November végén már messze jár az ősz. Emlékét csak néhány árván zörgő falevél őrzi a bokrok és a fák csupaszra vetkőztetett ágai hegyén. Reggelente harmat helyett dér teríti be a parkok, kertek sárgára fonnyadt gyepét, s a kint felejtett vödörbe belefagy a víz. Felhevülnek a kályhák, kazánok, s a radiátorok lüktetnek a forróságtól. Megérkezett a tél.
A széles, szenes göröngyök felett / egy kevés könnyű hamu remeg. / Csendes vidék. / A lég / finom üvegét / megkarcolja pár hegyes cserjeág. /
Szép embertelenség. Csak egy kis darab / vékony ezüstrongy – valami szalag – / csüng keményen a bokor oldalán, / mert annyi mosoly, ölelés fönnakad / a világ ág-bogán. // A távolban a bütykös vén hegyek, / mint elnehezült kezek, / meg-megrebbenve tartogatják / az alkonyi tüzet, / a párolgó tanyát, / völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.” – írja Téli éjszaka című költeményében József Attila.
Mert a tél, ez a szófukar, vagy inkább néma, könyörtelen fehérségéről elhíresült évszak a költőkben is különös tiszteletet ébreszt: „Csengés emléke száll. Az elme hallja: / Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja / a pántos égbolt lógó ajtaját, / melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma, / csak dőlt a nyáron át. // Tündöklik, mint a gondolat maga, / a téli éjszaka. // Ezüst sötétség némasága / holdat lakatol a világra.”…
Karácsony táján aztán minden keménységét ránk zúdítja a fagy kíméletlen tábornoka. Dideregve keres menedéket ember és állat, közben fohászkodik: Csak túlélje a zord öreg hadfi csontig hatoló jeges leheletét. Ahogy Vörösmarty Mihály fogalmaz Előszavában: „Most tél van és csend és hó és halál. / A föld megőszült; / Nem hajszálanként, mint a boldog ember, / Egyszerre őszült az meg, mint az Isten, / Ki megteremtvén a világot, embert, / E félig istent, félig állatot, / Elborzadott a zordon mű felett / És bánatában ősz lett és öreg.”…
– Többet kellene imádkoznunk – állapította meg egy pap ismerősöm –, legalább ilyenkor, télvíz idején, hogy ne legyen elviselhetetlen a lelkünkben uralkodó hideg. A hófúvást még elviseli valahogy az ember, de a szeretet hiányából fakadó lelki zimankó mindent megfagyaszt maga körül.
Igen. A tél valóban könyörtelenül hideg és rideg. Ám minden rossz tulajdonsága dacára, sok szépséggel is megajándékoz minket. Télre esnek a legszebb és legbensőségesebb egyházi ünnepek, a disznótorok és a farsang vidám időszaka. A tél hozza meg a szánkózáshoz, sízéshez szükséges havat, hizlalja alkalmassá a korcsolyapályák és tavak jegét.
Nem is szólva a fehérbe öltözött világ páratlan szépségéről, amely még a legszőrösebb lelkű fotóst is meghatja. Az alábbi fotók egy része az azonos című (A hófehér némaság) verseskötetet illusztrálja.