Valahol olvastam, hogy az indiánok senkire nem mondják bolond, vagy félkegyelmű. „Heyokának”, bohócnak neveznek minden olyan embert, akit mi, „civilizáltak” ezekkel a bántó jelzőkkel illetnénk. A heyoka több egyszerű bohócnál. Egyfajta istenség, aki a mindenségben kóborol. Egy mindent másképp látó, mindent a visszájára fordító bölcs, aki az igenből nemet csinál, és fordítva… A heyoka egyben tükör is. Megmutatja az embereknek, milyenek valójában. Felnagyítja rossz tulajdonságaikat, hiányosságaikat, gyengeségeiket, félelmeiket. Nemcsak megnevetteti az útjába kerülőket, de arra is megtanítja őket, hogy sose vegyék túl komolyan önmagukat, s főleg sose higgyék, hogy joguk van másokat megalázni, eltiporni. A heyoka tiszteletet élvez, de nagy árat fizet érte. Aránytalanul nagyot. Minden falunak, városnak megvan a saját heyokája. Gyerekkoromban Nagyváradnak kettő is volt. Egyiket Hopszásának hívták. Akkoriban húszéves lehetett. De csak a teste. Gondolkodása, viselkedése megrekedt a nyolc-tízéves gyerek szintjén. Esze sok mindent befogadott, gyermeteg lelke azonban képtelen volt lépést tartani az eszével. Egyformán jelen volt benne a felnőtt és a játékos gyerek. Egy alkalommal hazafelé tartottunk az iskolából, mikor az utca túloldalán felbukkant Hopszásá. Örömujjongásban törtünk ki. Egyikünk legott át is kiáltott: Hopszásá! A hosszúra nőtt „gyerek” egy pillanatra megmerevedett, aztán zárt lábakkal a magasba ugrott. Pattant, akár egy gumilabda. Pajtásom újra kiáltott, Hopszásá újra pattant. Mintha egy megmagyarázhatatlan belső erő kényszerítette volna a pattogásra. Egy idő után mi is bekapcsolódtunk. Egymást túllicitálva kiabáltunk, a szerencsétlen fiatalember pedig csak pattogott és pattogott... Talán ájulásig ugrált volna, ha nem jön arra egy férfi, és ránk nem förmed: Nem szégyellitek magatokat?! Miért éltek vissza a nyomorult bajával?! Az erélyes hang megtette hatását. Felszedtük eldobált táskáinkat és csendben odébb álltunk. Hopszásá is elindult. Lassan, vánszorogva, mint akinek jártányi ereje sem maradt... A másik különös alakot Cucunak hívták. Senki sem tudta, hol lakik, szüleit sem ismerték. Volt, aki románnak tartotta, volt, aki magyarnak. Képtelen volt megfelelően artikulálni, ezért egyformán érthetetlenül beszélte mindkét nyelvet. Hööö, hööö… ez volt a leggyakoribb megnyilvánulása. Ez tört ki belőle valahányszor öröm töltötte el, és ugyanez, amikor a könnyei potyogtak.
Emlékszem, egyszer apámmal kimentünk a Rhédey-kertbe. Labdáztunk, villamosoztunk, végül apám felültetett egy hintára, és megtanított arra, hogyan lendítsem magam. Mikor már egészen ügyesen csináltam, szólt, hogy elmegy perecért. Kis idő múlva valaki meglökte hátulról a hintát. Azt hittem, apám tért vissza. A következő lökés azonban már durva volt és erőszakos. Hátranéztem. Hát Cucu állt mögöttem vigyorgó képpel. Hööö, hööö, ingatta jobbra-balra a fejét, közben folyvást vigyorgott és egyre nagyobbakat lendített rajtam. A rémülettől először szólni se tudtam. Aztán valahogy mégis összeszedtem magam és kiabálni kezdtem: Segítség! Segítség! Apám épp időben érkezett. – Hordd el magad innen! – dörrent rá Cucura. – Hööö, hööö, hinta… – vigyorgott Cucu, de szemeiben olyasfajta fény villant meg, mint a vadállatéban, ha veszélyben érzi zsákmányát. Apám nem szólt többet. Elkapta Cucu mellén a ruhát és egyszerűen odébb dobta. Hööö, hööö, motyogta a nagyra nőtt gyerek, végül elsomfordált. Egy évvel később épp az iskolából rajzottunk ki, mikor váratlanul megjelent Cucu. Osztálytársaim szétrebbentek, én viszont kővé meredtem. Arcán széles vigyorral Cucu hozzám ugrott, lekapta fejemről a sapkát és feldobta. Aztán újra, és újra, és még nagyon sokszor. Közben táncra perdült, akár egy medve. Hööö, hööö, ismételgette, repül sapka. Cucu dobja fel… Hööö, hööö… Talán a sötétedés is ott ért volna, ha fel nem bukkan egy rendőr. Állítsd le magad, te anyaszomorító! Ne akard, hogy én tegyem meg, mert abban nem lesz köszönet! – kiáltott rá románul. Cucu meghökkent. Még visszahulló sapkámról is megfeledkezett. Kihasználtam az alkalmat, gyorsan felkaptam a földről, azzal, iszkiri! Úgy elnyargaltam, mintha egy sereg tatár lett volna a nyomomban. Aztán hosszú ideig nem láttam Cucut. Szinte már el is feledkeztem róla, mikor a hetvenes évek közepén váratlanul megint felbukkant. Az egyik hétfői piacnapon történt, hogy fehér hajú, vékony termetű, idős asszony állt többedmagával a Szent László téri villamosmegállóban. Kezében gyékényszatyrot tartott, melyből termetes kakas nézegette a világot. Jobbra, balra tekerte a fejét, vörös áll-lebenye zászlóként fityegett. Az emberek egyre türelmetlenebbül toporogtak, mikor a Kossuth utca túlsó felén végre felbukkant a villamos. Jött, vágtatott sebes zakatolással, szinte röpült a síneken. Már az utca végi váltókhoz ért, mikor a kakas gondolt egyet, és kiugrott a szatyorból. Büszkeségtől dagadó beggyel megállt a sínen, kihúzta magát, kétszer-háromszor összeverdeste szárnyait, kinyújtotta a nyakát és érces hangon nagyot kukorékolt. A veszettül
csilingelő villamos akkor kattogott át a keresztsíneken. A tragédia elkerülhetetlennek tűnt. Az emberek megkövülten álltak, néhányan ösztönösen a szemük elé kapták a kezüket, s akkor váratlan dolog történt. A szemközti megálló várakozói közül hirtelen kivált egy zöldkabátos alak, két hatalmas ugrással a kakasnál termett, nyakon ragadta és a mozdulatlanságba dermedt emberek közé vetette magát. A következő pillanatban szikrázó kerekekkel megállt mögötte a villamos. A tömeg ujjongva tapsolt és ugrált. Hurrá! Éljen Cucu! – kiáltozták. Az idős hölgy könnyes szemmel ölelte magához kakasa zöldkabátos megmentőjét. – Kedves fiam, hatalmas jót tett velem, szívből köszönöm magának. Annyira meghatódott vagyok, hogy nem találok megfelelő szavakat. melyekkel ki tudnám fejezni a maga iránt érzett őszinte és mély hálámat. Ha meg nem sértem, szeretném meghívni néhány süteményre és egyéb finomságra ide a sarki cukrászdába. Kérem, szépen kérem, ne utasítson vissza – rebegte még mindig megilletődötten. – Hööö, hööö – vigyorgott Cucu –, villamos nem tudta elgázolni kakast. Cucu szereti süteményeket. Mindenféle süteményeket, sok-sok habbal. Hööö, hööö, Cucu nem válogat. Így aztán az idős hölgy, a bajt okozó kakas és Cucu a tömegtől kísérve elindult a Kossuth utcai cukrászdába, ahol Cucu – állítólag – tíz süteményt és hat gömb fagylaltot vágott be együltében. De ez csak a kezdet volt. Az emlékezetes eset után ugyanis nem akadt olyan cukrászdája Váradnak, ahol legalább egy sütemény erejéig meg ne vendégelték volna a kakasmentő Cucut. Mert hiába több-százezres nagyváros, a hírek ugyanolyan gyorsan terjednek ott is, mint akármelyik faluban. És a cukrászok keblében Nagyváradon is érző szív dobog