Így advent táján, az ünnepi készülődés közben eszünkbe jutnak a régi karácsonyok. Amikor még lázas izgalommal vártuk az angyal vagy Jézuska érkezését. Bárcsak olyan ajándékot kapnánk – kívántuk –, amit nem lehet megenni, mert gyerekésszel csak a tárgyak maradandóságában hittünk.
Ma már tudjuk, nem az ajándékok, nem is a nagy csodák adják a legbensőségesebb boldogságot, hanem valami egészen más. Valami belülről fakadó, vagy inkább onnan, a lélek hazájából magunkkal hozott magasztos érzés az, amit magunktól soha ki nem találtunk volna. Istentől kaptuk. Mert, ahogy katolikus pap barátom mondta a minap, egyedül Isten képes arra az őszinte és igaz szeretetre, melytől felengednek a közöny és önzés zimankójában megfagyott szívek. Legjobb példa erre az idős Baltazár Géza esete. Itt lakik nem messze, az egykori Olaszi-temető szomszédságában… kezdte magyarázni.
– Tán az öreg lódoktorról beszélsz? – vágtam közbe.
– Pontosan – bólintott.
– Ó, az öreget régóta ismerem, még gyerekkoromból.
– Annál inkább érdemes felkeresned. Annyi szép és érdekes történetet tud, hogy nem győződ majd megírni. Na legyen áldott, kegyelemmel teljes karácsonyod! – nyújtotta búcsúzóul a kezét.
Így történt, hogy karácsony előtt két nappal bekopogtam az öreg Baltazár Gézához.
– A legjobbkor jöttél, öcsém – derült fel az arca, mikor előadtam látogatásom okát. – Kerülj beljebb – invitált széles gesztussal. – Csak menj bátran előre… – mutatott egy ajtóra –, mindjárt jövök én is.
Az ajtó a nappaliba nyílt. Egyik falát mennyezetig érő könyvespolc uralta, szemközt régi, faragott márványkandalló ontotta a meleget.
Jóformán körülnézni sem volt időm, már meg is érkezett házigazdám. Egyik kezében borral teli üvegkancsó, a másikban két pohár.
– Foglalj helyet – mutatott a kandalló előtt terpeszkedő két fotelre.
Leültünk, koccintottunk, aztán csak bámultuk a fahasábokat mohón nyalogató lángnyelveket.
– Gyönyörű ez a kandalló – törtem meg a csendet. – Nálunk ugyan cserépkályhák fűtötték a lakást, de esténként néha kinyitottuk a kályhák ajtait, és gyönyörködtünk a tűz fényében.
– Hát igen, a gyerekkor… – bólogatott. – Minél öregebbek leszünk, annál gyakrabban jutnak eszünkbe a régi karácsonyok, családi események.
Tudod, én azt már gyerekkoromban megtanultam, hogy az élet nem csupa piros betűs ünnepek láncolata. Azokat két kezén megszámolhatja az ember. Bezzeg hétköznapokból annyi van, hogy a naptár is alig győzi számon tartani valamennyit. Ám bármilyen egyszerűek és egyformák is legyenek, a nyitott szemmel járók ezekben az egyhangúnak, szürkének látszó hétköznapokban is felfedezik a szépséget és a csodát.
Az emberekkel sincs ez másképp. Akármilyen földhözragadtnak, gyámoltalannak is tűnjön, bizony a hozzáértő a legegyszerűbb emberben is felfedezi a jóságot, szeretetet és emberséget.
Apám úgy vélte, hogy a hozzáértők nem feltétlenül neves professzorok, nem is akadémikusok, a tudást ugyanis nem minden esetben az iskolapadban eltöltött évekkel, sem a bemagolt könyvek súlyával vagy számával mérik.
Itt van például a vén Szűcs Márton, aki világéletében gépkocsivezető volt, mégis sokkal több emberismeretet tanultam tőle, mint a tizennyolc iskolapadban eltöltött esztendő alatt együttvéve.
Az öreg nagy tekintélynek örvendett itt a temető környékén, ahol annyiféle ember élt, hogy Freud és Jung együttvéve se győzte volna az elemzésüket. Marci bácsinak viszont elég volt ránéznie valakire, máris készen állt a verdiktje. Akire pedig az öreg egyszer rávarrt egy jelzőt, arról soha senki és semmi le nem vakarta többé. Elsősorban neki köszönhetem, hogy állatorvos lettem, s hogy megtaláltam a helyem az életben.
De visszatérve a karácsonyokra. Még hatéves sem voltam, mikor az öreg Szűcs azt mondta apámnak. Te, Gyuri, van tehenetek, szamaratok, istállótok, miért nem játsszátok el Szenteste az ősi betlehemi történetet?
Igazad van, Marci bátyám, és köszönöm, tekert elismerőleg a nyakán apám. Lám, magamtól is eszembe juthatott volna, de megfogadjuk a tanácsod.
És azon a Szentestén karácsonyfa helyett az istállót díszítettük fel. Engem, mint legkisebbet felültettek a csacsi hátára, én voltam Jézuska, testvéreim pedig a pásztorok. Énekeltünk, aztán szüleim a gyertyák fényénél részleteket olvastak fel a Szentírásból, valahogy úgy, ahogyan kétezer éve József és Mária tette Betlehemben. Az első istállóban megünnepelt Szentesténk olyan jól sikerült, hogy elhatároztuk, a következő évben megismételjük. És attól fogva tíz éven át az istállóban ünnepeltük a Szentestéket. Tettük ezt azután is, hogy hat évvel később hirtelen meghalt apám.
Öten voltunk testvérek. Három fiú és két lány. Köztük én a legkisebb. Mivel én voltam a legrakoncátlanabb, Gézengúznak hívtak.
Nem az elfogultság mondatja velem, de tényleg nem voltam különösebben rossz gyerek. Sokkal inkább jókedvű és állandóan kalandvágyó, mint általában a fiúgyerekek. Elég volt ránéznem valamire, máris kipattant fejemből egy, a felnőtteket őrületbe kergető remek gondolat.
Ennek a fiúnak nem káposztalével van tele a feje, mosolygott elégedetten Marci bácsi, valahányszor tudomására jutott egyik-másik csínytevésem.
Azokból pedig nem volt hiány.
Tudnod kell, hogy a tojáshéj jóformán még le se vált az ülepemről, de már mély ellenszenvet éreztem és tápláltam bensőmben a rendőrök iránt. Nem a szüleim nevelték belém, nem is a barátaim sugallták. Ennél sokkal mélyebbről tört fel ez az egész. Tény, hogy még elemibe jártam, de barátaimmal már akkor nagyon sok borsot törtünk a milicisták orra alá. Akkoriban az volt a nevük.
Emlékszem, a Bémer téri utazási iroda előtt gyakran állt rendőrautó. Abból figyelték a fakabátok a jövő-menő gyalogosokat, kerékpárosokat, autósokat. Egy alkalommal az iskolából hazafelé tartva megkérdeztem osztálytársaimat.
– Akarjátok, hogy megvicceljük a milicistákat?
– Persze, hogy akarjuk! – felelték kórusban.
– Akkor most jól figyeljetek! – halkítottam le a hangom. – Guggolva, óvatosan az autójuk mögé osonunk, kicsavarjuk a négy kerék szelepeit, aztán: uzsgyi!
Öt perccel később már a Transilvania mozi előtti beugróból röhögtük, hogyan toporzékoltak mérgükben az egyenruhások, mikor hosszú várakozás után végre egy szabálysértő autós nyomába akartak eredni „lecsücsült” kocsijukkal.
Nyilván azt hitték, nem lesz bátorságunk még egyszer megtréfálni őket. Rosszul hitték. Még két alkalommal játszottuk el ugyanazt velük.
Okulva az előző esetekből, attól fogva megosztva figyeltek. Egyikük a közlekedőket tartotta szemmel, a másik a visszapillantó tükörben igyekezett kiszúrni minket. Így történhetett, hogy miközben a szelepekkel bajlódtunk, hirtelen kivágódtak a kocsiajtók, s a két rendőr szitkozódva utánunk nyúlt. De csak a levegőt markolászták, mert mi gyorsabbak voltunk náluk. Úgy elnyargaltunk, hogy Emil Zátopek, a kor híres cseh futóbajnoka is megirigyelhette volna. Átvágtunk a Bémer téren és befutottunk a szemközti cipőbolt és élelmiszerbolt közti kapun. A rendőrök utánunk. Átnyargaltunk az udvaron, majd a nyitott hátsó kapun kiértünk a Körös-partra. A rendőrök, akik nem ismerték a váradi házak átjárhatóságát, megálltak a kapu előtt. Várták, hogy egyszer majd csak kijövünk. Sejtették
ugyanis, hogy nem ott lakunk. Az meg se fordult a fejükben, hogy miközben minket lesnek, újra leeresztjük kocsijuk kerekeit…
Párszor még kibabráltunk velük, aztán meguntuk, más szórakozás után néztünk.
Tizenkét éves koromban váratlanul meghalt apám. Testvéreim már kollégisták voltak, egyedül én laktam otthon. Hogy ne maradjak felügyelet nélkül, anyám megkérte egyik unokatestvérét, hogy napközben vigyázzon rám. A felkért unokatestvér nő volt és Idának hívták. Történetesen ő is akkortájt özvegyült meg.
Első reggel pontosan nyolckor érkezett meg Ida néni. Kopogtatott, s mivel válasz nem érkezett, hát benyitott. Végigment a konyhán, aztán az első szobán, majd benyitott a másodikba.
Jesszusom! – sikoltotta, a szívéhez kapott és összeesett. A lecsupaszított ágyon csipkés szemfedővel leterítve egy emberi alak feküdt, mellén összekulcsolt kezekkel. Mellette, kis fehér abrosszal leterített hokedlin míves gyertyatartó állt, benne égő gyertya.
Talán mondanom sem kell, én voltam a „kinyújtóztatott” halott. Néhány percig vártam, füleltem. Aztán kibújtam a szemfedél alól, elfújtam a gyertyát, visszaraktam az ágyneműt, leterítettem, majd hozzáfogtam Ida néni felélesztéséhez.
– Miért csináltad ezt, Géza? – kérdezte szemrehányóan, miután magához tért.
– Kíváncsi voltam, hogyan tetszik reagálni – feleltem.
– És ha meghalok az ijedtségtől…
– Áh, ennyitől senki nem hal meg – legyintettem fölényesen. – Jóska bácsi kötélen himbálózó teste, az valóban ijesztő látvány lehetett. Ez ahhoz képest nudli volt.
– Honnan tudsz te Jóska bácsi haláláról? – meredt rám kikerekedett szemekkel.
– Anyuék mesélték az ide látogató rokonoknak.
Fél öt körül hazaért anyám. Ida néni feldúlt arccal fogadta.
– Ne haragudj, Irma, többé nem jövök. Nem szeretném még egyszer átélni, amiben ma volt részem. Egész nap cseréltem a szívemen a vizes borogatásokat. Legközelebb biztosan belehalnék.
– De hát mi történt, Ida? – bámult értetlenül unokatestvérére anyám.
– Kérdezd a fiad, majd ő elmeséli. Biztosan nagyon élvezte…
A következő nap kora reggel kézen fogott anyám, és meg sem állt velem a Lukács György (ma Nicolae Jiga) utcai Schilling-házban – a tiltó törvény ellenére is közösségben élő – vincés nővérekig.
– Szentanyáim, reggeltől késő délutánig dolgozom. Nem szeretném, ha Gézuka addig az utcán csavarogna. Kérem Önöket, adjanak neki mindenféle feladatot, munkát, hogy ne tétlenkedéssel töltse az idejét.
– Nyugodjon meg, anyuka, gondoskodunk Gézukáról. Garantáljuk, hogy nem lesz ideje unatkozni – mosolygott a kis közösség vezetője.
– Hálásan köszönöm, kedvesnővérek. Isten fizesse meg jóságukat – köszönt el megkönnyebbült sóhajjal anyám.
A kedvesnővérek még aznap kiküldtek az egykori Kálvária-domb túloldalán elterülő gyümölcsösükbe zöldségért, gyümölcsért.
Másnap úgyszintén. Harmadik nap reggel egy szigorú tekintetű kedvesnővér kertlocsolással bízott meg.
– Ez itt a tömlő, ez meg itt a csap – magyarázta. – Ne vízszintesen engedd a növényekre a vizet, mert valamennyit kitépi. A magasból hullasd rájuk, mintha zápor lenne. Megértetted?
– Megértettem – bólintottam, azzal kézbe vettem a tűzoltótömlőt és kinyitottam a csapot. Szerencsémre egy fa előtt álltam, másképp hanyatt esem a tömlőből kitóduló víz visszarúgó erejétől. Ettől függetlenül nagyon tetszett az új feladat. Szép magasra emeltem a vízsugarat, hogy esőként harmatozzon alá, ahogy a kedvesnővér a lelkemre kötötte. Néha a magas téglakerítés fölött az utcára is kiszökött a vízsugár. Egyszer mintha szitkozódást is hallottam volna. De nem különösebben törődtem vele.
Már épp elzárni készültem a csapot, mikor a nővérek egyike a nevemet kiáltotta.
– Géza! Azonnal zárd el a csapot és gyere ide!
– Máris megyek – kurjantottam vissza.
– Gyere csak, te, mákvirág. Nézd meg, mit csináltál – dohogott a nővér, azzal kitárta a kaput.
A kapu előtt egy csuromvizes ember toporgott hatalmas tócsa közepén.
– Mit gondolsz, Géza, mitől ilyen vizes ez a bácsi?
– Nyilván beleesett a Körösbe – adtam az ártatlant.
– Nem. Nem a Körösbe esett bele. Attól nagyon messze járt, itt, a Párizs-patak utcában igyekezett munkába gyanútlanul, amikor váratlanul a nyakába zúdult a temérdek víz. Mivel magyarázod ezt?
– Fogalmam sincs – vontam meg vállam. – Én a locsolással voltam elfoglalva, S ahogy a szigorú kedvesnővér mondta, jó magasra emeltem a vízsugarat, nehogy kitépje a növényeket a földből. Nem kizárt, hogy néhány csepp víz a kerítésen túlra is jutott.
– Szerinted ez néhány csepp? Hát nem szégyelled magad?! – emelkedett vészjóslóan a kedves nővér hangja. Ezért kemény büntetésre számíthatsz.
Most pedig eredj. Hamarosan gondom lesz rád.
Büntetésből bezártak egy fáskamraszerű deszkaépítménybe, ahol szabadidejében az egyik kedvesnővér rózsafüzéreket készített.
Sosem felejtem el, aznap káposztás cvekedli volt ebédre. Kedvenc ételeim egyike. Az egész udvart betöltötte az illata. Mivel rólam megfeledkeztek, elhatároztam, bosszút állok.
Az asztalon halomban állt a rózsafüzér szemeihez használt fekete virágmag, mellette apró ülő és kicsiny kalapács. Felvettem egy magot, az ülőre helyeztem, s a kis kalapáccsal ráütöttem. A port lesöpörtem, és újabb magot raktam az ülőre, majd megint ütöttem. Aztán újabb seprés következett, újabb mag, újabb ütés. És ezt egészen addig ismételtem, míg el nem fogytak a magok. Mikor a munkából hazaérkező kedvesnővér meglátta a pusztítást, kis híján Ida néni sorsára jutott.
Az elöljáró nővér azonnal felhívta anyámat.
Sajnálom, kedves Baltazárné, de nem foglalkoztathatjuk tovább Gézát. Amit ma csinált, az minden képzeletet felülmúl. Kérem, amint végzett a munkahelyén, azonnal jöjjön a fiáért. Köszönöm.
Így aztán három nap leforgása alatt minden felügyelőmtől megszabadultam. Az volt gyerekkorom legszebb nyári szünideje.
Még sok csínyt elkövettem, de nem untatlak velük. Egyet azonban még elmesélek.
Jókora kertünkben szinte minden gyümölcsfajta megtermett. Meggyfából öt is volt. A meggy feléből anyám befőttet készített, a másik felét egy tízliteres dunsztos üvegbe rakta, megcukrozta, fahéjat, szegfűszeget szórt rá, majd feltöltötte tiszta szesszel vagy vodkával. Advent végére „megérett” az ital, anyám leszűrte a szemekről a meggyszínű levet, egy liter vízzel felhígította, és pálinkás üvegekbe töltötte. A likőrszerű édes italnak „visináta” volt a neve. A meggy a szemétbe került.
Már gimnazista voltam, mikor egyik évben anyám rám bízta a visszamaradt meggyet, hogy vigyem ki a szemétbe. A szomszéd Zsíros bácsiék libái épp a házunk előtt totyogtak hazafelé nagy gágogással, az én fejemben pedig azonnal megszületett az ötlet: örömet szerzek a libáknak, nekik adom a spirituszos meggyet. Azzal elibük is öntöttem. A libák se vártak biztatásra. Nekiestek a váratlan csemegének. Úgy nyelték a szeszes meggyszemeket, mint a mondásbeli kacsák a nokedlit. Be is rúgtak tőle olyan alaposan, hogy alig találtak haza.
Zsírosék rémülten meredtek tántorgó libáikra. Azt hitték, valamilyen ismeretlen madárkórság okozza furcsa dülöngélésüket. Legott hozzá is fogtak a tépésükhöz, hogy legalább a tolluk ne vesszen kárba. Mire az utolsót is megkopasztották, az összes liba mély, kómaszerű álomba szenderült. Amint besötétedett, Zsírosék fogták a tetszhalott, meztelen
libák „tetemeit” és lopva átszállították a temetőkert kerítése mellett tornyosuló szemétdombra, majd bánatos szívvel nyugovóra tértek.
Másnap alig virradt, veszett csöngetés verte ki az álmot a szemükből.
– Ki az? – kurjantotta az öreg Zsíros, csak úgy gatyásan, a ház ajtajából.
– Én vagyok, Sanyi bátyám, Dombi Karcsi. Itt ácsorog egy csomó meztelen liba a kapujuk előtt. Egy szál toll, annyi sincs rajtuk, s úgy reszketnek a hidegtől, hogy nézni is rossz.
– Köszönöm, Karcsikám, mindjárt utánanézünk – szólt vissza az öreg.
Visszalépett a házba és azonnal mozgósította a házbelieket. Bekecset, kucsmát, kendőt kaptak magukra, és futottak mind a kapuhoz. Hát amint kitárták, majd sóbálvánnyá váltak. Ott reszkettek a pucérra tépett libák, épen, elevenen. A bőrük azonban kezdett már lilulni az irgalmatlan hidegtől.
– Jesszusom! – csapta össze a kezeit Zsíros néni. – Csoda történt! Feltámadtak a libáink! Már most mi tévők legyünk?
– Vaskályhát állítok a kamrába, aztán folyvást fűtünk nekik, amíg ki nem nő a tolluk – mondta ki az ítéletet Zsíros Sanyi bácsi.
Persze az esetnek híre ment. Majd egy évig feltámadt és pucérra vetkőztetett libáikkal heccelték Zsírosékat.
Én persze hallgattam, mint aki odacsinált. Féltem, hogy az öreg Zsíros engem is megnyúz, ha kiderül a turpisság. Mindenesetre, akkor döntöttem el, hogy állatorvos leszek.
– Látod, öcsém így van ez. Belekezdünk múltunk felelevenítésébe, aztán abba se tudjuk hagyni. Úgy törnek fel az emlékeink, mint a mocsárgáz a tó fenekéről. Inkább igyunk egyet, elvégre nyakunkon a karácsony. Vigadjunk, mert Istennek fia született.
Én meg csak ültem, és hallgattam az öreget. Közben emlékek tucatjai kavarogtak bennem. Eszembe jutott a régi karácsonyfák ragyogása, a színes gyertyák és sziporkázó csillagszórók fénye, és a hajdanvolt, őszinte szeretetetek melegsége.
Talán még most is ott ülnék, ha tekintetem az órára nem téved.
– Hú, de késő van – tértem magamhoz révületemből. – Már rég otthon kellene lennem.
– Fiatal még az idő, öcsém – próbált marasztalni az öreg.
– Köszönöm, Géza bátyám. Nagyon jól éreztem magam nálad, de most tényleg indulnom kell – álltam fel kemény elhatározással.
– Ha menned kell, nincs mit tenni – tárta szét megadóan karjait az öreg.
Felvettem a kabátom, fejembe nyomtam a kalapom, és kiléptem az éjbe. Az öreg a kapuig kísért. Kezet ráztunk, megöleltük egymást, még egyszer áldott karácsonyt kívántunk egymásnak, azzal elindultam a havas úton.
A hideg szinte tapintható volt. A jeges házfalak vastag zúzmarát leheltek a fák ágaira, az apró jégkristályok csillagporként hulltak a kalapomra. Mégsem fáztam. Nyilván ebben a remek boré volt a főszerep, de a régi emlékek és advent is hozzájárult. Advent, mely nem csak a Megváltó eljövetelére való készülődés időszakát jelenti. A belső harmóniára való törekvésre, és szeretet szükségességére is figyelmeztet minket, ebben az elhidegülő, egyre görcsösebbé váló világban. Mert szeretet nélkül fénytelen az ünnep, rideg az ölelés, kényszeredett az éneklés, lélektelen adakozás az ajándékozás. Ha a lelkünket nem tudjuk megfelelően feltölteni, elhalványul, kialszik körülöttünk minden ragyogás és pompa. A több mint kétezer éve tartó várakozás mellett, ez advent legfőbb, máig érvényes üzenete mindannyiunk számára.