 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
A
tengerentúlra szakadt gyermekkori pajtásom
újságolta a minap, hogy országuk elnöke a
legmagasabb állami kitüntetést adományozta
tavaly ősszel a nagyváradi születésű Sarkadi
Boldizsár orvosprofesszornak. A
gyógyításban elért sikereiért,
valamint az orvosi hagyományok megőrzéséért
és ápolásáért kitüntetett idős
tudós munkásságát külön napirendi
pontban méltatta az Amerikai Magyar Orvosszövetség
szokásos október végi kongresszusa is. Mert
bár kis nemzet vagyunk, tudásunkat, eredményeinket
tekintve a világ bármely országát magunk
mögé utasítjuk, összegezte kicsit patetikusan
hajdani játszótársam.
Hát igen. Bár titkon magunk is vágyunk az elismerésre, mégsem feltétlenül minket kell díjazzanak ahhoz, hogy jóleső érzés járja át a lelkünket. Akkor is átfuthat rajtunk a büszkeséggel vegyes borzongás, ha egyik vagy másik ismerősünkről derül ki rendkívülisége. Nos, napjaink nagyra becsült professzora négy vagy öt évvel idősebb nálam. Nem fogakkal született, ujjakból is mindössze öt-öt jutott minden lábára, mégis már hátulgombolós korában lerítt róla, hogy táltos. Mindezt apámtól tudom, aki a kis Boldizsár atyjával verekedte végig a második világháború jó néhány hadszínterét. Arra is szüleim révén derült fény, hogy az ifjabb Boldizsár ősei a török időkben egész Sarkadot magukénak tudhatták. Az ő érdemük volt a hajdani földvár helyén emelt erődítés is, melyet idővel elfoglaltak ugyan a „kontyosok”, de alaposan megizzadtak a győzelemért. Arról azonban, hogy miképpen kerültek a Sarkadiak Váradra sosem beszéltek a szüleim, következésképp én sem tudhatom. Idősebb Boldizsár nyilván őseire ütött, vállas, magas, jóvágású férfi volt, akin mindig szívesen és elismerőleg pihentek meg a női tekintetek. Fia viszont mindenben az ellentéte. A vékony, keskenyvállú kisfiú gyakori céltáblája volt osztálytársai piszkálódásainak. Ráadásul szemüveget viselt, emiatt „pápaszemes kígyónak” csúfolták a környékünkön. Más gyerek rég elbujdosott volna bánatában, kis Boldizsárt azonban nem olyan fából faragták. Naphosszat elüldögélt a járda szélén, a velem azonos korú apróságok között, és egyforma lelkesedéssel biztatta a rongylabdát kergető mindkét csapat tagjait. A labdakergetésbe időnként Bodri, a Haczegán nővérek fekete-fehér keverék kutyája is be-bekapcsolódott. Ez rendszerint „szemetes napokon” történt, amikor a váradiak résnyire nyitották házaik kapuit, hogy a szemetesek hozzáférhessenek a mai kukák elődeinek számító vödrökhöz, mosófazekakhoz. Egy ilyen szemetes napon történt, hogy egy taxi elütötte Bodrit. A szerencsétlen állat vonyított egy keserveset, aztán nem mozdult többé. Ott feküdt a krumpliköveken, lecsukott szemekkel, mozdulatlanul. A fékcsikorgásra a Haczegán nővérek is kiszaladtak, és heves jajveszékelésbe kezdtek hűséges házőrzőjük teteme fölött. Bodri! Bodrikám! – szólongatták, de az eb nem reagált. Megfogták hát az élettelen testet és felvonszolták a járdára. Ifjabb Boldizsár szó nélkül figyelte az eseményeket. Aztán amikor Bodri teteme már a járdán volt, odament, leguggolt mellé és simogatni kezdte. Két vagy három percig tarthatott a furcsa terápia, vagy még addig se, s láss csodát: Bodri alig észrevehetően megrándult, kinyíltak szemei, farkával dobolni kezdett a járda aszfaltján, végül tüsszentett egy nagyot, és talpra állt. A Haczegán-nővérek háromszor is keresztet vetettek, és szent borzalommal az arcukon, ösztönösen hátrább léptek. A kutya nyújtózkodott, majd vakkantott egy rövidet, aztán ügyet sem vetve a bámészkodókra, beügetett a nyitott kapun. Egyenesen a vackára. Persze Bodri csodás feltámadásának híre gyorsan elterjedt a városban. Néhány nap múlva, kezében cipősdobozzal, élemedett nő csöngetett be Boldizsárékhoz. Az idősebb Sarkadi nyitott kaput. – Miben segíthetek, asszonyom? – kérdezte. – Képzelje, az éjjel kimúlt Kázmér, a papagájom. Idős volt már szegény, de hallottam a csodáról, gondoltam, elhozom, hátha a fiának őt is sikerül feltámasztania… – adta elő esetlenül, bátortalanul. – Nézze, hölgyem, őszintén sajnálom a madarát. A napokban egy autó valóban elgázolta a szomszédék kutyáját. Történetesen a fiam is ott volt, kétlem viszont, hogy bármi szerepe lett volna az állat feléledésében – próbált kibúvót keresni az öregebb Boldizsár. – Uram! – fogta könyörgőre az idős asszony –, csak egyetlen próbát hadd tegyünk. Évek óta senkim sincs ezen a madárkán kívül. Csak egyetlen próbát, uram… – Jól van, megpróbálhatjuk… – adta meg magát Sarkadi bácsi –, mindössze arra kérem, bármi is történjen, ne verje dobra. Eddig nyugodtan éltünk, ezután se szeretnénk, ha átjáróházzá válna az otthonunk. Azzal hátra fordult és elkurjantotta magát. Boldi! Gyere csak, fiam! Mintha a földből pattant volna ki, a következő minutumban kis Boldizsár már ott állt mögötte. – Itt vagyok, édesapám! – Ennek a néninek kimúlt a papagája, reméli, hogy te majd feltámasztod… Az asszony akkorra már kicsomagolta a fehértollú madarat, Boldi a kis tetem fölé hajolt, s ujjai hegyével lágyan cirógatni kezdte a nyakát, a fejét és a szárnyait. A nő és idősebb Boldizsár tágranyílt szemekkel, lélegzetét visszafojtva figyelt. Kis idő múlva a dermedt madártesten alig észrevehető remegés futott végig. A gyerek nem hagyta abba a cirógatást. Négy vagy öt perc után a papagáj megmozdult és behajlította égnek meredő lábait. Aztán a hasára fordult, nehézkesen lábra állt és recsegő hangon rikoltott egyet. – Fogja meg gyorsan, mielőtt elröpül, mert akkor örökre elbúcsúzhat tőle – utasította idősebb Boldizsár a madártulajdonost. – A Jóisten áldja meg magukat! – tört ki az örömmel vegyes hála az asszonyból, miközben visszarakta a dobozba rekedt hangú madarát. – Ugyan mivel viszonozhatnám irántam tanúsított jóságukat? – kérdezte búcsúzáskor. – Azzal, hogy senkinek se szól a történtekről. Csak ennyit kérek magától – tárta ki a kaput idősebb Boldizsár. Bevallom, sosem hittem az ilyenfajta hókuszpókuszokban, de kénytelen vagyok elismerni, hogy a fiam valóban olyan rendkívüli képességekkel bír, mint az ántivilág táltosai – ingatta gondterhelten a fejét idősebb Boldizsár, amikor elmesélte apámnak a történteket. Parazsat evő, ötlábú táltos paripákkal számos mesében találkoztam, de táltos emberről egyetlen mese se tett említést. Át is szaladtam legott Pénzes bácsihoz, aki ugyan semmiféle rendkívüli képességgel nem bírt, viszont annyi kutyája volt, hogy egy táltosnak is sok lett volna. Nagy kópé hírében állt az öreg, nyugodjék békében, de becsületére legyen mondva, sosem hagyott cserben, valahányszor tanácsért fordultam hozzá. – Ajaj, egy komám, a táltosság rendkívüli, ugyanakkor fárasztó tehetség – hagyta abba a kerítésmázolást az öreg. – Olyasmi, mint a vers- vagy regényírás, csak éppen sokkal nehezebb. Mert valahányszor gyógyítanak, a táltosok mindig magukból adnak egy darabkát. Nem könyvből szerzik a tudásukat, velük születik. S mivel a Jóisten adománya, a táltosok egytől-egyig jó és segítőkész emberek. Olyanok, mint a kis Sarkadi Boldizsár. Telt múlt az idő, a kis Boldi kijárta az iskolát és úgy határozott: orvos lesz. Szülei eleinte próbálták lebeszélni. Annyi szép és jól megbecsült szakma és mesterség van a világon, fiam – próbálta kapacitálni az idősebb Sarkadi. Lám, lehetnél mérnök vagy akár tanár… Boldi azonban hajthatatlan maradt. Végül ráhagyták. Ha orvos akar lenni, hát legyen az! A Gondviselés is hasonló állásponton lehetett, mert a kis Boldizsárt első nekirugaszkodásra felvették a marosvásárhelyi orvosi egyetemre, ahol attól kezdve hat éven keresztül, éjt nappallá téve tanult. Közben meghalt a pártvezér, helyére újat választották a kommunisták, ezzel egy merőben új korszak vette kezdetét az országban, ám Boldi mindebből vajmi keveset érzékelt. Csak akkor öntötte el valamiféle furcsa bizsergés, amikor a hatodik esztendő végén a kezébe nyomták orvosi diplomáját. De akkorra már ugyanolyan szemrevaló, délceg fiatalemberré érett, akár az apja. Három évig Bákó környékén rezidenskedett, aztán visszatért Váradra, és a városi kórházban kezdett el dolgozni, belgyógyász szakorvosként. Sehová se járt, semmi más nem foglalkoztatta, egyedül a hivatásának élt. Abba adta teste s lelke minden erejét. Azokról a nagyszabású építkezésekről is csak kollégáitól és betegeitől hallott, melyek teljesen átszabták Nagyvárad arculatát, és visszafordíthatatlanul megváltoztatták a város népességi arányát. – Hát hol élsz te, fiam? – bukott ki az indulat néhanapján az idősebb Sarkadiból. – Vak vagy te, vagy annak tetteted magad, hogy nem veszed észre, ami körülötted folyik? – Nézze, édesapám – tekintett szelíden apjára a fiatalember –, gyűlölettel nem lehet gyógyítani. Engem nem érdekel, kinek milyen nyelven énekelte az altatódalt az anyja. Számomra csak egyetlen dolog fontos: az, hogy enyhítsem a betegeim szenvedését. A beteg ember pedig mindenütt egyforma, bármilyen nyelvet is beszéljen, mondogatta. Akár román, akár magyar, akár istentagadó, akár istenfélő, csak egyetlen dolog foglalkoztatja, hogy mielőbb meggyógyuljon. Ahol a betegség az úr, ott nincs helye semmiféle ideológiának. Akkora igazság volt ez, amit a legkötekedőbb ellenfelei sem tudtak megcáfolni. De az sem biztos, hogy akarták. Történt, hogy 1974 nyarán Urszényi Mátyásnak megbetegedett a Baba nevű kancája. Akkor már negyedik éve kint élt az öreg a Beldiceanu utca végében. Alighogy eltemette a feleségét, eladta a Kórház utcai házat, és minden cókmókjával kiköltözött a gyümölcsösbe. Télen lapátolta, söpörte a havat, az év többi részében metszett, kapált, szüretelt, piacolt. Időnként egészen Kolozsvárig elkocsizott barackjaival, almáival, körtéivel. Száz szónak is egy a vége, Babát valóban valamiféle kórság támadta meg. Napról napra kevesebbet evett, végül már állni sem bírt a gyengeségtől, hát az oldalára feküdt és reggeltől estig, estétől reggelig hörgött. De olyan keservesen, hogy az ember legszívesebben befogta volna a fülét, csak ne hallja. Urszényi Mátyás se szerette hallgatni. Az összes környékbeli állatorvost felkereste. Minden pénzét nekik ígérte, csak gyógyítsák meg Babát. A doktorok fejétől farkáig végigvizsgálták a beteg lovat, nyomogatták, ütögették, kopogtatták, de nem sikerült rájönniük a bajára. Végül lemondó fejcsóválások közepette távoztak… Az öreg már-már feladta a reményt, amikor egyszer csak eszébe jutott a kis táltos Boldizsár. Isten sose hagyja magára gyermekeit, nedvesedtek meg az örömtől az öreg Urszényi bogárbarna szemei. Legott magára kapta elnyűtt zakóját, és meg se állt Boldizsárék kalászsárga házáig. – Utolsó reményem benned van, Boldi fiam – szavalta már az ajtóban… – Mi történt, Matyi bátyám? – kérdezte a fiatal orvos a sietségtől lihegő öregtől. – Nagy a baj, fiam – kezdte az öreg Urszényi. – Valamilyen rejtélyes kórság támadta meg a kancámat… A város összes állatorvosát elhívtam már, de egyik sem ismerte fel a bajt. – De én emberorvos vagyok, Matyi bátyám, nem lódoktor – próbált tiltakozni Boldizsár. – Ló vagy ember, egyre megy, fiam. Egyik éppolyan Isten teremtménye, mint a másik. Ugyanúgy lélegzik, ugyanúgy köhög, ugyanúgy szenved… Értesz engem, fiam? – könyörgött szemeivel Urszényi Mátyás. – Jöjjön be, Matyi bátyám. Magamra kapok valamit, aztán máris indulhatunk – tárta ki a kaput Boldizsár, azzal már lódult is befelé a házba. Az öreg a lépcsőig se jutott, már viharzott is kifelé. Hatalmas táskája szinte úszott utána a levegőben, ahogyan kétméteres lépéseivel nekilódult. – Lassíts kicsit, Boldikám! – fogta könyörgőre az öreg –, ’sze öregember vagyok én már ehhez a tempóhoz. – Ne féljen, nem gyalog megyünk – fékezett a ház előtt veszteglő öreg Opel mellett az orvos. – Az már egészen más… – bólogatott az öreg. – Hiába, no, tényleg úri mesterség a doktorság – mondta miközben bezöttyent Boldizsár mellé. Negyedóra múlva már a Barack utcán kavarta a port a kiszolgált vén jármű. Akkorra Babában épp csak pislákolt az élet. Boldizsár leguggolt mellé és sztetoszkópjával módszeresen végighallgatta az állat szívét, tüdejét. – Tényleg elég nagy a baj, Matyi bátyám – egyenesedett fel. – Jut eszembe, a másik lova hol van? – Cigányt még akkor frissiben átvittem a szomszédhoz. Gyanakodtam, hogy valami ragályos kórság lehet, gondoltam eltávolítom innen, nehogy ő is megfertőződjön… Egyébként mi is ennek a nyavalyának a neve, fiam? – meredt könnyes szemekkel az öreg a doktorra. – Nagyon jól tette, Matyi bátyám, hogy elvitte Cigányt – helyeselt a fiatalember. – Úgy vélem, a kehességnek egy eddig ismeretlen formájával van dolgunk, de holnap már többet tudok majd mondani. Tetézi a bajt, hogy kezdődő szopornyica jelei is mutatkoznak… – Ez azt jelenti, hogy elpusztul szegény pára? – csuklott el az öreg hangja. – Ne féljen, nem pusztul el, Matyi bátyám. De hosszú és gondos ápolást igényel. – Azon ne múljék, fiam – tódult vissza a remény az öregbe. – Ha kell, saját ágyamba fektetem, úgy ápolom majd… – Egyéb se hiányzik szegény állatnak, csak az ágybefektetés – mosolyodott el Boldizsár. – Jó helyen van itt, az istállóban. Most beadok neki egy erősítő injekciót, a többi gyógyszert pedig felírom, de még ma váltsa ki. Aztán minden reggel hatkor itt leszek magánál, közösen ellátjuk Babát, és majd innen megyek be a kórházba. De a legfontosabb gyógyító szert magának kell elkészítenie. Szükséges hozzá több kiló fokhagyma, méz, extra szűz olívaolaj, finomra őrölt málé (kukorica-) -liszt, sárgarépa és alma. Felírom magának a napi adagokat és az elkészítés módját, s ha nem boldogulna, majd segítek. Nagyon fontos, hogy Baba minden reggeli, déli és esti étkezés után pontosan megkapja készítményadagját. – Úgy lesz, fiam! – húzta ki magát katonásan az öreg Urszényi. – Minden pontosan úgy lesz, ahogy mondod. És meglásd, fiam, a hálám se marad el – tette hozzá csillogó tekintettel. – Ugyan, Matyi bátyám, ismerhetne annyira, hogy tudja: nem a háláért teszem – nyomta fejébe kalapját az ifjú belgyógyász. – Na Isten megáldja. – Téged is áldjon meg, édes fiam – rázta meg a fiatal orvos jobbját az öreg búcsúzáskor. Kis Boldizsár megtartotta ígéretét. Akár esett, akár fújt, minden reggel pontban hat órakor ott volt Urszényi Mátyásnál. Hogy táltossága tette, vagy a gyógykészítmények, ma már felesleges találgatni, tény, hogy röpke három hét múlva Baba úgy vágtatott végig az Őszibarack utcán, hogy negyedórába telt, mire, úgy ahogy leült a por. Természetesen ennek az esetnek is gyorsan híre ment, aztán ugyanolyan gyorsan el is felejtették. Az újra bevezetett jegyrendszer, az aggasztó élelmiszerhiány minden gondolatát lekötötte az embereknek. Így arról sem tudott senki, hogy Amerika leghíresebb egyeteme kétéves vendégtanári állást ajánlott fel az ifjabb Sarkadi Boldizsárnak. Ha az embereket nem is érdekelte, a Securitatét annál inkább. Hetekig puhatolóztak, hol finoman, hol fenyegető durvasággal, hátha sikerül kiszedniük a népszerű fiatal orvosból, ugyan kik, és milyen alapon hívták meg épp őt, arra a puccos egyetemre. Ám bármennyire is igyekezett segíteni a fiatal orvos, mégsem tudott érdemi válasszal szolgálni. Mivel ő maga sem tudott semmit. Végül nagy nehezen megkapta a román hatóságok kiutazási engedélyét, az amerikai nagykövetség is kiállította a beutazási vízumot, és egy fülledt nyári reggelen ifjabb Sarkadi Boldizsár útra kelt. Soha többé nem tért vissza Váradra. Eleinte szülei és testvérei gyakran kiutaztak hozzá. Ám ahogy múlt az idő, egyre ritkábban szánták rá magukat a hosszú útra. Aztán meghaltak az öregek, és a kis Sarkadi Boldizsárt szinte teljesen elfelejtették Nagyváradon. A kilencvenes évek elején, ha rövid időre is, de újra beszédtémává vált a fiatal belgyógyász rejtélyes távozása az országból. A szóbeszéd szerint meghívását és kiutaztatását Urszényi Mátyás Amerikában élő testvére intézte, hálából Baba nevű kancája meggyógyításáért. Ezt – állítólag – maga Urszényi Mátyás mesélte, amikor egyszer-kétszer hazalátogatott. Merthogy időközben ő is kivándorolt Amerikába. S ha hinni lehet a mendemondának, a Váradról kicsempészett hajtásokból Georgia államban hatalmas gyümölcsöst hozott létre, ahol ugyanúgy megterem az illatos szőlő, a zamatos sárga- és őszibarack, a lédús alma és körte, akárcsak egykor a Beldiceanu utca végi gyümölcsösében. – Tudod, mit furcsállok ebben az egészben? – mondta rezignáltan búcsúzáskor pajtásom. – Nos?... – kérdeztem vissza udvarias érdeklődéssel. – Hát azt, hogy bár Boldinak emberek százai, vagy inkább ezrei köszönhetik egészségüket, mégis mindenki csak a feltámasztott vagy meggyógyított állatokra emlékezik… Emberekről soha nem esik szó. Pedig épp miattuk lett orvos… |