebeg folytonosan a szeme előtt: a tökéletességre való törekvés.
Az amatőr fényképész kamerájával, okostelefonjával felvételeket készít, a fotós – csúnya kifejezéssel élve – képeket csinál. Az amatőr bármit örökít meg, többnyire úgy is hagyja. Az igazi fotós sosem fogadja el az adott dolgokat. Önmagát is igyekszik belevinni képeibe. Ebben nagy segítségére van korunk korszerű digitális technikája, mellyel pillanatok alatt teljesen átalakíthatja, a felismerhetetlenségig megváltoztathatja képeit. A különböző programok révén gyakorlatilag percek alatt absztrakt képet varázsol a hagyományos fotóból. Ám még ezzel sem éri be. Konok kitartással gyúrja, alakítja fotóit, mígnem azonossá válnak belső elképzelésével. Elszántságából mások eltérő véleménye hatására sem enged. Érzi, tudja, a jó, a szép, az igazán művészi előbb vagy utóbb elfoglalja méltán kiérdemelt helyét.
Wass Albert szerint: „Ha azt szeretnénk, hogy megtaláljuk magunkat ebben a világban, hogy érezzük létünk értelmét, akkor sokkal inkább érzéseinkre, hangulatainkra kell összpontosítanunk. Az érzés az, ami megtölti az embert jóval és rosszal, széppel és csúnyával. És az érzések mindenre rávetülnek: gondolatainkra, szavainkra, beszédünk ritmusára, szűkebb és tágabb környezetünkre. Ezért mindig olyannak látjuk a világot, amilyennek hangulatunk szűrői láttatják. De ezt a képet csak mi magunk érzékeljük. Hiába magyarázzuk másoknak, ők úgysem azt látják, amit mi. Mert ők saját hangulatukon keresztül nézik a világot.”
Gaston Rébuffat (1921-1985) francia hegymászó így fogalmazott egyik interjújában: „Ha igazán látni akarsz, ne csupán a szemeidet nyisd ki, tárd ki szívedet is. Ne híven láss, hanem szépen, mert az a fő. S amit szíved, szemed ragyogni lát, adj lelkedből hozzá harmóniát.”
Igen. Mert bár a szemével néz, jól csak a szívével lát az ember, akkor is, amikor fényképezőgépe objektívén keresztül szemléli a világot. Ezt az állítást a róka is megerősítette Antoine de Saint-Exupéry Kis hercegében.
Az alábbi képek mindegyike digitális technikával készült, saját korábbi fotóim felhasználásával. Meggyőződésem, hogy akár fényképpapíron, akár vásznon, egyformán jól mutatnak bármelyik korszerű lakás falain.